A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-11-25 / 48. szám
KŐVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL Kalita Gábor: Ml A KIVI? G. Kovács László: A NÉPEK CSATÁJA Böszörményi István: AZ „ÖREGHÁZ" Miklósi Péter: NOTESZLAPOK Fister Magda: MEGBECSÜLT EMBEREK Polgári László: A TÁRNÁT ÚJBÓL FELTÁRJÁK... Dunai Béla: CHICHEN ITZA Címlapunkon M. Borský felvétele A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség; 815 44 Bratislava. Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 815 85 Bratislava, ul. Čsl. armády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon; 332—919 Főszerkesztő-helyettesek; Ozsvald Árpád és Balázs Béla Telefon ; 332-864 Grafikai szerkesztő: Krát S. Klára Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 6 Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p„ Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem örzünk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések; Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13, VI. poschodie tel: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11. LŐRINCZ MARGIT, a Magyar Területi Színház alapító tagja A hangja, a mimikája, a nevetése, a gesztusai. A kortalansága. A derűje. A lénye. Ha színész lennék, igyekeznék a partnere lenni egy-egy darabban. Hogy együtt játszhassak vele a színpadon. Színházi hírlapíróként viszont „csak" beszélgethetek vele. Az életről, a világról, a hangulatokról, színésznői pályafutásának örömeiről és bántódásairól. — Már amikor megbeszéltük ezt a találkozást, említettem: Lőrincz Margit hoszszú távú szinészpá/yájáról szeretnék eltársalogni. Ehhez elengedhetetlen, hogy elmondja azt, amim! bizonyára már nemegyszer nyilatkozott, az indulást... — Mit akar hallani? Hogy a Magyar Területi Színház megalakulása előtt egy építőipari vállalatnál dolgoztam? Hogy kerülő úton, a komáromi amatőrszínházi csoport tagjaként kerültem közel a hivatásos színházhoz? Hogy az édesanyám annyi aggodalommal, annyi be nem vallott szorongással tudta kiejteni a színész szót, hogy 1952 nyarán azt is alig mertem megmondani otthon : fölvettek az akkoriban alakuló színházhoz. Tény, hogy határozottan emlékszem gyerekkori alapélményeim egyikére. Háromévesen, apró óvodásként szerepeltem először közönség előtt. Amikor vége volt a rövidke jelenetnek, apám fölnyúlt értem a színpadra, hogy leemeljen onnan. Botdog volt, mert ö, a lelkes műkedvelő egy kicsit a saját életének folytatását látta abban, hogy belém is szorult némi hajlam a színpadi szereplés iránt. Sajnos, igazi színpadon már sohasem láthatott, mert 1942-ben kivítték őt a frontra, és azóta sem jött vissza ... Hajdanán egy jókora házban, a komáromi ipartársulatban laktunk, ahol mindig sok gyerek sereglett össze az udvaron. Ott is rendezgettünk műsorocskákat, de életem első valódi szerepét a negyvenes-ötvenes évek fordulóján, a komáromi színjátszókörben kaptam Király Dezső bácsitól. A Sálemi boszorkányokat rendezte akkor, és rám Róza szerepét osztotta. Egyébként ö volt az, aki ötvenkettő tavaszán arra is rábeszélt, hogy menjek el a Matesz létrejöttét megelőző tehetségvizsgára. A dilemma akkor tört ki, amikor kiderült, hogy fölvettek, édesanyám viszont hallani sem akart a dologról. Végül is személyesen Fellegi István, a Matesz első igazgatója jött el hozzánk meggyőzni anyámat, és ügyesen tálalta a dolgot, hogy édesanyám is a színházhoz szegődött — öltöztetönönek. így szerződtünk a társulathoz mindketten. — Vajon miért voltak olyan szépek a kezdeti évek ? — Ezt a kérdést én már nagyon sokszor föltettem magamnak... Talán azért, mert mi nem egy kész valamibe csöppentünk bele, igy hát egymást is jobban megbecsültük. Együtt kellett kiharcolnunk mindent. Tényleg mindent. Az épületalakítástól a takarításig. A társulatban a szó legnemesebb értelmében családias hangulat uralkodott. A kisebb sikereknek is jobban tudtunk örülni, mint manapság. És ami a leglényegesebb: őszintébbek voltunk egymáshoz. — Miként látja ma: érdemes volt annak idején otthagyni az építkezési vállalat nyújtotta kényelmes és biztos állást? — Képmutatás lenne, ha egyértelműen igennel felelnék. Színésznői pályafutásom első tizenöt éve viszont okvetlenül megérte a kockázatot. A későbbi