A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-09-02 / 36. szám

Poszpis József, a manifesztáció egyik szervezője A röplapok egyike Major István képviselő beszél a nagy­gyűlésen Archívumi felvételek h nroQkereitvt lamaŰHHH étién : r- difiit a koztars4su2.it. T+étük • niai;vaM^2 jövőjét. TfdjHft MiüumuiW íűgfi«-tlrn^cet »i‘l«!orpit«kij dolgozó népéhez n* b»l nu-jt •n.'iiun'*k tim'd« s»*«' « Vórlar»»M< ,..->11 3 C». h*/-!ov»w kiVOrsJMg tutcrtil. *a*rl> itó*lk-n*sjl»-t 1» irw*Kc<t«b Lá%»n«z o bodlfú k>­Will tvilOluV. «kí snul ntpf: n Wrocsvkí* vert«. ■bV hj« .1 fo!v Ultik *v»ri**dohos k«r«v túl. — m« * f*.h»/‘. -íW repíti*, mely a/ «geiz l'iil-n n Korsdőnt'í időben Líviák a mátyusföldí nw£v*r aratómunhi - •!. .K is/lovetts/kö niasyar népét testvéri találkozóra hatalma« népmanifesztációra iielp Zw nocou, 1938 azeptember ho fi én.- i.-UryiMg védclatr. u ncouvtek testvéri ti»««fag*»» »etícmébvii Íwí IvmiIm»i. Hŕsrvtavk — OMgvwr - ».lávák — cseh — *• — eéaM »yefvei»: ff(«|or 'Jtttén. ár. CJemrttlI» ‘Tladlmir képviselő, itUkutirek ét JlrríbWl szenátor. ( Uv.l/I.» beuetkt isood-nuk magyar — M lövik — rüh kék n ewiv«*j.k: JLórlncv Qyula, fíoromMJiy, dr. Pániéin, 3>uj«rwM» lllérim. NÉPÜNNEPÉLY AxaayM padra if dolgoz ott «TOLDI» .-menye) «diák elé több mint bCtcráE SKIfpi6v»i. rabot mutatták be. „Szimbólumként, jelképként foghatjuk fel a távoli hatal­mas országot, nagy folyóját — mondot­ta egy beszélgetés kapcsán Poszpis József Tomóc kommunista bírója. Mi ebben az időben szorgalmasan tájéko­zódtunk a világpolitikai eseményekről, s tudtuk, hogy Kína, ha úgy tetszik sza­badságharcát vívta a hódító nagyhatal­makkal, elsősorban Japán ellen har­colt”. A továbbiakban a Komáromi Egyetér­tés Munkásdalárda színvonalas fellépé­sére került sor, majd más magyar, szlo­vák együttesek szerepeltek dallal, tánc­cal, szavalatokkal. Dávid Teréz „így láttam Tomócot" című, a Magyar Napban megjelent írá­sában olvashatjuk: „... A nagyszomba­tiak orosz nemzeti táncot jártak. Min­denki örömmel nézi! Mellettem Pilzen­­ből való bácsi ül. Csillogó szemmel figyeli a műsort. Az est fénypontja Arany Toldija. Na­gyon szép az előadás, s pár lépésre ott a Vág. Szépszál szőke, bánatos nótájú szlovák tutajosok folyója. Szép ez így". A korabeli kritikák a népkultúra ra­gyogó teljesítményeként értékelték a tornóci népmanifesztáció kultúrműso­rát. A kultúrműsor befejeztével a Vág partján munkásbál, népmulatság vette kezdetét. A környék leghíresebb ci­gányzenészei, valamint a legjobb prole­tár fúvószenekarok, az ún. rezesbandák szórakoztatták a tömegeket. A fúvószenekaroknál talán érdemes egy-két gondolat erejéig elidőznünk. Több mint valószínű, a „rezesbandák" a Galántai járásban is a csehországi ha­tásra jöttek létre a huszas évek végén, a harmincas évek elején. A Galántai já­rásban valamennyi nagyobb taglétszá­mú pártszervezet, vagy annak proletár testedző egyesülete rendelkezett fúvós­­zenekarral. A fúvószenekarok tagjai, egyszerű if­júmunkások, agrárproletárok, akik ön­művelés útján „hatoltak be" a zene elméleti és gyakorlati rejtelmeibe. A zenekarok elsősorban a május elsejék megünneplésekor játszottak fontos „tö­megszervező" szerepet, szórakoztatták a munkásbálok résztvevőit, sőt a szín­vonalasabb „rezesbandák" a szomszé­dos községek munkásbáljain is „bese­gítettek". A zenekarok a fellépésekből befolyó összeg egy részét saját szerve­zetük kasszájába utalták át azzal a céllal, hogy növeljék annak anyagi füg­getlenségét. A fasizmus ellen, a Csehszlovák Köz­társaság egységének a megőrzése ér­dekében rendezett tornóci manifesztá­­ciónak szerte az országban nagy vissz­hangja volt. A kitűnő szervezés, a szó­noklatok magas erkölcsi-eszmei tartal­ma, a felemelő kultúrműsor mind-mind összetevői voltak e nagyszerű sikernek. A Magyar Nap szeptember 11 -iki számában Poszpis József a szervezőbi­zottság nevében köszönetét mondott mindenkinek, aki munkájával, vagy akár puszta megjelenésével hozzájárult a manifesztáció sikeréhez: „...Köszö­netét mondunk Pozsony, Alsószeli, Ér­sekújvár, Komárom, Diószeg, Nagy­szombat, Léva, Dornkappeln és Förév ifjainak és kultúrmunkásainak, hogy fel­lépésükkel gyönyörködtettek bennün­ket és sok ezer vendégünket." Nem rajtuk — a tornóci tizenötezren — múlott, hogy egy-két héttel később aláírták a szégyenteljes egyezményt Münchenben. Mi, a