A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-09-09 / 37. szám

TERSANSZKY JÓZSI JENŐ

(1888—1969)

3.

Szegény vak ember, sose felejtem el, hogy várt ott minket a szobámban, s milyen paffá lett, mikor hallotta, hogy itt a Giza. Leejtette kezét, s visszarogyott székire. Még jó, hogy nem mellé.

Hamar kituszkoltam öt szobámból az övékbe, a belső ajtón.

— Mondja, hogy csak most ébredt fel — adtam neki utasításul. Azzal bezártam utána az ajtót, s be a folyosó felőlit is s hirtelen megmagyaráztam a lánynak, hogy állunk.

Alig kisvártatva hallottam is kintről a Giza lépteit, s rá a hangját szobájukból:

— Hát itt csak maga van? — kérdezte apjától. — Hát Farkas úr hol van? — S azzal nem is várva, mit hebeg apja, kopogott is ajtómon.

— Azonnal — szóltam, s a dámát, aki azt se tudta, hányadán áll, hirtelen kizargatva a folyosó felöli ajtón, menjen isten hírével, majd este elmegyek hozzá, kinyitottam Gizának.

— Mi az? Ki volt itt? — volt az első kérdése, s mielőtt megakadályozhattam volna, kinézett a folyosóra. Majd ki is ment a lépcsőig, s lenézett a dáma után a kapualjba.

— Valakit keresett itten, egy embert, azt mondja, itt lakott — magyaráztam ki magamat, utánamenve én is a folyosóra.

— Kit keresett?... Itt kereste? Szépen! — szólt Giza, s merően a szemembe nézett.

— Hát mit akar? — adtam a bankot. — Tán nem hiszi?

Nem szólt, csak rám nézett újra merően.

Fuj, be marhául csináltam, azt a kutya irgalmát! — gondoltam magamban. — Hogy nem jutott elébb eszembe, még ott a lépcsőn. hogy hirtelen előadjam a dámának a dolgot, s aztán hangosan ezt mondjam neki :

— Nem kisasszony, itt én nem tudok ilyen s ilyen nevezetűt, talán a másik házban ... — S ezzel szélnek eresszem ottan. Be megokosodok utólag.

Ám csakhamar kiderült, az se ért volna semmit.

Giza után kullogva, hogy épp szóljak valamit, újra azt ismételem:

— Ki tudja, kijét kereste itten — mondom.

— Itt? Magánál? — fordult meg Giza. — Ugyan? Hisz láttam lenn az utcán, mikor intett neki maga a kapuból.

— Én? Intettem?! Ugyan ne tréfáljon!

— Maga ne tréfáljon inkább. Kár így tennie magát. Hisz sokat bánom én, mit csinál maga.

Nem is emlékszem már. mi történt még, mi nem aznap délután. Tudom, mindent elkövettem, hogy elsimítsam a dolgot. Színházba hívtam (mert tudtam, hogy nem más hozta haza, mint a Bob herceg) és tánciskolába, meg tudom is én már, hova, de csak kurta elutasítást nyertem. Megmondta kereken, ne tolakodjak. Legjobbnak is láttam elkotródni hazulról.

Hanem abban nagyot tévedtem, mikor azt hittem, hogy mint máskor, egy-két nap duzzog, s újra szent a béke. Másnap, harmadnap s a következőkön hiába kíséreltem meg mindent, hogy kibékítsem. Még erőszakkal is megpróbáltam behúzni a szobámba, de akkorát visított, hogy majd fává lettem, s csak még jobban elrontottam vele a dolgom. Pedig egész odavoltam miatta. Tizszerte jobban kívánkoztam rája, hogy nem nyúlhattam hozzá, s istenkedtem. rimánkodtam, esküdöztem neki:

— Nézze, Giza — mondtam —, sose legyek többé boldog, ha hozzám jött az a lány.

Vállat rántott rá:

— Mit mind mondja nekem? Mi

Bl

— Akkor miért nem akar bejönni?

— Hát mije vagyok én magának? felelt, s faképnél hagyott. Közel voltam, megvallom neki a dolgot, aWőgy volt. Mégse volt képem rá aztán. Baktatni a vak embert, holott én buzgólkodtam olyan nagyon, lő csak épp említette. De nekem is úgy tetszett, s máig is abba vagyok hogy Gizá.jsejtett valamit a valóságból. Ki tudja, mit szedett ö ki fortélyosan a vak emberből? Akárhogy is volt, annyi bizonyos, hogy nagy tedve telt, megkínozhatott.

