A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-11-18 / 47. szám

Tt[yonnx^ó^>*J 2. Ismerősöm beteg, pizsamában fogad. Eléggé megviselt és ajaksömöre is lázas megbete­gedésről árulkodik. — Maga meg van őrülve! — mondta a diplomata diplomatához nem illő őszinte­séggel, amikor elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok. Nem sértett meg a kifaka­­dásával, gondolatban igazat adtam neki; a szenvedélyt az őrülettől néha csak borotva­­élnyi különbség választja el egymástól. Vagy néha még annyi sem, s akkor már meg sem állapítható, mi még a szenvedély és hol kezdődik már az őrület. — Maga el sem tudja képzelni, hogy nii­­lyen útviszonyok vannak a Góbiban. Még terepjáróval is alig járható az a vidék. Maga meg kihozhatja a személygépkocsiját... Ám az őszinte véleménynyilvánítás után ismerősöm rátér a lényegre. — Természete­sen. segítségére leszek, hogy megkapja az autóját. Holnap este fogadás lesz a nagykö­vetségen, amelyre meghívtunk a mongol kor­mány több minisztere mellett néhány főhiva­talnokot is. A vámigazgató is a meghívottak közt van. A fogadáson majd találok alkalmat, hogy szóljak az érdekében. Az eredményről majd holnapután reggel fogom tájékoztatni. Tehát holnapután ... Kávézás közben feltámad a diplomata szenvedélye is. Ő is vadász, ö is ember, nem pedig csak egy külpolitikai irányvonal képvi­selője-kivitelezője. Kijelenti, hogy a maral­­szarvas-vadászatra szívesen eljönne velem. S ha netán nem adnák ki a kocsimat, szíve­sen rendelkezésemre bocsátja a saját terep­járóját. — Nagyszerű — örvendezem, de balsor­som mindjárt lelohasztja lelkendezésemet. — Beteg vagy, nem mehetsz sehová — szól a gondos és aggódó feleség. — Ne feledd, hogy csak júniusban léptél munkába súlyos szívinfarktusod után. Emígy szólt a szerető feleség, és így ment füstbe még teljes kibontakozása előtt egy kecsegtetőnek ígérkező lehetőség. Mogo szerény lakásában visszatértünkkor még többen tolonganak, mint amikor elmen­tünk onnan. A fene sem tudja, hogy ki kicsoda, így eléggé pácban vagyok az újabb ajándékok kiosztásánál. Utóvégre is nem engedhetem meg magamnak, hogy idege­neknek különb ajándékot adjak, mint ven­déglátóm vérrokonainak. De a családi és baráti kapcsolatok bonyolult szövevényében nem találok kapaszkodót, ráadásul még az is, akire leginkább hagyatkozhatnék, vendég­látóm is félrevezet: egy olyan személyt neve­zett meg öccsének, akinek — mint később kiderült — semmi köze sem volt a rokonsá­gához. A rendőrséghez viszont annál inkább. De hogy mire volt jó ez a turpisság, arra az én csavarosán gondolkodni nem tudó agyam nem tudott magyarázatot találni. Hiszen vendéglátóm maga is rendőr volt, ráadásul magas tisztséget betöltő minisztériumi alkal­mazott. Mindenesetre annyit elért, hogy megrendült a beléje vetett, azaz előlegezett feltétlen bizalmam. Hogyisne, hiszen már ez ideig is kétszer sikerült átvernie. Az már más lapra tartozik, hogy később még növelni tudta ezt a számomra egyáltalán nem kedve­ző gólarányt. A népes rokonság szempillantás alatt kiit­ta a Mogonak ajándékozott francia konyakot és kiválóságának elismerése helyett megbor­zadt tőle. Sokkal jobban ízlett nekik a hazai archi, amely kiváló hangulatgerjesztönek is bizonyult. Egyre élénkebb, egyre zajosabb eszmecsere bontakozott ki az asztalnál és a diskurzusba olykor-olykor én is bekapcso­lódtam egy-egy mosollyal, bólintással, po­hárkoccintással Mert bizony orosz nyelvtu­dásommal semmire sem mentem az asztal­­társaságnál. , Esti tíz óra után a rokonság végre belátta, hogy a látványosságát immár elveszített, egyáltalán nem szórakoztató vendég a repü­lőgépen dve töltött éjszaka után nagyon fáradt és álmos, ezért kegyesen ágyba en­gedték. A másik szobában azonban még éjfélkor is tart a zsivaly. Mogoék a kisebbik szobájukat engedték át nekem. Egy vaságy, kisasztal, két szerény fotel volt az összes berendezése. Mindez teljesen megfelelt az igényeimnek. Annál is inkább, mert a vetett ágy, a habfehér ágyne­mű ugyancsak csalogatott. Már-már hajlok a kísértésre, hogy mosakodás nélkül lefeküd­jek, amikor halk kopogtatás után belép áloműző vendéglátóm. Kezében teli kölnisü­veget szorongat. Ez meg minek kell neki? — születik agyamban a kérdőjel, amely mind­járt felkiáltójellé egyenesedett, amikor a fi­gyelmes házigazda az ágyamhoz lépett és mielőtt megakadályozhattam volna, az üveg­cse tartalmának a felét az ágyamba pocsol­­ta. A kitüntető figyelmességet illett megkö­szönni, de kíváncsi vagyok, hogy ki tudna ilyen koncentrált „Karmen-illatban" nyugod­tan elaludni. Nekem legalábbis nem sikerült, sehogyan