A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-11-25 / 48. szám
OLAJ ÜTÉS — TÖKMAGOLAJ A gazdasági-társadalmi átalakulások gyors üteme, a falvak szocializálódása törvényszerűen magával hozta az emberi életmód megváltoztatását. Mindez az önellátáson alapuló házi munka, a hajdani mesterségek és a háziipar háttérbe szorulását, átalakulását, illetve megszűnését is előidézte. Ennek következtében pedig bizonyos értelemben nyelvünk szókészlete is szegényedett. Mindenekelőtt az aktív szókészletet érte nagyobb veszteség: szókincsünk egy részének jelentése homályosodéit el, megannyi fogalomkör vált ismeretlenné. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy a kihaló mesterségeket, a régi munkafolyamatokat s az egykori munkaeszközöket idősebb adatközlők elbeszélései alapján ismételten számbavegyük, lejegyezzük. Közkincsünket menthetjük meg ezáltal az enyészettől; nyelvünket. önismeretünket tehetjük így tisztábbá. gazdagabbá. A régi munkafolyamatok közül legkorábban az olajütés maradt el. A mesterséget az Ipoly menti falvak közül is különben csak Ipolybalogon művelték. Az olajütés mestersége így szinte teljesen ismeretlen a fiatalabb nemzedék körében. A tökmagolajról is egyre kevesebbet hallani; előállításának módja pedig már-már a feledés homályába veszik. Az egykori mesterséget, illetve az olajütés munkamenetét Rados Imre (1895) ipolybalogi adatközlő elbeszélése alapján próbálom rekonstruálni. Az olaj alapanyaga a „marhatökbő"' (taka rmánytökböl) nyert mag volt, melyet először kemencében vagy „rúrába"’ (a tűzhely sütőjében) szántottak. Ezt követte a törés. Esténként öten-hatan is összejöttek egy egy háznál, s a szárított tökmagot — akár a paprikát — „mázsárba'" (mozsárban) törték. Majd megszitálták azt, hogy a „haja" (héja) meg a lisztje „szétváljon", A tiszta lisztet vízzel összekeverték, s „fékovásszá" (fél kovásszá) gyúrták. A „fétésztaszerű pépet" kicsit megpirították, hogy az olajnak is olyan íze legyen, mint a tökmagnak. Ezt követően a pépet „vászonyzsákocskába" tették, hogy préselésnél a nagy nyomáskor ne menjen az szét. Adatközlőm visszaemlékezése szerint Ipolybalogon az 1910-es években „sotótak” (préseltek) először olajat. Azelőtt valóban ütés útján nyerték azt. „Ollyan jó erős tökébe tették a tökmagpépet. Abba vöt eggy bemélylyedésféle, oszt eggy ékvei ütték benne a pépet" — mondta Rados Imre. Adatközlőin testvérbátyja. Rados József a századforduló elején saját szölőprésüket alakította át olajpréssé. A Magyar néprajz című kiadvány (Budapest, 1979) szerzői az olajütöket a malmok közé sorolják, melyeknek egyes változatait az egész nyelvterületen megtalálni. Az ipolybalogi olajprés az újabb keletű olajütök egyik változata lehetett. Rados József sajtolója annyiban különbözött a „rendes sotótó'" (közönséges préstől), hogy deszkaládáját, amelybe szölöpréseléskor a törkölyt helyezték, egy „vaskosaival" cserélték ki. Ezt „vaspácákval" fogatták körül, hogy sajtoláskor kibírja az erős nyomást. A pépet a vasorsó csavarásával nyomták össze. Az orsószerü csavarra Rados József 3 méter átmérőjű vaskereket szerelt, amelyet gépészkovács készített el. Sajtoláskor a prés OROSZ ÉS SZOVJET KÖNYVEKRŐL „Jómagam jobbágyvilágban születtem, es szolgák közt nőttem fel, otthon házicselédek hadától körülvéve, aztán Péterváron, mint minden hozzám hasonló helyzetű ember, én is tartottam inast... az agglegény inasa annak akaratlan lakótársa, minden az orra előtt zajlik, kiveszi a részét titkaiból — ha vannak. Néhanapján kis papírszeletekre feljegyeztem a szolgáimról egy-két érdemleges dolgot... aztán a cédulákat fiókom mélyére süllyesztettem ... Amikor újra a kezembe kerültek, végigfutottam az inasportrékon, felidéztem arcukat, és elfogott a nevetés, pedig de sok bajt zúdított egyik-másik a fejemre, s válságos, sőt olykor — amint az olvasó látni fogja — kiszolgáltatott helyzetbe sodort engem ..." — A 175 éve született I. A. Goncsarov, az Oblomov világhírű szerzője, adta közre időskorában, 1888-ban ezzel a