A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-11-11 / 46. szám
ÉVADNYITÓ BEMUTATÓ A MATESZ THÁLIA SZÍNPADÁN SÁNDOR, JÓZSEF, BENEDEK Őszintén szólva, nem állítható, hogy a Békés József és Madarász Iván szerzőkettős Sándor. József, Benedek című zenés vigjátéka a klasszikusok mércéjével mérhető remekmű. Ettől függetlenül a közönség rokonszenvét kereső hazai magyar színjátszásnak az efféle népies színpadi tréfákra is szüksége van. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a Magyar Területi Színház kassai (Košice) Thália Színpada műsorára tűzte ezt a kedélyes szórakozást ígérő darabot. Még akkor is, ha maga a történet ma már nemigen áll meg a saját lábán. Bizonyságképpen elég, ha csak e zenés komédia cselekményét nézzük! A három fiatalember: Sándor, József és Benedek — akárcsak a népmesében — vándorútra indul, hogy megtalálja szerencséjét. A további fordulatok könnyen kitalálhatók: adva van egy szerelmespár, akik tűzön-vízen át egymáséi akarnak lenni, ám a maradi gondolkodás útját állja boldogságuknak. Az akadályok legyőzését, nomeg önnön sorsuk jobbra fordulását is segíti a három vándorlegény eszessége és furfangja, hogy végül — újra mint a mesében — győzzön a jó. Ha nem is vehető komolyan ez a sok kópésággal tarkított játék, arra mindenképpen jó, hogy derűs perceket szerezzen a publikumnak. A bemutatót szemlélve jómagam is két kellemes órát töltöttem a Thália Színpad nézőterén; s annak pedig különösen örültem, hogy az előadás azt adja, ami az efféle darabok lényege: mesét, találó muzsikát, egy kis romantikával fűszerezett mulatságot. Talán ebből is nyilvánvaló, hogy a Sándor, József, Benedek cimű zenés komédián kár lenne számonkémi az időszerüsitést, a persziflálást, a modemkedő játékstílust. Már csak azért is. mert nem egyszer voltunk már tanúi annak, hogy a zenés vígjáték annál nagyobb indulattal dobja le magáról ezeket a sok esetben fölöslegesen és erőszakkal reáaggatott külsőségeket, minél naivabb a cselekménye. Az esetek zömében — az efféle erőszak eredményeképpen — szinte porrá hullik szét a mesének amúgyis gyönge váza; ha viszont különleges társadalmi mondanivalóval ruházzák föl ugyanezt, akkor a zene kerül nevetségesen idézőjelbe. Szerencsére, a kassai Tháliában első ízben feladatot vállaló magyarországi vendégrendező: Rencz Antalpl látta ezeket a veszélyeket, és az alaphelyzeten nem változtatott. Jobbára hangulatos és derűs, ahol pedig a darab ezt lehetővé teszi, ott színpadilag is érdekes keretet biztosított a játéknak. Nekem minden esetre úgy tűnt, hogy Rencz Antalnak sikere volt a bemutatóval. Nemcsak holmiféle edzett rutinnal színre vitte a „Sándor, József. Benedek"-et, hanem új színt és új játékdimenziókat is hozott a Thália Színpad összeszokott, de jobbára önmagába zárkózott társulatába. A végeredmény: élvezetes ötletekkel feldúsított, ám kissé hullámzó produkció. Különösen az előadás kezdete indul nehézkesen, ami azután az egész első felvonás ritmikai kidolgozottságára rányomja bélyegét. Nyilván ebből is kitűnik, hogy a népies ízekre épülő komédia első fele bizony több tekintetben is elbírt volna jónéhány csiszolást. Nemcsak a nehézkesebben mozgó jeleneteket kellett volna mozgalmasabbá, fordulatosabbá komponálva jobban meglóditani, hanem a színészi játékstílusok összehangolása is nagyobb határozottságot és következetességet igényelne. Természetesen, arról már nem a rendező tehet, hogy a színészek ezúttal is nehezen boldogulnak szerepeik énekes részeivel. Az előadás sikere szempontjából fontos, hogy á második rész összehasonlíthatatlanul jobban sikerült az első felvonásnál; itt már szinte mindenki jobb arányérzékkel, több összpontosítással, nagyobb stílusbiztonsággal és főleg sallangok nélkül játszik. A darab a három főhős kulcsalakítására épít. Sándort, a kicsapott diákot Dudás Péter játssza. Figurája, a kezdeti bizonytalankodás után, sok viliódzó karaktervonásból rakódik össze, és játékának elemi ereje precíz váltásaiból adódik: hol simulékony kombinátor, hol furfangos szélhámos, hol lezser vagány — de mindig megmarad deákos kópésága. Pólós Árpád alakítja Józsefet, a vándorló mesterlegényt. Ö a sokat látott, tisztességes kisember, aki ugyan tudomásul veszi a machinációkat, részt is vesz bennük, ám véleménye is van minderről. Jobbára csupán jelen van, de ez a színpadi jelenlét okosán van kitalálva, szavak nélkül is beszédessé téve. Benedekként Fabó Tibor villant elő egy fura figurát. Jól előkészített húzás, amikor álmenyasszonyként jelenik meg; játéka itt tele van egy sor szépen megcsinált „női” praktikával. Az elcsapott vándorszínész figurájában Fabó Tibornak végre egy színesen játszható szerep jutott! Ebben az előadásban a fiatalabb évjáratú színészek munkája is dicséretes. Úgy tűnik: Bartollás Katalin (Piri), Dósa Zsuzsanna (Juliska) és Mokos Attila (Jani) egyaránt megérezte, hogy szerepeik eljátszásához már nem elegendőek a régi eszközök. Várady Béla (Kántor) kitűnő, László Géza (Irtó-Nagy Gáspár) megbízható epizodista az előadásban. Lengyel Ferenc a papucsférj Sóvágót játszva igyekszik felmutatni egy fura figurát; ezúttal azonban a szokásosnál nehezebben birkózik meg az állandó lojalitásba savanyodott gazda szerepével. Ennél jóval nehezebb a kritikus helyzete, amikor Kővesdi Szabó Mária produkcióját akarja megítélni. Ez a tehetséges színésznő A LÁZADÁS MÉLTÓSÁGA avagy A BOLDOG SZISZÜPHOSZ 75 ÉVE SZÜLETETT ALBERT CAMUS Idestova harminc év telt el Albert Camus tragikus s oly korai halála óta, ám a művei, állásfoglalásai által keltett viták ma is folynak. írói nagyságát ellenfelei sem vonják kétségbe, de ellentmondásos világnézete, pesszimista létfilozófiája gyakran híveiből is bírálatokat vált ki. Bármennyire különbözőek is legyenek azonban a vele kapcsolatos értékelések, abban valamennyi kritikusa egyetért, hogy éleslátásról, mély felelősségérzetről tanúskodó alkotásai rendkívül szuggesztívan fejezik ki a huszadik századi polgári világ válsághangulatát, értékvesztését, a hitét és céljait elvesztő .ember nyomasztó életérzését. Hősei önmagukkal meghasonlott számüzöttként élnek a világban; jövőt nem ígérő abszurd sorsuk komor magányra ítéli őket s egyedül kell szembenézniük a morális és fizikai létüket fenyegető veszélyekkel. Az irodalom s a bölcselet évezredes kérdéseire keresik a választ: Mi az élet értelme? Hol a helyünk a világban? Az emberi szabadság illúzió csupán avagy elérhető cél? Camus műveinek szereplőit az élet igenlésének és elutasításának dilemmája gyötri, magányos idegenként állnak szemben a környezetükkel, alapélményük az elembertelenedő világ abszurditása; a transzcendens megváltás lehetősége éppúgy hiányzik az életükből, mint a boldogság reménye, az önmegvalósítás és a kiteljesedés esélye. A Camus nevével fém10 jelzett abszurd egzisztencializmus életszemléletét s „filozófiáját" képviselik; képtelen sorsukkal, mindennapjaik sivárságával, már-már metafizikai szorongásukkal, tehetetlenségükkel és reménytelenségükkel vallanak arról a korról, melynek a második világháború kataklizmája, a barbárság rémuralma, a sérthetetlennek hitt emberi s erkölcsi értékek semmivé válása volt az alapélménye. Aligha véletlen, s aligha szorul különösebb magyarázatra, hogy a kortársaink válságérzetét oly hitelesen kifejező Camus életművének éppen az abszurd lett az (egyik) központi kategóriája. Regényei, novellái, színművei voltaképpen az abszurditás leleplezései. Első, s csak a halála után megjelent kisregényének, a Boldog halálnak a hőse gyilkossá válik, hogy elérhesse nagyon is emberi célját, de sorsa éppoly reménytelen, minta Félreértés című dráma főszereplőié: a fogadósné s a lánya megölik s kifosztják a házukba betérő idegen férfit, akiben nem ismerik fel a fiút s testvért. Tragédiájuk Camus egyik leghatásosabb példázata az emberi lét abszurditásáról, a végzet hatalmáról, ám olvasói joggal