A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-09-02 / 36. szám

Dr. FÉLEGYHÁZYNÉ GREG0S1TS IRÉN ÖT LEVÉL (5.) (Részletek egy tanítónő emlékirataiból) A patonyi gyerekek kirándulása a Kompjáróhoz Tulajdonképpen mije volt Patonynak vado­natúj darálóján kívül? Volt egy meghatóan puritán református temploma és egy udvar­ba beékelt, alacsony, kis, régimódi reformá­tus iskolája, amely oly sokszor segítette ki az újjávarázsolt darálót a drága Dezső bácsi jóvoltából. Aztán volt két korcsmája, egyik a Lelkes Laci bácsié a Fő utcában, ez inkább olyan vendéglöféle volt — vagy kaszinó ? —, ahova délutánonként be-befordultak az atyák egy-egy pohár borra. Laci bácsit imád­tam. 120 kiló volt, mindig mosolygott, szép fehér bajusza, kék szeme, és hajnalban úgy jártuk a polkát, sottist meg a lándlert, mintha nem is lábakon, hanem szárnyakon szálltunk volna. Ugyanis farsang volt ez idő tájt, és a falu szlovák lakossága piknikes álarcosbált rendezett. Ha jól emlékszem, a fiatalabb magyar házaspárok közül is többen ott vol­tak, akik — mivel jobbára a fővárosba jártak dolgozni — bírták a szlovák nyelvet. Én valami lantos-regős jelmezben jelentem meg, valamelyik csendőr szolgáltatta harmo­nikájával a kíséretet lantzenémhez. Másnap a gyerekek nagyon bánatosan fogadtak és kunyerálni kezdtek, hogy nekik is rendezzek farsangot. Hosszas töprengés után a már betanult ének- és verskészletekböl páros jeleneteket fabrikáltam, míg a fő szám, tánc­párosokat képzelve el, teljesen levette a közönséget a lábáról. Ügyes kezű anyákkal elkészítettük a jelmezeket. Volt magyar, tiro­­li, orosz, japán, szlovák és valamiféle délszláv kompozíció, amire nem hiszem, hogy ráis­mertek volna a déli szomszédaink. A zenét mi magunk szolgáltattuk, és Varga bácsi, a kőműves besegített a harmonikájával — ö volt a legizgatottabb. Ez a nagy esemény Bemáth Jánosék korcsmájában zajlott le, ahol is a műsor után a szülök által összehor­dott süteményekből megvendégeltük a gye­rekeket. A boldogság leírhatatlan volt. A Bemáth házaspárról oldalakat lehetne mesélni. Három Bemáth testvér volt a falu­ban, elsőrendű gazdák, kellemes, kedves, előzékeny emberek. Ha jól emlékszem, Ist­ván volt a legöregebb, talán legzárkózottabb. József, aki sokáig iskolaszéki elnököm volt, valami halkszavú, megfontolt, kimért mozgá­sú, mindig mosolygó, meghatóan kedves, szép ember. Egy csomó legényfia vitte már akkor a gazdaságot, ha szólt, mindenkinek rá kellett figyelni. János, bátyjaitói eltérően, alacsony, köpcös, bamapiros. nagyon kelle­mes, vidám természetű, príma üzletember volt. Volt vegyeskereskedése, az égvilágon minden volt benne, egy nagyocska kocsma­helyisége, ahol inkább a fiatalabb korú férfi­ak vendégeskedtek és kártyáztak, mértékkel, mindig hangfogóval, no és aztán volt a Cili néni konyhája, ahol estefelé már fehér ab­rosszal volt leteritve a sparherd, s Cili néni ott mérte a teát vagy a finom bamasört, és később egy széthúzható fal beiktatásával ott működött a mozi. Estére kivonult a nép, ha jól emlékszem, valamelyik Széllé fiú kezelte a gépet, ő szerezte be a filmeket, és öccseivel szedték be a beléptidijakat. Aztán becsukták a nagyfalat, megvetették az ágyakat, és foly­tatódott a rendes élet. Sokszor az udvar tele volt biciklikkel, mert a hét elején kifüggesz­tett plakátok értesítették a Szerdahelyre jövö-menö patonyszélieket a vasárnapi szen­zációról. Amikor mostanában a televízióban western-filmeket látok, óhatatlanul ez a Ber­­náth-komplexum jelenik meg előttem, csak éppen puskaropogás nélkül. Még egy „bűnöző" helye volt a falunak, Szombathy bácsi kis, vasúti vendéglője az állomás mögött. Szombathy bácsi olyan kis, kövér ember volt, aki mindig sietett. Nem lehetett tudni, hogy ö fut-e az úton, vagy az út fut alatta. Különösen répaszállitások ide­jén volt óriási a forgalom, hiszen