tájékoztatással a családi levéltárban megőrzött feljegyzéseit: ragyogó jellemrajzait négy szolgájáról. Mind a négy portréban egy-egy típust, jellemet ismerhetünk meg, s közben az agglegény író életét is közelről láthatjuk a hol humoros, hol komor, ám mindig elfogulatlan, pontos, élvezetes leírásokban. Az Európa Kiadó gondozásában „A letűnt század szolgái" címen megjelent könyv az író további három elbeszélését is tartalmazza. A négy Goncsarov-mü most jelent meg először magyar fordításban. Juris Lotman Puskinról irt kismonográfiáját is az Európa Kiadó adta ki (a Mérleg sorozatban). Az orosz irodalomtörténész és esztéta végigvezeti benne az olvasót ennek a költőóriásnak életén és művén, érzékenyen hatolva be személyiségének és sorsának mélyebb összetevőibe. Puskin élete, amelynek elég korán párbaj vetett véget, tele volt tündökléssel és méginkább hányattatással. A rövid életidő s a viszontagságos sors ellenére Puskin a klasszikus orosz irodalom egyik legjelentősebb pályáját és művét valósította meg. Alkotásaiban egyesítette az orosz irodalom korábbi legjobb eredményeit, s ugyanakkor előre is mutatott, utat nyitott a további fejlődésnek. Puskin életének minden bajából építkezni tudott, újat alkotott: száműzték délre vagy Mihajlovszkojeba — s ő ott rátalál a népiségre; bolgyinói fogsága alatt pedig történeti műveit írja meg. Másokat valószínűleg összeroppantottak volna a hasonló viszontagságok, száműzetések. A kérdésre, miért hatottak Puskin költői fejlődésére jótékonyan, Lotman a következő magyarázatot adja; „A kérdés nyitja az indivuduum aktivitása a környező világgal szemben. Puskin parancsolóan átformálja a világot, amelybe sorsa lehúzta, beleviszi a maga lelki gazdagságát, nem hagyja, hogy a közeg diadalt arasson felette. Lehetetlen rákényszeríteni, hogy ne éljen, ahogy ö akar. Ezért derűsek életének nehéz periódusai... Dosztojevszkij ismert formulájának csak egy része érvényes rá: előfordult, hogy „megnyomorították", de soha nem hagyta, hogy „megalázzák". „nem a rendes állásba' vöt", hanem oldalra döntötték és kimerevitették. Ipolybalogon általában böjt előtt, februárban szoktak préselni. A prés kosarába általában egy „szaknyi" pépet tettek. Rados Imre becslése szerint a „szakk" „fé'kila" tökmaglisztböl készült pép volt. Ebből körülbelül másfél, két, két és fél liter olajat lehetett kipréselni. Ennek kapcsán érdemes odafigyelni a „szakk" szó tájnyelvi használatára. Az értelmező szótárban ezzel a szóval ilyen s ebben az értelemben nem találkozhatunk. Reguly Antal Palóc jegyzeteiben előfordul ugyan a „szakk" szó, de ott „kendermag levest" jelöl. Az olaj préselését végző mester egyébként minden liter tökmagolaj után egy decilitert kapott. Övé maradt még a kisajtolt tökmagpép, azaz az olajpogácsa is. Ezt Balogon „keminy szakk"-nak nevezték. A pogácsa kiváló tápszer volt: sertésekkel, tehenekkel és lovakkal etették. A növényi eredetű olajat régen világításra használták. A repce-, tök-, makk- és később a napraforgóolaj adta a legszebb fényt. Ipolybalogon a tökmagból préselt olaj elsősorban táplálékul szolgált. „Kiváló vöt belőle ennyi" — említette Rados Imre adatközlő. „Mivel az olaj mindig folyékony vöt és nem szokott megalunnyi, kenyeret mártogattunk bele, oszt úgy ettük." A tökmagolajban ezenkívül „pampuskát" (fánkot) sütöttek, ősszel pedig a hordóskáposztára tettek belőle. Ipolybalogon egyébként a böjti napokban csak ezzel az olajjal főztek vagy sütöttek. A községben a második világháború végéig préseltek olajat. A környező falvakból is hoztak az itteni mesterhez tökmagpépet prése Itetni. CSÁKY KÁROLY A harmadik birodalom megoldott talányai című munkáját két részben adta ki Lev Bezimenszkij; az 1933—1941 -es évekre vonatkozó első rész tavaly jelent meg magyarul a budapesti Gondolat és az ungvári Kárpáti Kiadó közös gondozásában, az 1941 — 45-ös éveket felölelő második rész pedig az idén. Müve anyagát — amelyet dokumentumok, személyes megfigyelések és tapasztalatok, a harmadik birodalom még élő