A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-10-07 / 41. szám
2. A mamája, aki nagyra volt az új barátsággal, kérdeni fogja, hogy a finom Áti miért nem jön többet. És mit fog akkor ö felelni? Apró kavicsokat szedett fel a földről, és az ablakmélyedésben játszani kezdett velük. De nagyon szomorú volt. Még sohasem kérdezte meg otthon, hogy miért visel az apja fülbevalót. Homályosan valami haragfélét érzett, eldobta a kavicsokat, és belenézett a panorámába. Sokáig nézte, egy kicsit gyönyörködött is benne, aztán odaadta a pékinasnak egy sósperec ellenében. A perecet szomorúan megette, és mert késő este volt már, hazament, és lefeküdt. Másnap aztán elvitte a gyertyákat Átinak. — Fiú. kérem — kérdezte csendesen —, ez jó lesz ? Szép díszgyertyák voltak, két darab, amiket Demeterke a sifonér tetejéről hozott Átinak. Áti meglepetten fogadta őket. — Ugye, ilyenek szoktak lenni egy igazi panorámába? — kérdezte Demeterke, és büszkén nézte a gyertyáit. Ezek némi hatással voltak Átija, miért is délután újra felmásztak a padlásra, meggyújtották a két díszgyertyát, és a misztikus fény mellett sokáig ültek hallgatagon. Estefelé aztán szépen eloltották a gyertyákat, és lemásztak a padlásról. Áti határozott érdeklődést tanúsított a gyertyákkal szemben. — Hogy hínak téged? — kérdezte jóindulatúig. — Demeterke ... — Most hazamegyek — jegyezte meg Áti pedánsan —, de előbb vámot kell fizetni. Demeterke bután nézett maga elé. nem tudta még, mi az a vám. — Nekünk nincs pénzünk — rebegte alázatosan. — Ezeket a gyertyákat fizesd nekem — intézkedett kurta szigorral Áti—, mert eljöttem a padlásotokra. Demeterke felragyogott, és odaadta a gyertyákat. Áti hazavitte a gyertyákat, s nem akart többé panorámát játszani. Demeterkét megint kikapcsolta az érdeklődési köréből, különben is egy valódi gőzgépet kapott ajándékba, és ez a körülmény még mélyebbé tette a kettőjük között tátongó mély szakadékot. Ha meglátta a makacs Demeterkét a házuk előtt csavarogni vagy a gesztenyefa lécein kuporogni, megcsörgette ostorát, és kiadta a kurta parancsot: — Alivánti, fülbevalós ... Futólépési Demeterke könnyező szemmel kotródott tova, ha nem is futólépésben, de gyászos farolással és néma vonítással, mint egy megrúgott kutyakölyök. hogy a sarkon megálljon, és boldogtalanul visszapislogjon a finom, fölényes Átira, akit nem értett meg, s akihez, minden kegyetlen szemtelensége dacára, sóvár vággyal vonzódott. Hogy más az atmoszférájuk. hogy lényegesen más a nadrágjuk és a tatájuk, hogy az anyai emlőtől alig ötévnyire már más a lábacskájuk orszégútja — ezt csak most kezdte a bensejében is megérezni, de hitt egy váratlan kiegyenlítődésben, s e célból kivette a fiókból až anyja melltüjét, ami ezüstforintból volt faragva, és odaadta Átinak. Áti megforgatta a különös tárgyat, és elégedetten nyerített. Mielőtt végleg zsebre tette volna, megengedte Demeterkének, hogy bemenjen az udvarukra, megnézze a gőzgépet, és pattantson egyet az ostorával. Demeterke meghatottan lépett be az elegáns udvarra, félénken pattintott egyet a pazar ostorral, és boldog volt. — Ha barátkozik velem — indítványozta bátortalanul —, hozok egy pisztolyt. — Barátkozok — felelte Áti egy kis habozás után, óvatosan. Demeterke elnyargalt, és elhozta a pisztolyt. Nagyon szép pisztoly volt. egy kicsit megette a rozsda, a csövébe makacsul beleszorult egy ceruza, de gyönyörű volt. Áti sebesen zsebre rakta, és leereszkedöieg jelentette ki, hogy ha még kap ilyesmiket, akkor fog barátkozni. — Mikor nagyok leszünk, akkor is? — kérdezte Demeterke sugárzó pofácskával. Áti kegyesen bólintott a fejével, és Demeterke ennek folytán mindennap hozott valamit. Elhozta a Petőfi-köteteket. egy gyöngyházzal díszített dobozt, spárgát, képkeretet, egy rézláncot, diványbojtot. ácsplajbászt. kilincset, okulárét, mindennap hozott valami szépet és meglepőt. Előbb csak a maga gyér kincstárát fosztotta ki, de aztán a szekrény belsejében is körülnézett, mert folyton vinni kellett valamit, csak igy volt barátkozás, azt a boldogságot, hogy a finom Áti beengedte az udvarukra, mint a többi fiút, hogy felmászhatott vele a filagória tetejére lovagolni és ostort pattogtatni, ezt a töméntelen sok örömet csak bőkezű lopások révén lehetett biztosítani. És Demeterke. bárha otthon is ijedt nyomozások indultak meg az eltűnt dolgok miatt, hordta titokban és viruló boldogsággal a zsákmányt, mert Áti csak úgy állott vele szóba. Áti naponkint szedte a vámot, és minden tekintetben szigorú magatartást tanúsított. És mikor mindenből kifogyott Demeterke, akkor szótlanul ült le otthon a küszöbre, bánatosan ette a krumplilevest, nem mászott át a palánkon az Átiék utcájába, csak ült elhagyatva, nagy szegénység sivár érzésével megint eltaszitottnak és rongyosnak érezte magát, pedig már azon a ponton volt, hogy Áti kinevezi alparancsnoknak, ha még van valamije, s akkor szabad lesz jobbról is. balról is egy csillagot felkrétázni a kabátjára. De semmije sem volt már, csak egy odvas fagolyója, az nem kellett Átinak. Napokon keresztül lézengett hangtalanul, és csak messziről pislogott be az Átiék utcájába. Egy este aztán meglátta a bugyellárist az ablakpárkányon. Felült a fekvőhelyén, és izgatott pillantásokat vetett a bugyellárisra. Lehunyta a szemét, s látta a krétacsillagokat a kabátján. Aztán megint kinyitotta a szemét, és az ablakpárkányra nézett. Mikor aztán eloltották a lámpát, és hallotta az apja hortyogását és az anyja nehéz lélegzetét, lemászott a ládáról, elvette a bugyellárist, és korán reggel beszolgáltatta Átinak. A bugyellárissal izgatottan vonultak be a disznóólba, Áti elreteszelte az ajtót, kinevezte Demeterkét alparancsnoknak, megszámolta a pénzt, aztán a gyümölcsöskert rácsán kibújtak óvatosan az utcára. — Jövő héten is fogok veled barátkozni — ígérte Áti nagylelkűen, és mint cugszfürer, katonás komandoval elindította a menetet. Ö elöl ment, Demeterke feszes léptekkel, sugárzó arccal követte. Áti parittyagumit vásárolt, márványgolyókat, almát, krétát, selyemcukrot, e selyemcukorból Demeterkének is adott egy szemet, a többit gondosan elpakolta, és megesküdött, hogy ha nagyok lesznek, akkor is fog Demeterkével barátkozni. Napsütéses veröfény költözött a Demeterke leikébe, nagyocska feje glóriát kapott a büszkeségtől, strammul lépegetett a barátja mögött, és lopva gyönyörködő pillantásokat vetett a kabátján fehértó krétacsillagra, amely alparancsnoki méltóságát jelképezte. Kidüllesztette soványka mellét, az események hevében észre sem vette, hogy a harisnyája lecsúszott, szigorú és öntelt arckifejezéssel haladt el a pékinas ismerőse előtt, s alparancsnoki hivatása magaslatán, félelem nélkül szalutált a magasabb rangú adóhivatali kézbesítőnek. Arról, hogy bugyellárist lopott, most e fennkölt pillanatokban teljesen megfeledkezett. Úgy érezte, hogy most már minden elrendeződött. Áti barátkozik vele, s ez legnagyobb mértékben kielégítette. Gyanútlanul kullogott haza déli harangozáskor, a bugyellárislopás körülményei egészen elmosódtak a tudatában, pedig otthon kétségbeesve túrták a házat, az apja káromkodott, az anyja sírva fogta elő Demeterkét, nagyon nyers és barátságtalan dolgok folytak otthon, az ebéd is elmaradt, már a rendőrség is szóba került, és akkor Demeterke mint alparancsnok két pofont kapott valahogyan, és e két pofon következtében aztán elkalauzolta az anyját Átiékhoz. Szótlanul mendegéltek egymás mellett, Demeterke sajogva, mint egy igaztalan seb, vérzőn és megrettenve, az anyja ünneplőben, komor keszkenővel a fején. — A pénz miatt jöttünk — adta elő az anyja alázatosan, amikor hosszas várakozás után beeresztették okét. — A fiam ... Demeterke ... valami pénzt hozott ide. A finom házban nehezen értették meg a szokatlan tényállást. Áti kereket oldott, az anyja sértődötten nézte őket a lornyonjával. az apja hűvösen szivarozott tovább, és kimért kérdésekkel deritgette az esemény részleteit. Aztán elökerítették Átit is, aki a mosókonyha egyik teknöje mögött keresett magának menedéket a nyári nap melege ellen. A hozzá intézett kérdésekre angyali nyugalommal felelt, kezében volt az ostor, ridegen rázta a fejét, hogy nem igaz, ő nem látta a bugyellárist. hazugság, s ö nem is nevezte ki ezt a Demeterke nevű fiút alparancsnoknak. Szembesítések következtek. Demeterke halkan és dideregve kezdte ismertetni a bugyelláris körülményeit, hogy hogyan volt az, amikor éjszaka lamászott a ládáról, de Átit nem akarta vádolni, ó, dehogy akarta, csak az alparancsnoki kinevezésről beszélt, de az Áti összefont karokkal nézett a szemébe, és velötrázóan üvöltött, és akkor Demeterkének elsötétült a lelke, és csak hallgatott, lázban égő arccal hallgatta az Áti tagadásait és bátor hazugságait. Magán érezte azokat a hideg nézésű, kegyetlen savószemeket, amelyek a selyemcukor alkalmával kitartó hűséget ígértek neki, és sajgó csalódásából csak akkor rezzent fel. amikor az anyja hangosan felzokogott, és az Áti apja dühösen rivalita a fülébe: — Te fiatal csirkefogó, te betörő! Pénzt lopni és másra kenni? Mi? Takarodj! Kinyitották előttük az ajtót, és ök lassan levánszorogtak a lépcsőn. Mögöttük az ajtóban ott állott a finom Áti, és ostorpattogtatás közben röhögött utánuk: — Takarodjatok ... Mentek egymás mellett, a hatéves Demeterke és könnyes szemű anyja, a boldog házak mentén. Á kezük egymásra tévedt, fogták egymást, és némán mendegéltek, mint a száműzöttek. a. ajkuk nem nyílt szóra, csak a szemük borongott fel az égre, amelyen maszatos felhörongyok száradtak. S már az utca végében bandukoltak, amikor éles füttyszó hasította a levegőt, és mögöttük a finom utcában a gyerekek kórusa zengte, mint egy virágos dalt: — T-o-l-v-a-j D-e-m-e-t-e-r! Demeterke hátranézett. A kántáló gyerekek élén ott terpeszkedet a barátja, fölesküdött barátja, a finom, ostoros Áti, és most egymagában énekelte: — T-o-l-v-a-j D-e-m-e-t-e-r... F-ü-l-b-e-v-a-l-ó-s D-e-m-e-t-e-r! Demeterkének kövér könnyek potyogtak szeméből. Tudtommal soha az életben nem volt többet alparancsnok. * 100 éve született a kiváló erdélyi ma gyár prózaim