Végül is, már a vagy két napig, úgy tel

ik hét utolja felé. i, mint aki belenyu-Tüntetcleg fütyült, dalolt szobájukban, mg itt voltam, s előttem ment el hazulról, ‘ k^ltözko^ejszoKatlaniaöben.

Éppígy tett vasárnap délelőtt, mikor csukás ut|n hazajötte s

Eredj, eredj — gondoltam nagy taktikával komédia ,ez az egész ... De alattomban sárgultam elja féltékenységtől, mint az ugorka. - Addig, addig taktikázol te. Ádám — mondtam magamban —, amíg valaki mást TMip rViágának.

Nem is volt nyugtom szobámban. — Megyek — gondolom — hozok egy fiaskó jó erős bort az öregnek az ebédhez. Azt mondom neki, vidékről kaptam. Hamarabb elalszik majd, s akkor még egyszer szerencsét próbálok Gizával.

De inkább az volt, ami levitt, hátha véletlen észrevennék valamit odalenn Giza után.

Hát csakugyan! Már visszatérőben voltam pedig a fiaskóval, mikor fenn a lépcsőn, az utolsó fordulónál, amint lepillantok, Gizát látom. Csakhogy — mintha csak épp megfordítottja lett volna a múlt vasárnapi esetnek — most ő volt mással. Kivel is, mint az én finom beszédű szaktársammal. S mit látok? Giza már sietne fel, de a szaktárs húzza a kézitől, s meg akarja, vagy már meg is csókolta s együtt jönnek az első emeletig. De itt Giza, hallom, nagyban ellenzi, hogy tovább kisérje. — Majd délután — azt mondja neki, s maga fut fel a lépcsőn. Mikor meglát engem, egy kicsit meghökken.

— í-i-igy? — mondom neki.

— Így hát! — feleli a lépcsőn.

A kalácsbeszédű még mindig ott állt gondban a lépcső alján, felnézegetve, tán hogy feljöjjön mégis látogatóba.

A düh egyszerre kavarogni kezdett bennem. mint a levelek a forgószélben.

— Mit akar itt? — mondom neki.

Elsápadt, láttam, pedig magasabb volt

nálam egy fejjel, csak persze keskenyebb.

— Semmit — azt feleli foghegyröl, de azért megfordult, hogy elmenjen.

— Hát jó lesz nem is bitangolni errefelé, azt tanácsolom!

Erre visszafordult:

— Ki parancsol nékem abba?!

— Na! — mondom, s vállán fogva egyet penderítettem rajta a kapu felé.

— Na. na — mozdította meg gyáván a karját.

Erre kétszer hatalmasan nyakon törültem, s mielőtt magához jött volna, kilöktem a kapun az utcára, s be utána a kaput.

Nesze — gondoltam felmenet a lépcsőn, s két ízben is megálltam hallgatózni, vajon nem fog-e lármát csapni? Se semmit se hallottam, csak vagy kétszer félig benyílóit a kapu. — Fő, hogy nem látta senki — állapítottam meg magamban.

A bort odaadtam az öregnek, s elmentem én is ebédelni a kocsmába.

Ebéd után az öreg újra ott ült kinn a folyosón, Giza mellette, az újsággal, én pedig ajtómban. Az öregen már látszott, hogy szontyolodik elfele borocskámtól, de Giza úgy tett, mintha észre se venné, hogy ott vagyok. Mikor félbehagyta az olvasást, odafenn a tűzfalon kezdte jártatni a szemeit. Nyikora Gáspárral kacérkodva, ha más nem volt kivel. Most is a csinos, könnyű, kék szaténblúzában volt, s majd megettem szememmel.

— Itthon van Farkas úr? Nem tudod? — érdeklődött két ásítás közt a vak ember.

Hiába intettem Gizának, mondja nem vagyok, azért is azt felelte:

— Itthon, igen — s egyszerre szemvillantva hozzátette. — Várja a kisasszonyt.

— Mi-mi-mi? — motyogta ijedten a vak ember.

— Igen, igen — bizonykodott Giza. — Mindjárt jön neki a menyasszonya.

A düh gyomromat háborította fel. Nagyon, nagyon közel állt hozzá Giza kisasszony, hogy odamenjek, s felpofozzam édesszülöje előtt.

— Jön hozzá? Azt mondtad? — érdeklődött a vak ember.

— Hát még hányszor mondjam? — szólt Giza, s elnevette magát.

— Itt van ö?... Farkas úr? ... Haltja ezt?... — ijedezett a vak ember.

(Folytatás a 19. oldaton)

14