vezetőivel folytatott beszélgetései és különböző történeti munkák alapján állított össze a szerző — a hitleri birodalom és a második világháború döntő jelentőségű, mára már megoldott talánya köré csoportosítva dolgozta fel. Bezimenszkij a háború alatt a Vörös Hadseregben szolgált, majd tolmácsként részt vett a háborús bűnösök kihallgatásában, később bonni tudósító volt. Egyébként ö maga így ír könyve bevezetőjében a maga „háborús életrajzá"-ról: „Hogyan kerültem én Bad Mondorfba, ebbe a luxemburgi üdülövárosba, ahol 1945. június 16-án megtörtént a kihallgatás?... A háborús életrajzok különféleképpen kezdődnek. Az enyém abban a pillanatban kezdődött, amikor egy 1941 augusztusi reggelen a 6. műszaki tartalékezred katonáinak arcvonala előtt felcsendült a századparancsnok hangja: — Akik tudnak németül, tegyenek két lépést előre ... 1945. május elsejének hajnalán teljesen szokatlan feladatot kellett teljesítenem: elolvastam, majd »blattról« fordítottam azt a Geobbels és Bormann aláírta levelet, amely hírül adta Hitler öngyilkosságát. Akinek fordítottam: Georgij Zsukov, a Szovjetunió marsallja ... Másfél hónap múlva részt vettem abban az első szovjet nyomozóbizottságban, amely kihallgatta a német háborús főbűnösöket..." j,*.!» KINCSÜNK AZ/WímvHV LfLJ FONÁK HELYZET A múlt esztendő végén kutyát vásároltam. Pontosabban: egy (Vihar nevű) drótszőrű magyar vizsla boldog gazdája lettem. Egy alkalommal, a kutya sétáltatása közben, találkoztam rég nem látott barátommal, aki nagy szeretettel és megelégedéssel simogatta a szépen fejlődő, zsemlye színű jószágot. A kutya farkcsóválva, bizalommal nyugtázta az emberi kéz tapintását. Miután barátom felegyenesedett a vadászeb simogatásából, megkérdezte: — Mondd, hol tartod a kutyát, csak nem a „csinzsákban" ? Még mielőtt érdemlegesen válaszolni tudtam volna a feltett kérdésre, barátom negyedikes-ötödikes formájú unokája közbevágott: — Nem „csinzsák" az nagyapa, hanem panelház — mondta a csillogó szemű fiú és némi fölényt, elégedettséget sugárzott a szeme, hogy „most aztán jól helyben hagytalak benneteket, ti okos öregek." — Tudom én azt, perszehogy „panelák", ne taníts te engem! — szólt a barátom kissé rendreutasítóan, mint aki úgy érzi, hogy méltóságában sértették meg, sőt tudását is megkérdőjelezik. Bizony, fonák helyzetbe kerültem, mivel nem akartam megsérteni öreg barátomat, aki esetünkben olyan szót használt (csinzsák-činžiak), amiről azt tudja, hogy nem helyes, de hazánkban, főleg a vegyes lakosságú vidékeken olyannyira elterjedt, hogy szinte kiszorította a magyar megfelelőjét, a „bérház" kifejezést. Viszont az unokát sem akartam megsérteni, leszólni, hogy a „panelház" vagy „panellakás" inkább az épület anyagának, szerkezetének megjelölésére szolgál. De hogyan kezdjek nyelvi vitába, előadásba egy tízéves gyerekkel és korosodó barátommal ? Aztán hirtelen kapcsoltam, hiszen nemrég olvastam Jakab István Nyelvi vétségek és kétségek című könyvét, mely nyelvművelő előadásainak, tanulmányainak gyűjteménye és foglalkozik azokkal a nyelvi gondokkal, fonákságokkal, amelyek nap mint nap érintenek bennünket. A könyvről kezdtem beszélni, többek közt arról is, hogy mit ír Jakab István a „bérházról", a „lakótelepről" és más olyan szavakról, amelyek‘nyelvi nemtörődömség útján kerülnek nyelvünkbe, s szinte már nem tudjuk kiirtani őket. Jakab István szerint: „Addig kell egy-egy veszélyes új elem ellen felvenni a harcot, amíg meg nem gyökerezett; amíg van lehetőség a kiszorítására." A fonák helyzetből sikerült némileg kilábalnom, s miután barátom elégedetten bólogatott, folytattuk utunkat a csendesen folydogáló patak felé. Barátom egy pillanatra megállt, már-már azt hittem, hogy van valami ellenvetése, de nem, csupán arra kért, hogy a könyvet küldjem meg az unokájának. Kérésének szívesen tettem eleget... Azt gondolom, hogy talán nem naiv remény részemről, hogy „a jövő nemzedék okos és tisztességes nevelése, a nyelvi tisztaság egyik fontos alapvető záloga lehet". MOTESÍKY ÁRPÁD 11
