A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-08 / 28. szám
Amikor az utazási iroda katalógusában először elolvastam Pörto Empedokle, Agrigento, Sidi Bou Said, Medjezz el Bád és még sorolhatnám tovább az egzotikusán hangzó városneveket, idegenül csengtek, megjegyezhetetleneknek, szinte kimondhatatlannak. Ma, mikor már emlékké vált az utazás, reggelenként munkába menet a zsúfolt autóbuszban nem egyszer váratlanul eszembe jut például Sidi Bou Said, s mint valami varázsigét ismételgetem magamban a kis városka nevét, miközben az autóbusz ablakai mögött elsuhanó unottig ismert tájat Sidi Bou Said fehér házai, a félhomályos bazár, végében a magas oszlopokon álló teaházzal váltja fel. Na de térben és időben hirtelen nagyon is távol kerültünk. A képzeletben bizony nagyon szeszélyesen felmerülő képeket, emlékeket kordába szorítva térjünk vissza utazásunk tényleges kiindulási pontjához, Dubrovnikba. A prágai ősz helyett Dubrovnikban meleg, páradús éjszaka, langyos szellő, sötétben ragyogó tenger és Michail Kalinyin, ideiglenes úszó otthonunk, a szovjet luxushajó fogadott bennünket. Másnap reggel a hajókabin kerek kis ablakán kinézve látom az apró fodrokat vető acélkék tenger egy szeletét, a domboldalra épült fehér villákat. A városba indulás előtt azonban még egy felfedező utat teszek hajónkon. Bekóborlom a fedélzeteket, s az egyik szűk folyosó végén két pingvinre találok. Hajónk újkorában járt az Antarktiszon, s a kitömött pingvineket sarkkutatók ajándékozták a kapitánynak. Egy vaslépcsőn felkapaszkodom a legfelső fedélzetre, és kitárul előttem a reggeli fényben fürdő táj. A távolban dombok, piramisszerű magaslatok szürkéllenek. Szemben egy erdő borította bujazöld sziget, körülötte fehérlő vitorlások. A dombra kapaszkodó házak közt pálmafák díszlenek. Mögöttünk a teherkikötő, a háttérben a kopár dombok még fokozzák a kikötői házak, raktárak, barakkok, dokkok sivárságát. A reggeli után autóbusszal indulunk az Albánia felé vezető adriai úton. Egyre magasabbra jutunk, s a szerpentin éles kanyarjában fel-felbukkan az alattunk elterülő, végtelen, az ég szürkéskékjével egybeolvadó, fenséges tenger és a város látképe madártávlatból. Az autóbuszból kiszállva lázasan fényképezünk. A tengerben elszórva apró szigetek, közülük talán a legszebb Lokrum. A fák között felsejlenek a Napóleon-erőd falai. Ezen a szigeten töltötte mézesheteit Miksa, a későbbi mexikói császár, majd Rudolf trónörökös. A Habsburg-család e két sarja tragikus véget ért, ezért a fáma szerint legyen bármilyen gyönyörű s csalogató is a sziget, nászutasoknak tanácsosabb ezt a helyet elkerülni. Miután kellő magasságból gyönyörködtünk az alattunk látható festői képben, visszatérünk a tengerpartra, s a Pile-kapun át besétálunk az Óvárosba. Mindenütt rengeteg a turista. Akárcsak a többiek, mi is az egyik nevezetes helyről a másikra vonulunk. Megcsodálunk mindent, ami csodálnivaló: a Ferences-kolostor kerengőjét szegélyező kettős oszlopok faragott oszlopfőit, a patikamúzeumban a különféle tégelyeket, sárgult lapú könyveket, receptúrákat. Végigmegyünk a városka főutcáján, a Piacán, megállunk egy-egy velencei stílusú palota előtt. Szűk utcákon, sikátorokon keresztül jutunk él a régi kikötőbe és a tengeri akváriumba. Micsoda gazdagsága, változatossága az életnek, a természetnek. Szinte hihetetlen, hogy ezek a cérnavékony karokat nyújtogató piros virágcsodák, tengeri liliomok, az akvárium fenekén elnyúló uborkaszerű lények állatok. A városjárásban, csatangolásban elfáradva egy kávézót kerestünk, de mielőtt leülnénk a kávézó elé kirakott asztalok egyikénél, kénytelenek vagyunk megkérdezni, kevéske zsebpénzünk elég-e két kávéra. Az Anfora pincére mosolyog, majd felszolgálja a kávét. Végül kiderül, hogy pénzünkből még egy pohár sörre is futja, tehát elégedetten üldögélünk a nyári alkonyatban, ebben a valószerűtlenül nagy tengerparti nyugalomban. Lassan besötétedik, a sötét tengertükörben arany sávokban verődnek vissza a parti szállodák fényei. Ideje visszaindulnunk a hajóra, hiszen rövidesen megkezdődik igazi utazásunk: irány Szicília, majd Afrika partjai. Pár órával később már kint vagyunk a nyílt tengeren. Langyon szél fúj, mintha Afrika küldené felénk üzenetét. A tenger félelmetes, fekete, olyan, mint az olvadt szurok. Hajónk egyhangúan úszik a sötétségben, amelyben nagyritkán feltűnik egy-egy távoli albán város vagy egy világítótorony halvány fénye. Késő éjszakáig fenn állok a fedélzeten, nem tudva betelni a holdfényes tenger látványával. Hajnalra megközelítjük az olasz csizma sarkát, a látóhatáron felsejlenek a Ideiglenes otthonunk: az M Kalinyin part körvonalai. Hajónk megkerüli a Santa Maria di Lenka-fokot, átúszik az Otrantói-szoroson, s a Tarantói-öböl vizein folytatja útját. Az olasz partok lassan eltűnnek a szemünk elől. Minden oldalról azúrkék, nyugodt, napfényben ragyogó tenger vesz bennünket körül. Estére már a Jón-tengeren hajózunk, a calábriai partoktól mintegy 14 tengeri mérföldre. Másnap reggel ismét feltűnik a szárazföld, és hajónk beúszik Szirakúza kikötőjébe. TÓTH ERZSÉBET Archívumi felvételek i 17
