A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-09-23 / 39. szám
A CSEMADOK ÉLETÉBŐL SZÉLJEGYZET imádatára, meg ilyesmikre? Szó ami szó, elég baj ez, mert így százezrek (milliók?) maradnak ki a közművelődés intézményes áldásaiból és mehetnek az utcára, mint a bevezetőben említett fiúk. Egyes művelődési szakemberek azt mondják, hogy mindenkinek joga van a saját szintű, egyéni igényű és ízlésű kultúrához. Nem vitatkozom velük, csu(Köz)MŰVELŐDÉS(ügy) ... Kamaszok voltak, úgy hatan-heten. Azért zavarták ki őket a helyi művelődési ház presszójából, mert pénzben kártyáztak, és pénzben kártyázni, amint köztudott: tilos. A népművelő úgy terelgette a fiúkat maga előtt, mint gazdaszszony a konyhakertbe lopódzó libákat. Az egyik gyerek még „visszagágogott" valamit, de a népművelő felmutatta a kezét; s ez a jel a gesztusszótár szerint annyit tett, hogy „még egy akkora pofont is kaphatsz, hogy" ... A fiún látszott, hogy ezt a nyelvet korán beléverhették, szótár nélkül is megérti, és a többiekkel együtt távozott. A rend helyreállt. A járásszékhely elegáns művelődési házának presszójában így csak három tereferélő idősebb bácsi maradt, két kólát szürcsölő főiskolás forma lány és folyóiratot olvasgató jómagam. És persze a népművelő is ott álldogált, mint aki jól végezte a dolgát. Mondhatnám azt is: bizony jól, hiszen megvédte nekünk a várat. A kultúra várát! Elűzte az ellenséget; ö az új Dobó, pontosabban, kidobó ... Miénk a vár, a kamaszoké a sötét augusztusi este. Szigorú szemmel szemlélve a dolgot, biztosan így igazságos, hiszen ők pénzben kártyáztak, és ez tiltandó. Amit viszont mi csinálunk, akik ott marad(hat)tunk, az támogatandó. Jó nekünk, miénk a presszó. De miénk a könyvtár, a múzeum, az emlékszoba és ha idelátogat, akkor a színház is, elvégre oda ezek a csibészek biztos nem járnak. Az ő kultúrájukba bizonyára a rockmuzsika, a breakhullám, a piff-paff filmek meg a motorbiciklik imádata tartozik, „természetesen" a pénzben való kártyázáson kívül. Nem mondom, ez is kultúra, az objektív szemlélet elismeri. Sőt! A kutatók kutatják, a statisztikai mutatók mutatják. A bökkenő pusztán az, hogy a művelődési intézményekben ritkán találtatik számukra kellő tér. Mert a kultúra háza a miénk. A miénk, akik a közművelődés hagyományosabb, választékosabb formáit akarjuk birtokolni. Például a folyóirat-olvasást, Beethovent, Shakespeare-t, a néptáncot, az amatőr színjátszást, a fotózást, satöbbi. Mindazt, amit a színházak, múzeumok, művelődési házak dolgozói kiválasztanak, mirít arra érdemes értéket. S ezek valóban értékek. Úgy általában és mindenki számára, aki ember. Persze, olyasmi is előfordul, hogy valaki ember ugyan, de az emberiség kultúrkincséböl csak az kell neki, amit megért, amitől boldog lesz. és amire az életben — szerinte — szüksége van. Mondjuk a motorbiciklik pán megjegyzem, mások viszont arra esküsznek, hogy a kultúrközvetítés közkatonáinak nem a körülöttük élő emberek igénytelenebbjét, hanem a Kultúrát kell szolgálnia. Persze, vannak olyanok iá, akik azt állítják, hogy ha a kamaszok pénzben kártyáznak, akkor a népművelőnek be kell szállni a partiba. Kártyázni, hogy beszélgethessen velük; hogy ké—sőbb talán zenét hallgassanak, kiránduljanak, s meglehet, néhány hónap múlva már eszükbe sem jut a kártya. Ezek a szakemberek azt mondják, hogy mindenkivel pontosan onnan kell elindulni, ahol áll, mert a mérföldléptű fejlődés, a nagy ugrás eszméje sokkal inkább megdől, semmint megvalósul... Ez utóbbiak szerint kezdetben például nótákat kell énekelni az öregekkel, motorokat kell szerelni a fiatalokkal, paprikát kell termeszteni fólia alatt a középkorúakkal, giccses tárgyakat kell nézegetni egyesekkel és limonádé filmeket másokkal. És majd, majd azután, lassacskán lépegetni a művelődés ösvényein előre, ahogyan az életmód és a gondolkodásmód engedi. Országjárásaim során nemegyszer tapasztaltam már: ez utóbbi munka sokkal nehezebb, mint meghívni egy neves művészt fix gázsiért, szokványos szakkört avagy hagyományos képzőművészeti kiállítást szervezni. Ez utóbbi teendők valóban sokkal könnyebbek, rutinszerübbek, s anyagilag-erkölcsileg is kifizetődőbbek. És hogy a „műveltekhez" igazított programalakítás során az igénytelen sokaság kirekesztődik az intézményes közművelődésből?... Kinek-kinek erre is van válasza; ettől a szekér még megy, nem kell a problémákat eltúlozni. Száz szónak is egy a vége: amikor a kamaszok mögött bezárult a művelődési ház ajtaja, kaptam magam és utánuk léptem. Az épület oldalánál ácsorogtak, egyikük a ház falára vizelt. Körülöttünk házak, csinos lakótelep. Derűs augusztusi este volt, az ég már be volt vetve vibráló csillagokkal. Most merre? — kérdeztem, mire az odabenn „gágogó" megrántotta a vállát és belebökött a sötétbe; — Majd, valahova ... Sötét volt, augusztus volt és szinte kézzel tapintható a srácok céltalansága. Arra gondoltam, hogy jól jön ilyenkor egy-két fölborítható szemetesláda, néhány megrongálható telefonfülke, vagy akár egy köztéri szobor, aminek megcsonkítása heccnek is, időtöltésnek is kitűnő. MIKLÓSI PÉTER JAJ, DE SZÉPET ÁLMODTAM . . . Csak előadás volt, nem emlékünnepély, nem évforduló; csak egyszerű évadzáró előadás. A párkányi (Štúrovo) Kisbojtár gyermektáncegyüttes örvendeztette meg június elején a szülőket, a pártfogókat, a hazai közönséget. Annak ellenére, hogy év közben többször is felléptek odahaza, zsúfolt ház volt. Megszokták őket, megszerette az együttest a város lakossága, és mindenkor örömét leli előadásukban. Pedig aránylag fiatal együttes a Kisbojtár. 1981-ben alakult, mégis sokat tudó, nagy tapasztalattal bíró együttes. A számos hazai fellépésen, valamint a rádióban és a televízióban való szereplésen kívül fellépett Bratislavában, Prágában, a prešovi és a východnái fesztiválokon, továbbá bemutatkozott Magyarországon is: Vácott, Esztergomban és Budapesten. Sikeres tevékenysége eredményeképp bejutott Szlovákia legjobb gyermektánccsoportjai közé. A Kisbojtár a művészi tevékenységéért és kiváló munkájáért már több jutalomban és elismerésben részesült. Az országos rangsorolásban előrejutásuk gyors volt. Szerencsére nem szállt fejükbe a dicsőség, és minden újabb siker elérésekor újból és újból tudatosították, hogy csak a folyamatos és rendszeres kemény munka teremthet újabb sikert. E rendszeres munka — mely örömet jelent nekik is — eredményeként tavaly másodízben vihették haza a Csemadok Országos Népművészeti Fesztiváljáról, Zselizről a Nagydíj I. fokozatát, és utána ráadásnak elnyerték a východnái szlovák országos népművészeti fesztivál közönségének elismerését is. Gyermektancegyüttes, es egesz estet betöltő műsora van! Nem kis dolog ez, ha figyelembe vesszük a tagság évenkénti nagyméretű cserélődését — kinőnek az iskolából, más városban folytatják tanulmányaikat, stb. — elképzelhetjük micsoda erőt igényel az újakkal a régi műsor újratanitása. De nincs megállás, mert a minden második évben (páratlan években) sorra kerülő országos megméretés új müsorszámok betanulását teszi szükségessé. A haladás is igényli az állandó megújhodást. S így, a régi műsor új tagokkal való betanítása mellett, új kompozíciókat, új tájegységek tánc- és dallamanyagát is birtokba kell venniük. Meg kell tanulni az új tájegység stílusát, mozgáskultúráját, zenéjét, megszeretni viseletét. A lépésről lépésre történő előrehaladásuknak, az évente 15—20 perces új műsor színpadra állításának az összesítése volt ez az évadzáró előadás. Műsorukban két tájegység, Mátyusföld és Gömör, volt az igazán domináló. Legnagyobb sikereiket is ezeknek a tájegységeknek a táncaival érték el; '85-ben ONF-nagydíjasok lettek a mátyusföldi Kéménd táncaival, '87-ben Gömörrel, s most a Jaj, de szépet álmodtam című müsorblokkal ismételték meg a sikert. Pedagógiai, művészeti szemléletük helyességét igazolta az évadzáró előadás. Elvük: minden gyermek ismerje meg saját szűkebb hazájának, a Mátyusföldnek tánc-, dal- és mozgásanyagát, abban váljon táncossá, zenésszé, az által tanulja meg megbecsülni a népi kultúra varázslatos erejét, a tájjelleg tisztaságának fontosságát, szép élményt nyújtó hatását, s e nagyon fontos 6
