A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-08 / 28. szám
jj'J'j'jj'J'j v Lakás és minőség • Új otthont kapni, barkácsmestert szerződtetni? .. . • Vélemények munkafegyelemről, munkaerkölcsről ••• Mit tagadjam: az újságíró sem szeret többet dolgozni a kelleténél. Elballag hát a lakásához legközelebb eső építkezésekre, hogy megmártózzon a panelhangulatú, mészillatú mindennapok sűrűjében; utána átsétál a dolgozószobájának ablakával szemközt ágaskodó toronyházba, s itt bejelentkezik a Magasépítő Vállalat vezérigazgatójának titkárságán. Amikor sorra kerül, elmondja szándékát; — Az építők évről évre ismétlődő napja kapcsán annyi riportot írtam meg, olvastam már az önök ágazatának ilyen-olyan kitüntetettjeiről vagy egyéb tekintetben méltányolandó büszkeségeiről, hogy végre egyszer már a szakma gondjairól, a teendőiket nem éppen élmunkásokként végzőkről is írpi akarnék .. . Arról, hogy az építőipar mai alkalmazottai vajon tehetségtelenebbek, ügyetlenebbek, netán csak kényelmesebbek-e, mint az elődeik voltak? Egyszerűen arról, miért van annyi panasz az építőiparra? ... Kérdéseire a riporter jól fésült, de határozott és őszinte választ kap: — Az építőipar esztendők óta munkaerőhiánnyal küszködik. így azután az ipari termelésnek ebben az ágazatában szinte nincs is rossz munkás, mert ha móresre akarunk valakit tanítani, nyomban megsértődik és odébbáll. Nyilván már ebből is kiderül, hogy az építőiparban olyan dolgozót nemigen talál, aki több kárt csinál, mint hasznot, hanem legfeljebb olyat, aki ugyan gyengébb a többinél, de toronymagasan jobb a senkinél. Nagyítóval kell keresni például a bádogost, a kőfaragót, az üvegest; hiányszakmává lett a vasbetonszerelő, a kőműves, az ács, az állványozó, a burkoló, a tetőfedő, a szigetelő és még sorolhatnánk. Őszintén szólva, épít kezéseinken jócskán beszélhet olyanok kai, akiktől többet várunk, de azt ne mondja senkinek, hogy az illető rossz vagy hanyag melós. És van ennek a dolog nak más vonatkozása is. Mert bőven van, aki száznál jóval több százalékot teljesít, mégis azt mondhatják rá, hogy nem jó munkás, mert örökké höbörög. Persze, kérdés, hogy azért, mert ilyen az alkata, vagy azért, mert igaza van ... Kétségtelen viszont, hogy vállalatunk valamennyi üzeme meg szeretné tartani a munkásait! És ami a munka minőségi oldalát illeti, aligha kétséges, hogy megállapíthatnánk szigorúbb követelményeket is. Meghúzhatnánk feljebb is a száz százalékot, ám ezt mégsem tesszük, mert nemigen tudjuk megteremteni hozzá a műszaki feltételeket. A hatékonyságot ezért nem a normák szigorításával, hanem a belső tartalékok feltárásával kell növelnünk. A jobb szervezésben még rengeteg lehetőség rejlik. Józan ésszel végiggondolva az a jó minőségű lakás, amelyik a „nagykönyv" előírásai szerint épül. Amelyikben vízszintesek a vízszintesek, függőlegesek a függőlegesek, a hő- és hangszigetelés rendben van, a kő a kővel, a csempe a csempével, a padlógumi a padlógumival illeszkedik. A beépített szekrény nem akar kidőlni, az ablakkeret és a fal között nincsenek rések, a festés hibátlan, a tapéta nem jön le a falról és működik minden kapcsoló. A hétköznapi ember számára tehát tucat meg tucat „apróságból" áll össze a jó minőség. Azért hangsúlyozom, hogy apróságból, mert azt még a laikus is természetesnek veszi, hogy statikailag hibátlan a terv, így hála a kivitelezőnek, az új lakás erkélye nem fog leszakadni és nem dől ki a panel a tizedik emeleten. Szinte közhely, hogy a józan ész attól józan, hogy körültekintő és higgadt. Hogy például a lakásépítésben okosan rangsorolja az előirt vagy a megállapodás szerinti követelmények összességét — elvégre a minősítés nem egyéb, mint a szóban forgó követelmények és a tényleges tulajdonságok összevetése. A hangsúly az előírt követelményeken és a szerződésekben rögzítetteken van. A legtöbb baj — a vadonatúj épületek műszaki átadása után — viszont éppen akörül van, hogy végső soron egy összevont statisztikai mutató jelenti a minőséget, ami úgy jön össze, hogy az elkészült és átadott építmények minőségi hibáit koronában összesítik, s ezt az építmény teljes értékéhez viszonyítják ... Az építőiparra zúduló panaszok alapján vitatható, hogy ez a módszer alkalmas-e a minőség minősítésére. Való igaz: ha a koronát koronával osztjuk, kétségtelenül kijön egy arányszám, de az a lényegről nem mond semmit. Mármint a munkásról, aki felépíti a házat. Arról az emberről, aki valamilyen feltételek mellett, valamilyen szaktudással dolgozik. Általános tapasztalat, hogy az építőmunkás — sajnos — csak annyiban szokott főszereplője lenni minden minőséggel kapcsolatos jelenségnek, hogy lehet rá mutogatni. Egy presztízsét vesztett ágazat fura figurája a szaki, aki felett elszállt az idő, és aki nem tudott lépést tartani a fejlődéssel. A valóban furcsa, a tényleg elgondolkodtató az egészben az, hogy épp az idő és az építőipar tekintélyének megcsorbulása tették az illetőt olyanná, amilyen. Az építkezésvezető: — Ha az ágazati irányítás legfelsőbb pontjától a segédmunkásig szervezett munka folyna mindenütt, akkor észre lehetne venni, ki lóg ki a sorból! Hiba az is, hogy többnyire nem az elvégzendő munkához adják a létszámot, hanem az íróasztal mellett megszabott létszámhoz, meg a múlt esztendő adataihoz. Más kérdés, hogy ha átgondoltan, szervezetten menne az egész, akkor feleannyi emberrel dupla annyi munkát is végezhetnék . .. Arról nem is beszélve, hogy gondolom, maga is tudja, egyből senkit nem lehet elküldeni. Idegekkel meg ki bírja az ilyen-olyan fegyelmik sorát? Beleszól mindenki mindenbe, így azután aligha lehet frakkon ragadni az embereket. Az építőiparban munkaerőhiány van, így nincs is nagyon mit csodálkozni rajta, hogy az emberek azt vallják: minél komótosabb munkáért minél több pénzt. A logikus az lenne, ha valóban a több munkáért oszthatnánk a valóban több bért. .. A múltkor egy épületlakatosnak a századik figyelmeztetés után csökkentettem az órabérét. Persze, megsértődött és kilépett. Hogy a sógoromnak mit mondott rólam a kocsmában, az nem bírja el a nyomdafestéket, meg nem is lényeges. Az viszont igen, hogy új helyén háromszáz koronával magasabb az alapfizetése! Hát mi ez, ha nem tekintélyrombolás?! — Mi a különbség szakmunkás és jó szakmunkás között? — Komolyan kérdezi? — Miért, ez komolytalan kérdés? — Nézze, hogy valaki jó munkás vagy nem jó munkás, ahhoz éppúgy hozzátartoznak emberi tulajdonságai, mint a szakismerete. Van, aki az újat nehezen fogadja el. de azután annál becsületesebben dolgozik. Van azonban olyan is, aki kitünően melózik, de megette a fene, ha két-három órát kell vitatkoznom vele, mielőtt elkezdene valamit. Ebből adódik, hogy az órabér bizony nincs mindig arányban a végzett munkával. Ha rajtam múlna, én akár ötven százaléknyi különbséget is tennék munkás és munkás között. Ehhez azonban sem lehetőségem, sem kedvem. Egy kívülálló nem is sejti, hogy mi mindent kell figyelembe venni egy nyavalyás béremelésnél. Például azt, hogy hány éve szakmunkás az illető, milyen a mai munkája, minő a hozzáállása, nem idegenkedik-e a társadalmi munkától, milyenek a családi körülményei és még sorolhatnám .. . Szerintem viszont az a jó munkás, akinek nem kell örökösen a körmére néznem és estig is itt marad, ha sürgős a munka. Gondolom, a fentiek alapján nyilvánvaló, hogy a szervezés és az irányítás fejlettségét aligha hagyhatjuk ki építőiparunk helyzetének összképéből. Másrészt viszont az is igaz, hogy a felkészültségében heterogén, szakmai és emberi minőségében erősen fogyatékos gárdával a legjobb vezető és a legkorszerűbb technológia sem megy sokra. Még pontosabban: az emberi tényező mindenképpen rányomja bélyegét a végtermék minőségére. Nem csekélyebb hiba az is, hogy a dolgozó — szakmunkásként vagy segédmunkásként — azt tapasztalja, hogy az alvállalkozók rengetege valóságos dzsungelt alkot, amelyben kézen-közön elkallódik a minőség, ami így aztán nem úgy és nem olyan mértékben téma, ahogy illenék. Ahol mégis az, ott a munkások amiatt morgolódnak, hogy egyszer nincs, máskor nem jó az anyag; hogy ma ide rángatják őket, holnap meg oda, pedig még be sem fejezték a munkát. A szépet, a jót a főnök nemigen veszi észre, ráadásul ugyanannyi érte a fizetség, mint a gyatrábbért. Sokszor arra kényszerítik, hogy hajrázzon, pedig az ütemtelenségnek, a kapkodásnak, az irányítási összevisszaságnak mindig a minőség látja a kárát. Az építtető, a beruházó, a tervező és a kivitelező közötti vitáknak valójában a kézlegyintésre, vállvonogatásra hajlamos szaki, nomeg a lakásvásárló látja kárát. Tehát: építeni? Igenis: építeni! De a korszerűség szükségességével és főképpen jobb minőséget nyújtva. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 12