messze kilométerekről jártak a megrakott répássze­kerek. Pedig kár volt elhanyagolni egyéb évszakokban, mert neki volt a legfinomabb „meggylelke" nevezetű pálinkája, aminek már a színétől is mosolygott az ember. Hogy honnan szerezte, sosem árulta el a titkát. Amióta ezeket a megemlékezéseket irom, sokszor teljesen kiesve az időből, jutnak eszembe olyan mozzanatok, amelyekre évti­zedek óta nem gondoltam. Amikor a rá­dióban hallgatom a szabadidő-mozgalom őrjöngését és a diszkók fület hasogató lár­máját, eszembe jut, hogy a fiatalságban akkor is benne volt a vágy. valami újnak, másnak a megkivánása. Egyik este, amikor az őszi ködök elborították a falut, két legény, már nem tudom, kik, kopogtatott be laká­somba. Nagy toporgások közepette megkér­dezték: „Rá tetszik-e érni, kisasszony?" „Va­lami baj van?" — kérdeztem, mire ők igy folytatták: „Olyan jó lenne, ha egy kicsit átjönne közénk, ide az üres istállóba, aztán beszélgetnénk, meg mesélne valamiről." Ez a kultúrszomj, amely kiparázslott ezekből a legényszemekből, ma is meghat. Istenem, ha nekem lett volna akkor egy olyan kultúrter­mem, amilyennel ti most biztosan rendelkez­tek, belekötöttem volna a zsebkendőm négy sarkába azt a sok szép kincset és jót. ami után vágyakoztak! Megsajnáltam őket, és odaadtam a hangadónak az iskola kulcsát, hogy másnapra szerezzenek egy kis fát. fűt-KINCSÜNK AZ ANiAMELV LAKAT — LAKATOS — LAKATGYÁRTÓ A Szabó János-, Lakatos István-, Fazekas Ti bor-féle neveknek már a gyakorisága is igazolja, hogy családneveink jelentős része — amint más nyelvekben is — foglalkozás­névből keletkezett. Megszilárdulásuk — akár a többi típusé: a Kis-, Szőke-. Losonci-. Varjú-féle neveké — hosszú folyamat volt, nagyjából a XV—XVII. század. E neveket jó ideig csak azok viselték, akikre valóban jel­lemző volt, azaz a Szabó szabó volt, a Lakatos lakatos, a Fazekas pedig fazekas. Családnévvé akkor váltak, amikor például Lakatos Péter András fiát akkor is Lakatos András névvel illették, ha nem folytatta apja mesterségét. Ha a családneveknek ezt a csoportját közelebbről megvizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy a bennük megőrzött foglalkozásnevek — tartalmuk és eredetük szerint — több típust képviselnek. Jövevény közszóból való például a Bognár és a Pintér. Előzményük: a bognár német eredetű, a Wagner átvétele, a „kádár" jelentésű pintér ugyancsak; a Bin­der kölcsönzése. A Bodnár, a Takács, a Mészáros, a Kocsmáros. az Esztergályos szláv eredetű foglalkozásnevekből alakultak. Az utóbbi háromnak a szlávban a mäsiar, a krčmár, illetőleg a struhár a megfelelője, az -s végződés már a magyarban járult hozzá­juk, beilleszkedett a lakatos-, szekeres-, asztalos-féle foglalkozásnevek aiakrendsze­­rébe. A családnévként is megszilárdult legtöbb foglalkozásnév belső keletkezésű. Egy részük a munkaműveletre utal: Szabó, Sütő. Szán­tó. Cséplő, Vető. Arató. Az Égető a pálinka­fözönek, az úgynevezett borégetőnek a neve, a Csapó a gyapjúványolónak, a posztókészí­­tönek. Jó néhány név a munkavégzés eszkö­zét jelöli: Szekeres. Szekercés, Kapás. He­gedűs. Trombitás, Cimbalmos, Dudás. Leggyakoribb az a típus, amely a kózmű­­vesipar számos ágát — mai szóval élve — a munkadarabbal nevezi meg. Ezen belül csa­ládneveink leginkább az -s képzős formákat őrizték meg: Asztalos, Lakatos, Rostás, Szitás, Fazekas, Köteles, Kerekes. Puskás. Gombos. Kosaras, Kardos, Szűrös. Fésűs, Posztós, Szíjas. íjas. Jóval ritkábban a kép­ző nélküli formák, mégis egy-egy Pajzs, La­kat, Szekér, Kosár, Kötél, Szita nevű csalá­dot majd mindannyian ismerünk. Ugyancsak kevésbé gyakoriak a Kerék­gyártó-, Szíjgyártó-félékhez hasonló csa­ládnevek, tehát azok, amelyekben a munka­végzés eredményére és folyamatára is törté­nik utalás. Ezekre nagyobb számmal inkább a XIV—XVII. századi nyelvemlékekben talál­hatók