késői utódok büszkén valljuk magunkat Tornóc örököseinek, nagy szeretettel ápoljuk és tovább adjuk népi kultúránkat, amelyet elszakíthatatlan szálak fűznek a Toldihoz, a manifesztá­ció kultúrműsorához. PUKKAI LÁSZLÓ Sejtettem: a feleségem sorban áll. Gyorsan megszámolom, hányán adnak előtte. Negyvenötén. Bagatell, hiszen mö­götte még legalább százan várakoznak sörre, borra, limonádéra, zsiványpecse­­nyére, dinnyére, erre-arra. Jó lesz vele kibékülni, gondolom, — Te mit kérsz? — kérdi, legnagyobb elképedésemre hátra se nézve. — Sört. Légy szíves, vegyél nekem hat sört, hiszen mindjárt soron vagy. Addig én foglalok valami jó helyet magunknak. — Hatot nem bírok elvinni. Meg az­tán . . . hol talállak meg, te gavallér? — Tudod ott, ahol a múltkor voltunk ... ott a két nagy jegenye... — kezdem mondani, de utána a szégyentől rögtön elönt a veríték s hűségesen baktatok mel­lette. Már csak öten állnak előttünk s ekkor hátra szól: — Valóban elmehétnél helyet foglalni, nem látod, hogy ömlik ide a nép?! A gumi­matracot is felpumpálhatnád . ..! Szeretem ezt a káprázatos női logikát, de ... most már maradok, s egy negyed­óra múlva büszkén, mint valami szebb sorsot is megélt pincér kecsesen viszem a hat sört a feleségem után; aki ugyancsak sok mindent cipel, például egy hatalmas görögdinnyét és két adag zsiványpecse­­nyét meg a búbánatát. De azért megvigasztalom öl: elsősorban azzal, hogy nem foglalok semmiféle he­lyet, hanem megállók egy bódé árnyéká­ban, a bódé alumínium peremére lerakok mindent, sört, dinnyét, pecsenyét, s kije­lentem neki, hogy igaza van: sokkal jobb itt, mint otthon, s megkérem öt, képzelje el, hogy mi most pecsenyesütők és sör­csaposok vagyunk. Nem is nehéz elképzelni, azt hiszem. Nem nehéz, mert alig egy perc múlva, a sörös bódé előtti irgalmatlan hosszú sor­ból előbb kiválik egy két, azután tíz-ti­zenöt ember és hozzánk bandukolnak, mert azt hiszik, ezt a sok italt és elemózsi­át éppen áruljuk és nem is áll előttünk sorban senki. — No látod, kedves — mondom, eltelve bölcsességgel — ez a remény. Ezek a hölgyek és urak még remélik, hogy kap­hatnak sört sorbanállás nélkül is. Ezen ő nevetett — nem tudom miért. S azon is nevetett, hogy az úszómatracot nem tudtam felpumpálni, mert az ún. bé­kát, tehát a pumpát, otthon felejtettem. De — eltelve hat langyos sörrel, nap­fénnyel, dinnyével, zsivajjal — már meg sem sértődtem ezen a nevetésen. Az óraszíj Elszakadt az óraszíjam; szép, elegáns, előkelő szíj volt, alighanem krokodilbőrből készült, büszke is voltam rá szerfelett, többen is meg akarták venni tőlem, de nem adtam el, hadd legyen rajtam is valami rendkívüli, valami szokatlan, nem mindennapi. Dőreség volt, mert most el­szakadt, egészen váratlanul, s ha a karórá­mat nem akarom a zsebemben hordani, vásárolnom kell egy másikat. Az óraszíjakat az óraboltokban árulják, ez nyilvánvaló! Bemegyek hát egy óra­boltba, ahol van is egy ilyen krokodilbőr­ből készült szíj, potom húsz korona. A szíjat azonban föl is kellene szerelni az órámra, erre azonban az elárusítólány nem vállalkozik; azt mondja, nincs csa­varhúzója, fogója, kalapácsa, kompresszo­ra, hegesztője, varrógépe, semmije; azt mondja, sétáljak át emide a sarokra, az órajavító műhelybe, vegyek ott szíjat, azok a mesterek rá is montírozzák az órámra, és most hagyjam őt békén, mert ö elsősorban órákat árul s csak másodsor­ban szíjakat. Zsebre vágom hát a karórámat és me­gyek a javítóba, sőt több javítóműhelyt is megjárok, mert az elsőben, túl sokan van­nak, a másodikból a mesterek ebédelni mentek, a harmadikban túl gorombák hozzám s ezért felhúzom az orrom, a negyedikben nem árulnak krokodilbőr szí­jat, az ötödikben, hatodikban és hetedik­ben leltároznak. A tizediknél már olyan fáradt vagyok, hogy elhatározom, kroko­­dílbör szíj helyett veszek egy közönsége­set, olyat, aminöt magam is az órámra tudok szerelni, az olcsóbb is, mindössze nyolc korona. Tehát most itt az óraszíj, a műhely előtt föl akarom szerelni, de az órám, amelyet minden műhelyben és boltban elővettem, majd ismét valamelyik zsebembe csúsz­tattam, most egyik zsebből sem kerül elő, valószínűleg elveszítettem, vagy ellopták — nem az első eset hosszú élettörténe­temben. Most hát akkor mérhetem az időt egy nyolckoronás óraszíjjal. 13

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents