A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-09-16 / 38. szám
ihäly ezete mindenséget nem is, de egy emberléptékű világot mindenképpen elérhetünk. Ez, persze, megköveteli, hogy a jelen adottságaihoz és feladataihoz kapcsolódjunk, tehát kortársak legyünk a szó legtisztább értelmében. Greguss filozófiai terminusmagyarítása ilyen kortársi tett volt. A megismerés minden esetben nyelvhez, egy bizonyos nyelvhez van kötve a minél pontosabb, kimerítőbb ismeret árnyaltabb nyelvezetet kíván meg mint előfeltételt. A nemzet felemelése gondolkodási körének tágítását jelenti ez pedig elképzelhetetlen adekvát nyelv nélkül. Greguss ebbeli igyekezetében teljesen együtt van korával, a reformkorral. Nincs fáziseltolódás tanári, filozófusi működése és a kor követelményei között. Ebben láthatjuk Greguss bölcseletének progresszivitását és önállóságát, habár csaknem minden esetben — és ez így volt a korabeli magyar filozófia egészét tekintve — kimutathatnánk forrásait, amelyekből merít. Greguss, akárcsak a többi 19. századi protestáns filozófus többsége. Kant követője. Ontológiája — amennyiben arra az eltűnt kéziratokon túl fennmaradt munkáiból következtetni lehet — a realizmus, deizmus és a Spinoza — Kant — Fries-féle pszichológiai paralelizmus keveréke bizonyos dialektikus vonásokkal tarkítva. A realizmus nála ismeretelméleti megalapozottságú, és a kritikai realizmus formáját ölti magára. A „skeptiko-realizmus" Greguss szerint a gnoszeológia fejlődésének harmadik lépcsőfoka; az elsőt a naiv realizmus, a másikat pedig az idealizmus alkotja. Annyiban jelenti a megelőző két megismerési módszer és világlátás meghaladását, amennyiben a világot önállónak és a megismerő szubjektumtól függetlennek tekinti ugyan, de ezt a létet nem szemléli kritikátlanul. Az utópiák és mindenfajta irracionalizmus elkerülése érdekében figyelmeztet Greguss a valós emberi lét tulajdonságaira utalva arra, hogy csak a konkrét tett, az „ébrenlét", tehát a valóság racionális megragadása és gyakorlati átalakítása „tarthatja életünket"; az „álmodozás mellett bizonyosan elvesznének". Az ismeretelméleti álláspont itt kiterjed a történetfilozófia területére is, és ezáltal kimondva-kimondatlanul a korabeli romantikus-heroizáló (meseszerű „historikus hypothezis") történelemszemlélet ellen irányult. Kibővül aztán az igaz kritériumának elemzésével. Greguss szerint nem létezik és nem is létezhet olyan általános elv, amely determinálná bizonyos elmélet vagy tudományos rendszer ítéleteinek igazságosságát. Más szóval, hogy egy bizonyos tárgyra vonatkozó állításaink igazsága nem eme elvhez fűződő viszonyától függ. Szerinte az igaz általános, mindig érvényes kritériuma puszta ábránd; ítéleteink igaz vagy hamis voltát csak időhöz kötve kell és lehet megállapítani. Greguss dialektikus jelentéssel bíró létértelmezése a „minden változik, semmi sem vész" aforizmában sűrűsödik össze, amely egyszerre fejezi ki az állandóságot, a folytonosságot, a megmaradást és a változást, ellentmondásokat, egységet. A fejlődés minden esetben az ellentmondások leküzdéséből fakad; „Az ember sohasem az, ami lehetne, és aminek lennie kellene: mindig ellentmondásban van önmagával és a világgal és törekvése mindig az, hogy ezen ellentmondásból kiszabadulva magával és a világgal egységbe jöjjön. Előmenetelünk az ellentmondásokból ezen egységbe — a tökéletesedés." Mivel az ember időben és térben létezik, az idő pedig mozgó lét, a levés formája (ahogy ezt Greguss kifejezte), az emberi fejlődés végtelen, abszolút és viszonylagos mozzanatokat is magába foglaló folyamat. Ez a felfogás sosem működhet a meglevő társadalmi rend apologetikájaként. Érthetővé lesz, miért váltak Greguss előadásai kellemetlenekké elöljárói számára és követendő példává az ifjúság szemében. Főként, ha a kanti esztétika elvét erkölcsivé, a társadalmi létben működővé változtatva alkalmazni tudta kora viszonyaira. Kijelentése, miszerint „a hon a nemteleneké és a szegényeké, mert csak ezek szerethetik azt önző érdek nélkül", úgy vélem, pontosan kifejezi hitvallását, az életről alkotott felfogását és egész gondolkodói életútját. A leírtak alapján megpróbálkozhatunk azzal, hogy Gregusst elhelyezzük kora szellemi és társadalmi áramlataiban. Greguss filozófiájának uralkodó eszméje az aktivitás, a természet és a társadalom megváltoztatására irányuló igyekezet, amely ismeretelméletileg és lételméletileg is a racionalizmuson nyugszik. Formájában pedig a kantiánus áramlatokhoz sorolható. Magát az „iskolás" filozófiai rendszert azonban el kell választanunk attól a hatástól, amellyel előkészítette a talajt a reformkor eszméinek a befogadására a diákság körében. Ebből a szempontból Greguss a felvilágosult liberalizmus egyik legkövetkezetesebb képviselője. Ez jelöli ki helyét a magyar filozófia 19. századi történetében is, ahol protestáns színezetű kantiánizmusa progresszív társadalmi törekvésekhez kapcsolódik. A személyében képviselt tolerancia, valamint szigorú dogmatizmus és irracionalizmusellenessége pedig máig érvényes tanulságot szolgáltat. MÉSZÁROS ANDRÁS A SZELLEM ŐRHELYÉN (Fonod Zoltán: Megmozdult világban) Ismerjük-e Fábry Zoltánt? Nagyon kevesen vannak, akik nyugodt lelkiismerettel igennel válaszolhatnának erre a kérdésre. Nevével kapcsolatban jobbára csak néhány közhely jut eszünkbe: a csehszlovákiai magyar irodalom legnevesebb reprezentánsa, a vox humana hirdetője, kiemelkedő antifasiszta. Hangzatos szavak, ám valódi, mélyebb tartalmukat alig ismerjük. Kétszeres hát az örömünk Fónod Zoltán Megmozdult világban c. könyvének láttán, s korántsem csak azért, mert a hézagpótló köteteket rendszerint örömmel fogadja az olvasó; erről a műről elöljáróban is elmondható, hogy érdekfeszítően, kivételes tárgyismerettel, rendkívüli erudícióval megírt könyv, amelyet egyaránt áthat az igazságkeresés szenvedélye s a szembenézés igénye. Maradjunk e két utóbbi szónál: igazságkeresés és szembenézés. Fónod Zoltán könyvéből egyértelműen kiderül, milyen fontos, mondhatni központi szerepük volt Fábry életében. Az író, aki stószi őrhelyéről figyelte a világot, életcéljának tekintette az igazság keresését, hirdetését, az érte vívott harcot, s mindez elképzelhetetlen a szembenézés bátorsága nélkül. Nos. Fábryból nem hiányzott sem a bátorság, sem az állhatatosság: hű maradt a felismert igazsághoz akkor is, amikor ez a hűség az életébe kerülhetett volna; akkor is, amikor megbecsülés helyett méltatlanul megbántották, szavait bizalom helyett gyanakvással fogadták. A szerző — s ezt eddigi munkáiból is tudtuk — kérlelhetetlen ellenfele mindennemű hamisításnak, megszépítő hazugságnak, ostoba féligazságnak, s mi sem áll tőle távolabb, mint Fábry tevékenységének, személyiségének mitizálása, s a legkevésbé sem hajlandó őt megfellebbezhetetlen igazságok tévedhetetlen prófétájának tekinteni: számba veszi túlzásait, tévedéseit, igazságtalan ítéleteit, elfogultságait is, s ezeket az elfogulatlan kritikus szigorával értékeli, ám ugyanakkor nyomatékosan hangsúlyozza, hogy Fábry becsületesen szembenézett téves ítéleteivel és számos alkalommal korrigálta őket. A Megmozdult világban olvasója előtt felrajzolódik Fábry eszmei fejlődésének hatalmas íve, megismerjük az utat, mely az első világháború utáni rezignáltságtól „búsmagyar" világfájdalomtól elvezetett a kisebbségi lét, a sorsközösség vállalásáig, az emberközpontúság igényéig, a szociális elkötelezettségig s a társadalmi igazságosság eszméjéig, az osztályharc álláspontjáig, az internacionalizmusig és az antifasizmusig. Nevével kapcsolatban a „vox humana"-t emlegetik leggyakrabban, s teljes joggal: közírói munkásságában kritikusi gyakorlatában a vox humana szellemisége érvényesült; élharcosa volt és „megszállott" hirdetője (mert Fábry mindig szíwel-lélekkel és teljes odaadással küzdött a vállalt ügyért, csak így tudott dolgozni), az érte vívott harc által lett a csehszlovákiai magyar szellemiség legtekintélyesebb, európai formátumú reprezentánsává, századunk kimagasló közírójává és gondolkodójává. Fónod nem véletlenül hangsúlyozza Fábry európaiságát, töretlen emberségét, szocialista elkötelezettségét, rendíthetetlen humanizmusát — a „stószi remete" munkásságának fontosságát nem érthetjük meg anélkül, hogy ne tudnánk, milyen tartalommal töltötte meg a fenti fogalmakat. írásunk terjedelmi korlátái sajnos nem teszik lehetővé e kérdés részletezését, elemzését — annál inkább megteszi ezt a könyv szerzője, rendkívüli alapossággal, elismerésre méltó lényeglátással —, ám egy mondat erejéig hadd idézzük Fábry egyik legfontosabb s ma is változatlanul időszerű állásfoglalását; „Határon innen és túl: jóakaratot, meglátást, megértést, megváltást!" Kell-e. lehet-e ehhez valamit hozzátenni ? Fónod Zoltán munkájának egyik legnagyobb érdeme, hogy tisztázza, mit is jelentettek Fábry számára azok a fogalmak, amelyeket sokszor idézgetünk tudálékosan s fellengzősen : megvilágítja, miért tekinthető szükségszerűségnek, hogy Fábry számára erkölcsi imperatívusszá lett a fasizmus elleni aktív küzdelem s mit jelentett számára az antifasizmus korparancsa; minek köszönhető kivételes tisztánlátása olyan időkben, amikor éppen látni volt a legnehezebb; az életrajz tényeivel, mindenekelőtt pedig a művekkel bizonyítja; Fábry helytállása, elhivatottsága nem csupán a kortársak, de az utódok számára is ragyogó példa — gondoljunk csak feladatvállalására, bátorságára a Kötél legendája írásának idején, a kosúti események s a Major-per napjaiban, a Csehszlovák Köztársaság védelméért vívott harcára 1938-ban, tiltakozására a szlovákiai magyarság sommás elítélése és üldöztetése ellen a felszabadulás után, szembeszállására az ötvenes évek dogmatizmusával, sematizmusával és provincializmusával. Fónod Zoltánnak köszönhetően ma végre megismerhetjük a legendák nélküli Fábryt, azt, aki Illyés Gyula szavai szerint „mindig harcban állt". Végigkísérhetjük életútján, megismerkedünk eszmei útkeresésének történetével, szellemi fegyvertárával, a csehszlovákiai magyar irodalomban betöltött szerepével, irodalomszervezői tevékenységével, világirodalmi tájékozódásával, kor- és pályatársaival fenntartott kapcsolataival, de hadd ne folytassuk. A könyv számos olyan kérdésre is választ ad, melyet sokáig jobbnak láttak megkerülni — elég itt utalni a Vádlott megszólal című írással kapcsolatos félreértésekre és aggályokra, Fábry s a kommunista párt viszonyára. Nem szokványos értelemben vett életrajzot olvashatunk, a szerző mindenekelőtt Fábry munkásságának átfogó bemutatására törekszik, de a magánéleti vonatkozásoknak is kellő figyelmet szentel. A kötet számos erénye közül szeretnénk kiemelni a szigorú valósághűséget — Fónod mindig a dokumentálható tényekből az autentikus megnyilatkozásokból, mindenekelőtt pedig Fábry műveiből indul ki —, az elfogulatlan nyíltságot, a „kényes kérdések" bátor kezelését, de szólnunk kell a történelmi s a társadalmi háttér nagyszerű rajzáról is, a történelem erővonalainak pontos ábrázolásáról is. Az egyes értékeléseknél lehetnek hangsúlyeltolódások, de az aligha vitatható, hogy Fónod Zoltán munkája a csehszlovákiai magyar irodalomtörténet kiemelkedő teljesítménye, jelentős alkotása. A könyv azt a Fábryt állítja elénk, aki felelősségérzetének, lelkiismeretének parancsát követve rendületlenül kitartott őrhelyén, a legsúlyosabb időkben is megőrizte erkölcsi tisztaságát, magyarságát, internacionalizmusát, cselekvő emberségét. „Veletek akarok lenni és maradni" — olvashatjuk egyik levelében azt az óhajt, melynek megvalósulása mindannyiunknak fontos kell hogy legyen. A Megmozdult világban ehhez nyújt rendkívül értékes segítséget. F. KOVÁCS LÁSZLÓ 11
