A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-09-30 / 40. szám
EMBERI SORSOK ÁSÓ, KAPA, NAGYHARANG? (Folytatás lapunk 38. számából.) A válóperes ügyekkel különösen sokat foglalkozó ügyvéd — aki annak idején gyermekkori játszótársam volt — ezúttal arra figyelmeztet: bánjak csínján a kérdéseimmel és vitatkozni se igen vitatkozzak, mert leendő riportalanyom: Z. János hirtelen haragú ember ... 3. János a maga módján szűkszavú, negyvenes éveinek elejét taposó férfi. Magas termetű, vállas, tüske hajú. Hóbortos tinik álmodoznak hasonló „fazonról". Erős, céltudatos; bár ez a tudatosság néha érezhetően bizonytalanságba fordul. Tétovaságát olykor emelt hanggal leplezi. Aztán ismét helyrebillen ez a kifelé acélos, ám vélhetően immár kételyekkel teli egyensúly. Úgy valahogy, hogy amire nem gondolunk, az tán nem is létezik. — Mit várt kezdetben a házasságtól? — Rendet. Nyugalmas otthont. Tiszta lakást. Hogy ki-ki végezze a maga dolgát. — Megkapta? — Még szép. Én a pénzkeresés dolgát vállaltam. — Mi hát az asszony dolga ? — Ott a ház, az udvar, a gyerekek. Nem elég? — Legyen hát afféle házicseléd? — Miért lenne cseléd az. akinek az ura mindent előteremt? ... Persze, azért nem baj, ha az asszony tudja, ki viseli a nadrágot. Z. János megjelenése biztonságot sugároz. Kilenc évig élt házasságban Marikával, aki két gyereket szült „neki". így, ebben a formában mondja. Neki. Eredeti foglalkozását tekintve hentes, most a vendéglátóiparban dolgozik. A mesterséget az apjától örökölte, mint ahogy a viselkedés és a férfiszerep mintáit is. Hogy mennyit keres, nem árulja el. — Eleget — feleli szűkszavúan. Elhiszem. Bizonyítja a kétszintes, komfortos családi ház, a nyugati márkájú autó, s pénzügyekről lévén szó, a szemérmes, divatosan titkolódzó elegancia ... A feleségével egyébként egy vállalati ünnepségen ismerkedett meg, akinek tetszett ez a biztonság, imponált a határozottság. Szinte a készbe költözött. Természetesen, nagy reményekkel, ám néhány hónap múlva fordult a kocka, más arcát mutatta ugyanaz az érme. János azzal kezdte, hogy „kivette" az asszonyt a munkahelyéről, mondván, az a másfél-kétezer korona nem hiányzik. Marika egész nap otthon volt, főzött, takarított, rendben tartotta a portát, mert János szereti a tisztaságot. — A felesége egész nap egyedül volt otthon ? — Az anyámék sokszor átjöttek. Meg az apósék is. És ott volt a tévé, a magnó, a lemezjátszó. Minden egyrakáson. Mi kell még? És a rokonokhoz is el-eljárogattunk néha. Hozzánk viszont a kollégáim is jártak. — Nem érezte, hogy a feleségének olyan mindez, mintha egy kényelmes, bankókkal bélelt kalickában élne? — Sose mondta. Elvégre nrtindent megkapott. — Jártak nyaralni a kilenc esztendő alatt? — Kétszer is. Először a Tátrában, aztán a gyerekekkel szakszervezeti üdülésen Csehországban. — Úgy tudom. Marika le akarta tenni a soförvizsgát... — Tudok én vezetni. Elég az egy családnak. — Most válnak. Mit gondol, miért? — Az asszony, úgy fél éve, egyszer csak összepakolt, hazaköltözött. Elvitte a gyerekeket is. Azt mondta, elege van. Nem értem, a jóból ? Ö adta be a keresetet, és pénzt, bútort gyerektartást is követel. Én megpróbálom visszaperelni a fiaimat, itt, a jólétben a helyük. Marikával egyszerűen, kényelmesen és ízléssel berendezett szobában beszélgetek. A szülök két és fél szobás lakásából másfelet a gyerekekkel megkapott. Úgy fogalmaz: ez most átmeneti állapot, a vagyonjogi viszonyok rendezése után majd nagyobbra cserélnek. Azt is elmeséli, hogy úgy érzi magát, mint aki kába álomból ébredt. Ismét a régi helyén dolgozik, továbbképző tanfolyamra jár. És fodrászhoz meg kozmetikushoz is. hiszen még fiatal. — Nem szereti már a férjét? — Nagyon régóta nem. De féltem tőle. Amikor hozzámentem, nem is sejtettem, hogy önszántamból masírozok a kelepcébe. A bezártságba, egy durva, fafejű ember mellé, aki képtelen felfogni, hogy az asszony nem alávetettje, hanem egyenrangú társa. Még az is előfordult, hogy megütött. Hát lehet Így élni? — Akkor miért várt a válással kilenc évig ? — Nehezen dönt az ember, hiszen meghatározó lépés ez a továbbiakra. És. féltem is. A gyerekek is hamar jöttek. Őrlődtem, töprengtem sok-sok éjjelen át. És titkon abban is bíztam, hogy János majdcsak megváltozik. Szóval tűrtem, amíg lehetett. — Maga szerint önöknél férfiuralom volt? — Nem túlzás ha azt mondom: engedély nélkül szinte ki se húzhattam otthonról a lábam. Az anyósomék is örökösen a nyakunkon voltak. Az öregasszony még a fazekamba is belenézett, mintha nem a menye, hanem az alkalmazottja lennék. Elveszítettem a barátnőimet is. Az első időben még meg-meglátogattak, de a férjem nem szívlelte őket. így lassan elmaradoztak. — Mivel teltek a napjai? — Sorrendben: bevásárlás, takarítás, főzés, mosás és a többi. — Rendben. Ám mindenemegvolt... — Ha a pénzre gondol, talán több is a kelleténél. Viszont az életből semmi. Jánosnak csak az újabb és újabb kacatok, az egyre dagadó betétkönyvek adtak örömöt. A kosztpénzt viszont minden hónapban fillérre kiszámolta, amit nem léphettem túl. Ha a gyerekeknek két pár zoknival többet vettem, hallgathattam a szemrehányásait: minek ez a flanc? — Nem próbálták megbeszélni a jövőt, valami egyezséget kötni? — Jánossal? Ő csak a kijelentő és a felszólító módot ismeri. Egyezkedni legfeljebb a tölünk bort, gyümölcsöt vásárló kuncsaftokkal szokott. Higgye el, reménytelen a béke. És én elperiem tőle. ami a kilenc év után engem jogosan megillet, hiszen gondolnom kell a gyerekekre is. Marika szedelőzködik. A gondos öltözék, a csinos frizura, a diszkrét smink azt sugallja: örömmel indul. Kérdő pillantásom láttán ennyit mond búcsúzóul: — Sietek. Sok esztendő után újfent emberek között mozgok. A pénzzel bélelt magány, a félelemmel teli kelepce után jó érzés újra visszatérni az emberek közé. Őszintén mondom. A bélyeg előtti levelek postai kezelése eléggé körülményes volt. A feladónak be kellett mennie a postahivatalba (ez néha nagyobb távolságra esett), leróni a viteldíjat és ezt a postamester a levélen esettel, aláírással igazolta. Számos javaslat született arra, hogy a levélküldés matát egyszerűsítsék. liában készült el először az egységes portórendszer és vele együtt a bélyeg, melyet William Mulready képzőművész tervezett. Kezdetben kész borítékra nyomták és úgy árulták borítékostól, majd nemsokára mélynyomású eljárással, 1840 májusában megjelent az első két önálló bélyeg is. Mindkettőn Viktória angol királynő portréját ábrázolták. Az egypennys fekete, a kétpennys pedig kék színű volt. E kezdeményezést hamarosan a többi országok is átvették: 1843-ban Brazília, 1844 Genf városa, 1945 Finnország adott ki bélyeget, majd szinte évente követték a többi államok. Magyarországon 1848-ban Kossuth Lajos megbízásából Than Mór festőművész elkészítette az első magyar bélyeg tervezetét, mely mind a mai napig fennmaradt és nyomdakész állapotban várta a megjelenést, de erre a zivataros, forradalmi események miatt nem került sor. Az egykrajcáros bélyegen a magyar címer látható, körirata: Magyar álladalmi posta. Than Mór tervezetét az 1979-ben kiadott Bélyegnapi Blokkon reprodukálták. Az osztrák posta csak két év múlva, 1850. június 1-jén bocsátotta ki az első bélyegeket, amelyek Magyarországon, Csehországban, Horvátországban és a többi örökös tartományokban voltak forgalomban. Az első magyar bélyeg kőnyomatú eljárással készült a budai Állami Nyomdában 1871-ben, majd ezeket a finomabb kiállítású vékonyabb papírra készült réznyomatos váltotta fel. A múlt század közepén az ún. klasszikus bélyegeken legtöbbször az uralkodó képmása, az ország vagy a város címere, esetleg az értékjelzés kinagyított számjele található. A mai modern eljárással készült, változatos tematikájú és alakú bélyegekhez képest elég „egyhangú" a témaviláguk. Leginkább a ritkaságuk a vonzó és meghatározó. Ugyanis a keletkezésük idején megőrzésükre kevesen gondoltak. A levelek nagy részét az olvasás után a tűzbe dobták és az újságok címszalagjára ragasztott hírlapbélyeg is az újságokkal együtt a kályhába került, vagy pipára gyújtottak vele. Amikorra népszerűvé vált a bélyeggyüjtés (filatélia), a klasszikus bélyegek száma nagyon megcsappant. A világ legritkább bélyege a Brit Guianában 1856-ban kibocsátott piros színű egycentes. Egyetlen példánya ismeretes. Húsz éve a prágai 1968-as bélyeg-világkiállításon találkozhattunk vele. azóta nem látható, mert ismeretlen gazdája, aki több százezer dollárért egy aukción megvette, csupán maga gyönyörködik benne! Ezt a bélyeget 1873-ban Brit-Guianában egy diák a házuk padlásán találta meg egy régi újságon. A fiatalember még hat shillingért adta el! A legtöbbet mégis a legendás hírű Mauritiusokról beszélnek, még M.P. (Vége) Folytatás a 23. oldalon 19