esztendőktől csupán annyit, hogy a hatvanas évek végétől eltelt időszak, sajnos, sokkal kevesebb igazi szereplehetöséget hozott számomra. Olykor bizony a keserűség, a mellőzöttség érzete is hatalmába kerített. — Ezekben a pillanatokban mi volt a szándéka ? Hogyan képzelte el a jövőjét ? — Vártam és várok. Tudom, a színésznek nem könnyű várni, hiszen múlik az idő és a kárbaveszett, kihasználatlan napok pótolhatatlanok. De én várok, s egyre többször tudatosítom magamban, hogy az indulás évei, az első másfél évtized mindmáig sok mindenért kárpótol. Persze, talán az is érthető, ha azt mondom: az ember nem élhet állandóan az emlékeiből. — Értsem úgy, hogy tizenöt év után talán abba kellett volna hagynia? — Ó, azt nem! Az ember, kiváltképpen ha színész az illető, akkor állandóan reménykedik. Én még ma is ezt teszem, és minden új évadtól valami újat várok. Ez a sok tűnődés azonban megérlelte bennem pályafutásom leglényegesebbnek látszó tapasztalatát. Azt, hogy a vérbeli színész nem finnyáskodik, hanem az égvilágon szinte mindent eljátszik. Egy jó színésznek nemcsak parádészerepekben kell tündökölnie, vagy állandóan szépnek lennie, hanem a rá osztott szerepeket hús-vér figurákká illik gyúrnia. Aki csak szép, férfiként csak daliás akar lenni, az menjen manökennek, föltéve, ha megvan hozzá az alakja. — Ma is titok még az a gáncs, ami vagy húsz évvel ezelőtt megtörte Lőrincz Margit pályaívét? — Nézze, kaptam egy bókkal elegy személyes ajánlatot, amit nem fogadtam el. Lényegében ezt sínylem mindmáig. Az illető kilátásba helyezte, hogy „különben" aligha leszek a Matesznál színésznő ... — Pedig az maradt! — De átsoroltattam a második vonalba. Azok közé, akik rendre kis szerepeket kapnak és lehetőségre várnak. Csoda, hogy akik később jöttek, azok eleve úgy ismertek meg, mint aki csupán kisebb feladatokra képes — Ezek szerint igaz a mondás, hogy a színész élete egy állandó harc ? — Méghozzá sokirányú harc! Önmagával, a szerepeivel, a környezetével. Örülök viszont, hogy a közönség' mindig ragaszkodott hozzám és szeretett. Úgy érzem, még most is, pedig réges-régen nem én vagyok az ügyeletes sztár, aki mellé előadás után oda szoktak ülni csevegni a vendéglátók. — Hogy éli meg a hántásokat ? — Nehezen. Jobbára úgy, hogy magamban hordozom őket. Őszintén szólva nem kedvelem a kitárulkozást, és most is nehezemre esik. Egyedül talán a családi kör az a hely, ahol könnyebben tudok föllazulni, föloldódni. — Miként érzi: van kipakolnivalója, amit majd csak azután fog elmondani, ha egyszer nyugdíjba lesz? — Nemigen fogok elmondani semmit. Nemcsak a kitárulkozást, a pletykálkodást sem szeretem. Az elment szerepeket amúgysem tudnám már visszahozni, és akkor mi értelme személyeskedni, esetleg szenvedélyeket korbácsolni ?... — Egyetért azzal a felfogással, hogy a legmélyebbre a színész csak az önnön leikébe lát? . — Szerintem a máséba is, hiszen ez az emberismeret egyik alapfeltétele. Ugyanakkor az is fontos, hogy mások viszont a színész leikébe tudjanak belelátni. — Ne vegye faragatlanságnak, ha rákérdezek; készül már a nyugdíjasévekre? — Egyelőre nem, és nem is fogom elhamarkodni a nyugállományba vonulást. Szeretnék még minél többet játszani, és ily módon kibékülni a színházammal. Egyelőre ugyanis nem érzem igazán teljesnek a művészi pályámat. Úgy érzem, sokkal több van bennem, mint amennyit az utóbbi húsz évben kiadhattam magamból. — Vajon mi az. ami harmincöt esztendő múltán is a színpadra szólítja ? — Mondhatnám, hogy a dac, az akaraterő, az összetartozás érzete, a szereplésvágy és még sok egyéb ... Inkább azonban arra utalnék, hogy az ember aligha felejtheti el az ifjúságát. Lehet, az én kitartásom azon is múlik, hogy nem léptem túl magasra, aminek folytán elveszíthettem volna a kapcsolatot a kollégákkal. Ha viszont engem ért olykor sérelem, arra gondoltam: jobban kell csinálni, mint eddig, csak ezzel védekezhetem. Az ember pusztán a munkájával mérhető igazán. — Tartja a kapcsolatot a színház nyugdíjasaival, többi alapító tagjával? — Hogyne ... Különösen Lelkes Magdával beszélgetek sokat a régi, szép időkről... Olyan ez, akár egy kellemes langyos fürdő. Jó ellubickolni benne. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 2