sem jött álom a szememre, de ebben a Karmenen kívül a hétórás időeltoló­dásnak is szerepe volt. Hiszen itt már egy óra híján éjfél volt, otthon pedig még csak délu­tán négy óra. Reggel van, ülök az ágyam szélén, rendez­getem a gondolataimat és tanakodom. Ha­­szontalanságon; hogyan is üssem agyon az időt? Mert mivel nincs autó, vadászni sem lehet. Akkor pedig marad a városnézés, a múzeumlátogatás. Érdekes, elmulaszthatat­­lan programja annak, aki először jár egy idegen városban. Csakhogy én már ezt a várost elég jól ismerem, szinte valamennyi múzeumát többször is meglátogattam. Ak­kor pedig mihez folyamodjam? Kinézek az ablakon; jobbról-balról lakótelepi emeletes házak, köztük szanaszét lom, szemét. Több, mint az otthoni lakótelepeken. Az ég viszont a legtisztább halványkék, amilyen nálunk sosem szokott lenni, egy felhőfoszlány sincs rajta, és szikrázva süt a nap. Már most meleg van. Mogo kopogtat az ajtómon, a reggelimet hozza. Tejes teát, levest, vagdalt juhhúst félig nyers édes krumplival. Ezek az ízek bizony nem ínyenc szájába valók. Mogo hozza a pálinkásüveget is. de hálával elhárí­tom a kínálását. Ö is hálás nekem, hogy nem kell innia. Elege lehet a tegnapiból. Mogo vékony kis cingár ember, feltűnően kiálló pofacsonttal és még a mongolok kö­zött is sötétnek számító cigányos ábrázattal. Ha mosolyog, szívesen mutogatja hosszú, sárga, de ép fogait. És gyakran mosolyog, olykor hahotázik is. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy csak tettetésből és nem mélyről fakadó jókedvében. Summa summá­­rum minden hájjal megkent, dörzsölt, sőt ravasz ember benyomását kelti bennem. A délelőttre vonatkozó programjával viszont szívesen egyetértek. Megnézzük a város egyetlen működő buddhista kolostorát, a Ganden chijdet. Nem működő, múzeumnak átalakított vagy csak egyszerűen lakat alatt tartott kolostor több is van a városban. Régente még több volt, a ma már hiányzókat lebontották, köztük a hajdan volt legnagyob­bikát is, a Madari-kolostort. Ez utóbbit 1938-ban. Tagadhatatlan tény, hogy száza­dunk harmincas éveinek vége felé Mongóli­án is végigsepert egy hagyományt, letűnt korok emlékeit-értékeit nem kímélő, a kínait évtizedekkel megelőző, de következménye­iben hasonló „kulturális forradalom”. Ekkor sok olyan műkincs és építészeti remekmű lett az enyészeté, amelyek feltétlenül kíméle­tet érdemeltek volna. Késő bánat. A Ganden-kolostor átvészelte a válságos időket, a mában is tovább éli a maga külö­nös, az idevetödött turista szemében rejté­lyes, éppen ezért attrakció számba menő életét. A kolostort övező okker színű magas falba vágva piros oszloplábakon nyugvó cifra fara­­gású diadalkapun keresztül juthat be az érkező a kolostor területére. Tárva van a kapu mindenki számára, nincs jegyárusítás vagy eligazítás. Valaha azonban a barátság­talanul közeledő előtt zárva lehetett a cifrára pingált vastag kapu. amire abból következte­tek, hogy az egyik kapuszárnyon a koppanót pofájában tartó rézoroszlán orrát valaki ala­posan behorpasztotta. A kapu mögött vi­csorgó. hátsójukon ülő zöld kőoroszlánok lesik az érkezők minden mozdulatát. Nos, nem éppen barátságos ez a fogadtatás. De ezek a kardfogú oroszlánok szelídek, senki­nek sem tudnak ártani, a körülöttük, helye­sebben a kolostor egész területén százával kószáló szürke galambok a legnagyobb nyu­galommal „tojnak" a fejükre. A három „működő" templom közül a bal­oldali éppen felújítás alatt áll, sátorponyva feszül rá csúcsos tetejére. A középső szen­tély is zárva van, de a főtemplomból, az aranyozott sátortetővel fedett cokcsinból, amely a mongol—kínai építészeti stílus egyik kimagasló alkotása, ima mormolása hallat­szik ki az udvarra. Átlépjük a szentély lekop­tatott rézlemezzel borított magas küszöbét. Mogo helyet csinál nekem az áhítattal imád­kozó hívek és a magamfajta bámészkodók között. Most már jól áttekinthetem a szen­tély belsejét. Az „umszat", az előénekes vezeti mély basszushangján az isteneket dicsőítő és oltalmukért könyörgő végnélküli énekeket. A többi törökülésben ülő láma monoton hangon mormolja utána az imát. A félho­mályban mécsesek pislákolnak, avas vaj, áporodott dohos szag és aromatikus füst egyvelege terjeng. A kopasz lámák egymás­sal szemben három sorban ülnek. A két belső sor a legtekintélyesebb papokat illeti meg, de még közöttük is rangsorolás van; minél magasabban áll valaki a papi hierar­chiában, annál magasabb zsámoly illeti meg és annál távolabb ül az ajtótól. A legmaga­sabb ülőke üres, a Ganden főpapja nincs jeler. Még az én fülembe is eljut a híre, hogy 14

Next

/
Thumbnails
Contents