A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-12-16 / 51. szám
Itt van például a pulyka. Nem a baromfiudvarban pöffeszkedő, hanem a karácsonyi pulyka, az ünnepek előtti gondok legkönnyebben megoldható objektuma. Beszerzésével, letokolásával, tüzdelésével és elkészítésével semmi gond, merthogy nem szeretjük a pulykát. A pulykánál egy deszkadarab is ehetőbb — szoktam volt mondani, s ezzel a pulykakérdés eszményi könnyedséggel megoldódik. Nem úgy a halkérdés. Halat venni majdnem olyan nehéz, mint gyerekcipőt. Persze, élőhalról beszélek, hiszen csak az a hal. A kereskedelem csakis a téli hónapokban forgalmazza, rendkívül kevés helyen, és igen óvatos mennyiségben, talán éppen a fogyasztót kímélendő: nehogy a torkán akadjon a halcsont. Karácsony előtt persze alkalmi kioszkok vernek sátrat a városi parkolóhelyeken, ahol markos és fázós legények gumicsizmában és gumikötényben dolgozva gyakorolják a halmérés technikáját. Mitagadás, igen tapasztalatlanok, ami nem is csoda, hiszen e szakmai gyakorlatra évente csupán egyszer nyílik alkalmuk, de ekkor legalább tekintélyes anyagi kárpótlással. Tavaly karácsonykor történt. Beálltam a reménytelenül hosszú, úgy is fogalmazhatnék: a késő éjszakába nyúló sorba, hogy élöhalat vegyek a karácsonyi asztalra. Ebben az esti órában a városnak már csak ezen az egyetlen pontján árultak halat. Nyilvánvaló volt, hogy a kínálat úgymond nincs arányban a kereslettel, s becslésem szerint itt még az az ominózus bibliai jelenet megismétlése sem lett volna megoldás. Nem sokkal azelőtt, hogy a halaskád reményteljes közelségébe értem, odatántorgott a halaskádhoz egy igen részeg ember, aki az előző percekben vagy hasravágódott, vagy verekedett. Rettenetesen vérzett az orra, mi több arcának eme markáns dísze tulajdonképpen félig hiányzott. A részeg föléhajolt a halaskádnak és csepegtette bőségesen vérét a vízbe, rá a halakra. Némi töprengés után, holmi finnyás flamingó módjára kifordultam a sorból, abban a boldog tudatban, hogy megint önállóan dönthettem az engem érintő kérdésben ... Mint ahogy döntöttem is: nem eszek embervérben úszkáló pontyot, még akkor sem, ha az a zsíros ponty süllő, vagy csuka lenne. Kiléptem tehát a sorból, de maradtam a helyszínen, mert a vérző részeg láttán arra gondoltam, hogy mentőt kéne hívni. De valójában ennél is jobban érdekelt, mi lesz a halakkal. A halakkal az lett, ami az eladásra szánt halak sorsa általában: árulták tovább és vették tovább a halakat, anélkül, hogy bárki is elkezdett volna a maga módjára finnyáskodni. Az esetnek persze sok kárvallottja volt. Először is azok tömege, akiknek a véres vízből nem jutott ponty, aztán jómagam, aki nem is akart már ebből a halból, végül pedig a félorrú részeg, akit a legények nem voltak hajlandók kiszolgálni, mert nem állt sorba, előzködni akart, ráadásul az orra vérét is rácsurgatta a halakra. Hát mit gondol maga, hol vagyunk, a dzsungelben ? — mondták a legények, s akiknek jutott hal, azok a szerzés sikerélményének bűvöletében boldogan hazamentek, ahol vidám gyermekeikkel közösen hajoltak a fürdőkád fölé, melynek vize nem is volt rózsaszínű ... Aztán itt van a fenyőfadísz — azzal sincs semmi gond. Annyi van belőle az üzletekben, hogy az Amazonas folyamvidékének dzsungeljeit is elég lenne feldíszíteni. Más kérdés, hogy ezek a díszek igen giccsesen mutatnának a tarka papagájok, a vadontermő orchideák és egyéb egzotikus herkentyűk között. Hogy a fenyőfámat mégsem ezekkel a tarka üveg- és műanyagcsodákkal díszítem, annak nem az az oka, hogy nem illenek a karácsonyi fenyőmön tollászkodó papagájokhoz és egyéb egzotikumokhoz, merthogy ilyenek nincsenek a fámon. Hogy mégis mi lehet az oka? Félek, hogy afféle sznob különc lehetek, aki... ... aki műanyag fenyőt sem hajlandó állítani az ünnepi szobasarokba, mert archaizáló hajlamai tiltakoznak ellene és ilyen szentségtörésekre kárhoztatják; mert nem szereti, ha valami nem az, aminek látszani akar. Bizony, egy rendes, igazi fenyőfát beszerezni nem könnyű feladat. Formás is legyen, fából is legyen, szagos is legyen, igazi illatokkal és valódi tűlevelekkel, meg aztán ki is tartson az újesztendö második napjáig ... ez igazán igényes, túligényes, sőt allűr. A fenti kívánalmaknak megfelelő fenyőt csakis lopni lehet, s nem venni. Ha valaki mégis veszi, akkor biztos, hogy azt az eladó lopta. Persze, nem úgy, hogy fejszével a kezében kiosont a behavazott, holdfényes téli éjszakába, kicsapta az előre kiszemelt egyszál kölyökfenyőt, aztán kiállt vele a piacra. Nem, nem! Ez egy igen idejétmúlt stílus. A formás karácsonyi fenyőt ma már nagyban, 4
