A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-10-14 / 42. szám
Néhány esztendeje még hallani sem akart a szőlőről, mert úgy gondolta, hogy a szőlőnek nem gazda, hanem rabszolga kell. És azt mondta: trágyázni, kapálni, kitakarni, betakarni, metszeni, kötözni... no meg persze kéthetente permetezni — ÉMíils azt nem. Mert akármennyire is szereti a kertet, a görbe tőkék egyenes sorát, az árnyas lugasokat, akármennyire is szeretne alattuk elborozgatni a maga kedvesebb embereivel — egyetlen tőkét sem ültetett, mert irtózik a permetezéstől. És tessék: most már be is vallja magának azt, ami tavasz óta, vagy annál is régebben lappang a képzeletében: szőlőt kéne telepíteni. Mert micsoda dolog az, hogy áll az ember a kertje végében, nézi szomorúan a fagyoktól megtizedelt gyümölcsfákat, visszagondolt a barackfák tavaszi virágözönére, aztán fagyoktól másnapra elfeketedett virágokra, meg a félkosár kajszira, ami az idén is termett? Nem jó érzés. Igaz, a szőlő is elfagy, mint ahogy tavaly, tavalyelőtt is elfagyott széles e vidéken, dehát a szőlő az szőlő. Mondják sokan, hogy idegen is a Csallóközhöz. Ugyan már! Ahol a borivó nem idegen, ott a szőlő sem lehet az. Ilyen szemlélet szerint csakis a mediterránumban lenne szabad szőlőt termelni. Áll, nézelődik az őszi kertben, és akárhogy forgatja is magában, a sejtjeiben érzi, hogy nem igazán szereti az őszt. Mert mit is szeressen a ködön, a nyirkon, a begyújtásra még korai, de melegedésre már alkalmatlan napsütésen? Mit, mit? Hát a fényt! A pompázva haldokló lombok közt átragyogót, az árnyéknyújtót, a reggeli csetret olykor csak délre felszárító fényt, a mezítelenre vetkőző ragyogást. Mitagadás, azt szereti. Meg aztán az őszi ízeket. Kettétörni egy kövér, óarany belsejű szilvát. Elnézni, ahogy a magja kifordul. Ilyenkor mindig eszébe jut az öregapegy rossz cukrász csinálta volna — mondta, miután kiköpte ezt a vacakot. Őrzi is hát a régi szilvafát, mert sejti: ha kipusztul, aligha tudja megismételni azt egy pótlás. Bőséges termését jókedvvel, büszkén osztogatja, csakhogy e büszkeségnek van egy szépséghibája is, méghozzá lényegi : nem maga ültette ezt a fát. Nem így a pompás őszibarackfákat, ami már saját telepítés. Ezek vagy három nappal később virágoztak, mint a kajszibarack, így aztán lekésett róluk a fagy, s lett a lombjuk közt olyan termés, amilyenre e fajták nemesítője is büszke lehetne. Bőséges, csodálatos. Mégsem adott igazi örömöt mert minden elhatározás ellenére is többször kellett permetezni, küzdeni a mindenféle kórság, az elmondhatatlan levéltetű-invázió ellen. Arról már nem is beszélve, hogy drágábban termett meg, mint ha banánt termelt volna a Csallóközben. Micsoda lehetetlen állapotok! A hazai termésű őszibarack drágább, mint a tengerentúlról importált banán. Nahát. Ilyeneket ne mondjon egy termelő — intette le őt egy másik termelő, majd hozzátette: miért, te talán olcsóbban termelted meg az őszibarackot, mint amenynyiért eladtad? Nem, nem termelte meg olcsóbban, de nem is adta el, mert zöm«SBsaaBggawwsf ja, aki a szilvát, a szőlőt mindig kenyérrel ette. Jómaga is megpróbálta már felnőtt fejjel, de bizony a gyerekkori ízektől igen messze voltak azok az ízek. Lehet, a szilva még a régi, de a kenyér már semmiképpen. Valahogy nem akar igazán párosulni a kettő. Van egy régi, bőtermő szilvafája, meg van egy új is, amelyik az idén már termett néhány szemet. Szemre gyönyörűt ízre csapnivalót. Olyan az íze, mintha