kifogásolhatják, hogy egy extrém szituáció alapján próbál általános érvényűnek vélt téziseket megfogalmazni. A korai világhírt meghozó mű, a Közöny már címében is jelzi a témát: Meursault. a regény központi alakja minden iránt közömbösen, cél s értelem nélkül éli a világban s embertársai között mintegy csak venk dégként jelen lévő idegen életét, mígnem egy értelmetlen gyilkosság börtönbe nem juttatja, s csupán cellájában, az akasztófa árnyékában ébred rá, hogy léte hiábavaló volt: útjának utolsó stációjára érve ismeri meg a szeretet érzését, ekkor nemesedik emberré, de már késő — az igazságszolgáltatás vak s abszurd gépezete felőrli. Az önsorsrontás jellemzi Camus alighanem legismertebb drámai hősét, Caligulát is, aki mások elpusztítása árán akarja megvalósítani a maga korlátlan szabadságát, de ezzel elsősorban önmagát ítéli halálra. Az élet értelmetlenségének, az abszurditás totalitásának a hirdetője lett volna Camus? Elfogult bírálói ma is gyakran ilyennek látják s láttatják, holott az igazság korántsem ez. E kiemelkedő művész és gondolkodó, akit méltán tartanak századunk egyik legkiválóbb elbeszélőjének és stílusművészének s legjelentősebb moralistájának, a legkevésbé sem érte be az abszurditás leleplezésével és tettenérésével, sosem lett a reménytelenség „igehirdetöjévé", a Semmi prófétájává. Létünk és korunk sorskérdései, legmélyebb problémái izgatták, humanista íróhoz méltóan az emberség megőrzésének esélyeit kutatta, az élet teljességének lehetőségeit; műve életünk megváltoztatására, jobbá tételére ösztönöz. Hite szerint az író a szenvedők szószólója, akinek az igazságért s a szabadságért vívott harc a legfőbb kötelessége s akinek csak lelkiismeretének parancsszavát szabad követnie. Ismert tény, hogy Camus a második világháború éveiben — pályatársához, Satre-hoz s megannyi más neves francia művészhez hasonlóan — sziwel-lélekkel részt vett az Ellenállásban, hogy már fiatalkorában felemelte szavát szülőhazája. Algéria elnyomott bennszülöttjeiért, s eszmei útkeresésének első szakaszában a kommunista párt tagja lett. Amikor 1957-ben Nobeldíjjal tüntették ki, az indoklásban a díjat odaítélő bizottság leszögezte, hogy Camus életműve „megvilágítja azokat a problémákat, amelyek napjainkban az emberek tudatában felvetődnek". Ehhez a helytálló értékeléshez bízvást hozzátehetjük, hogy az író megoldást is keresett ezen problémákra, nem elégedett meg a diagnosztizálással. De mit tehet az ember a reménytelenül abszurdnak látott s ábrázolt világban? Miképpen őrizheti meg emberi mivoltát ? Camus az 1942-ben megjelent nagy hatású esszéjében, s Sziszüphosz mítoszában adta meg aválaszt: az embernek szembe kell szállnia végzetével, vállalnia kell a legreménytelenebb küzdelmet is, mert csak így őrizheti meg méltóságát, csak így adhat értelmet az életének. „A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet. Boldognak kell képzelnünk Sziszüphoszt” — írja a szerző, aki szerint e sziszüphoszi harc a legméltóbb válász az abszurd világ kihívásaira. A nihilizmus, a végletes pesszimizmus csábításait legyőzve Camus az embertelenség, a reménytelenség s az abszurditás elleni lázadást tette meg morális categoricus imperativusává, ezt a lázadást tartotta „emberhez egyedül méltó magatartásnak". Talán legkiemelkedőbb alkotásában, a Pestis cimű regényben a pusztító, gyilkos járvány a fasizmus jelképeként jelenik meg, s bár az iszonyú kór legyözhetetlennek látszik, az emberek szembeszállnak vele, hiszen — mint az egyik szereplő megfogalmazza — „csak az őrült, a vak meg a gyáva törődhet bele a pestisbe". Camus számára az ember élete és méltósága a legfőbb érték: „Soha életemben nem leszek hajlandó szeretni azt a világot, amelyben gyermekeket vonnak kínpadra" — mondatja a Pestis főhősével, Rieux doktorral. E regényében időtlen érvénnyel fogalmazza meg az ember melegség és szeretet iránti vágyát; műve a szenvedőkkel, a megalázottakkal, az