példák: 1478: Stephanus (Fazik­­gyartho) Fazékgyártó István), 1424: Emeri­­cus Lakathgarto (Lakatgyártó Imre), 1427: Clemens Zekergartho (Szekérgyártó Berta­lan), 1495: Sebastianus Ketlekwerew (Kö­senek be, ne hangoskodjanak, és ne sokat bagózzanak, mert Trézi néni kihajítja őket a tisztára takarított iskolából. Ezek az összejö­vetelek, ha igaz, úgy hetente ismétlődtek, amikor is kicsit dalolgattunk, vagy regény­­részleteket olvastam föl nekik, s verseltünk is. Ez is „hőskor" volt, nemcsak a cséfai. Aztán lassan hosszabbodtak a napok, a vasút mentén, a nyárfasorban valami meg­határozhatatlan színű változásba kezdtek a fák. Béka kuruttyolt, és az én legényeim fáradtan érkeztek meg este a napi munká­ból. Tavaszodott. A kisfalud! határ mentén fölfakadtak a belvizek, sárga mocsári gólya­­hír aranylott a falu körül. Gyerekeimen is kitört a tavaszi láz. A délutáni tanítások után, amikor éppen én voltam a soros, megindul­tak a kalandozások. Öreg teknők tűntek el a kamrákból, rossz lapátok kerültek elő a jász­lak alól, s kalandozó különítmények indultak el majd' Mihályiéig. Pár kisebb felborulástól eltekintve, szedtük a barkákat. Vargha Dezső akkor már javában működött a külső kertjé­ben, ahol a világ legjobb szölleje (Csemege) termett. Nem egyszer visszaparancsolt ben­nünket. pedig mi akkor kismacskákat keres­tünk; az őrszemek ugyanis jelentették, hogy az egyik öreg botlófában nyávogásokat hal­lottak. Hát ugyebár ezt meg kellett tapasz­talni, annál is inkább, mert nagyon szerettem a cicákat. Kimerészkedtünk a part szárazára, a serdültebb korosztály bakot állt, és ón megtaláltam a négy gyönyörű kis cirmost. Sajnos, anyjuk, aki valahol őrségben lapult, másnapra elköltöztette a családot. Fogytak a napok, s közeledett a tanévzáró vizsga, amely Péter-Pál tájékán volt, még az aratás megkezdése előtt. Szép nyáreleje volt, hiszen akkor még olyan fiatal voltam! Teljes erővel készültünk a vizsgára, beledobtuk egy év munkájának minden eredményét. Ha jól emlékszem, én kezdtem az alsósokkal. Jenő volt az elnök, és természetesen az iskolaszék egy-egy ráérő tagja. Délután a felsősök kö­vetkeztek. Én elnököltem, és kocsit küldtünk a plébános úrért. Esteledett, mire szép éne­kekkel búcsúztattuk az évet. Nekem tulajdonképpen ez volt a második gyakorlóévem. A nyarat Komáromban töltöt­tem, és készültem a novemberben esedékes képesítőmre. A képesítő az Orsolyáknál két hétig tartott, egy csomó zárthelyi dolgozat, tantárgyanként szóbeli, majd bemutató taní­tás következett a nyolc osztály valamelyiké­nek anyagából sorshúzás alapján. A képesítő megszerzése után, november végén férjhez télverő Sebestyén). 1457: Gregorius Azt­­halgyartho (Asztalgyártó Gergely), 1513: Johannes Sernewelew (Sömevelő („sört érlelő, sörföző" János), 1522: Georgius Sit­­hagyartho (Szitagyártó György). 1389: Ni­colaus Zythakethew (Szitakötő Miklós), 1391: Benedictus Zithazeue (Szitaszövő Benedek), 1522: Stephanus Combenthe (Gombkötő István), 1571: Nicolaus Pwska­­gyarto (Puskagyártó Miklós), 1596: Simon Rostaketeo (Rostakötő Simon), 1499: Stephanus Zappangyartho (Szappangyártó István), 1564: Boregettho Caspar (Borége­tő Gáspár). 1644: Üst giarto Istuan (Üst­gyártó István), 1646: Képfaragó lilies (Kép­faragó 8 lés), 1573: Zemlyesitheo Istwan (Zsemlesütő István). Ebbe a típusba tartozik a Képíró családnév is, amelyben S „festő" jelentésű képíró közszó őrződött meg. Ha­sonló a Portörő vezetéknév, amellyel a pus­kapor készítőjét „törőjét" illették. Szabó T. Attila új nagy nyelvtörténeti szó­tárában (Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár) találjuk a következő, 1585-ből való érdekes adalékot: „Gyeongyfuzeo Mathias . .. vallia ... eo chinal vala egy gieongieos premeth Zemere Sebestien biztatasara (Gyöngyfűzö 9 10

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents