A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-09-02 / 36. szám
CSÓNAKKAL A HOLTÁGON A Duna egyik holtága Pozsonyeperjesnél (Jahodná) a legszebb, tartják a környék lakói. A csodálatos természeti alkotás mintha már évszázadok óta háborítatlanul „nevelkedne", a természet itt valóban önmagát formálja, önmagát építi. Csónakba ülve csodálatos, már-már mesébe illő egzotikus vidéken kalandozha* tunk, olyan helyen, melyből országunkban talán csak egy van. Ez az egy is szerves része kell hogy legyen a Csallóköz jellegzetes természeti kincseinek. Épp ezért reméljük, hogy az utókor is büszkén csónakázik majd errefelé. Kép és szöveg: KOLLER SÁNDOR NYERGESEK Érsekújvárott (Nové Zámky) a járási ipari vállalat szolgáltatásokkal is foglalkozó javítóüzemében Halász Károly és Tóth József nevét hallva még a főnök, Hoppan Marian is ezt mondja: ezermesterek. Okkal persze, mert a kamion védőborításának, a tűzoltók ugrószönyegének megjavításától kezdve a kutyák nyakörvének kiszabásáig mindenféle munkát felvállalnak. — Ami valamiképpen a bőrrel kapcsolatos — fűzik hozzá a mesterek —, mert hiszen mi valójában nyergesek, nyeregkészít ők és szíjgyártók vagyunk. A kisváradi (Nitr. Hrádok) születésű Halász Károly kacsintva mutat rá a naszvadi (Nesvady) származású Tóth Józsefre, munkatársára: — Két évvel fiatalabb tőlem, így hát ő számítható az utolsó nyergesinasok egyikének. A szakmát ugyanis mindketten a felszabadulás utáni években, a bojnai szakiskolában tanulták, amit a lóállomány országos csökkenése miatt az ötvenes években véglegesen bezártak, megszüntettek. — Amikor mi idekerültünk — kezdi a beszélgetést — még tizenegy nyerges és szíjgyártó dolgozott a városban, s mind megélt. Ma már csak ketten vagyunk, de mi se a szakmából élünk meg, hanem az ügyességünkből, az ezermesterség vállalásából. Ha valaki A két nyerges (balról jobbra): Halász Károly és Tóth József A szerző felvételei valamivel nem boldogul, eljön hozzánk, mi segítünk rajta. Ha mi se, hát mehet a nagyvilágba, nem talál hozzáértő mesterre máshol sem. Lószerszámot legutóbb hét, nyerget pedig tizenkét évvel ezelőtt készítettek. — Látom, látom — mondja Tóth József —, hogy a polcra rakott favázas nyaklók felé tekintget és azt gondolja, csupán akarat kérdése az egész, akár holnap is hozzákezdhetnénk a lószerszámok meg a nyergek készítéséhez. Csakhát nem úgy megy az ...! Elmagyarázza: a nyakló tömítéséhez szecskázott lednek vagy bükköny, esetleg tépett rozsnak a szalmája kellene. A börözéshez pedig cserzett szinbőr, krupon. Legjobb lenne a „magyar bőr" elnevezésű, amelyet timsós kezeléssel készítenek ki, mert annak nagy a rugalmassága és a szakítószilárdsága. És persze szögecsek, kovácsolt vasú kapcsok, fémgyűrűk, miegymás is kellene. — Szerszámuk lenne hozzá? — kérdem. Összenéznek. Azután kirakják az asztalra a különféle nagyságú és méretű börhasító késeket, az árakat, a levél-, kereszt-, szegfejmintákat nyomó, cifrázó vasakat, a holdvágó és csipkéző ollókat. A magyar elnevezésüket nehezen tudják megmondani pontosan és szabatosan, mert amikor a szakmát tanulták, az őket oktató mesterek német és cseh szavakat használtak arra. — Még tartalékunk is van — dicsekszik Halász Károly —, mert a régi mesterek után megmaradt szerszámokat, ha csak lehetett, mind felvásároltuk az özvegyektől meg a rokonoktól. Nem készítenek ma már sehol sem ilyen szerszámokat. Kincset érnek. Előkerül a szironyozó, a kézi ványoló, néhány vánkosfa, meg a szíjgyártók munkájához nélkülözhetetlen gyalogszék is. — Ha bőrrel dolgozom — mondja —, még ma is erre ülök. Ráborítom a bőrt a támlájára, munka közben előre, oldalra dőlök, amerre erőt kell adnom. Meg is mutatja, hogy miként. Közben pedig arról beszél, hogy a felszabadulás után szakmát tanult nyergesek számon tartják, látogatják egymást, huszonhármán vannak. Állami gazdaságoknál, lótenyésztő telepeken és javítóüzemekben dolgoznak. Egy se készít ma már nyerget, de valamilyen módon mindegyik foglalkozása kapcsolatos a bőrmunkával. — Nyerget is tudna készíteni — mondom — akármelyik. — Bizony, hogy tudna — helyesel. És előveszi a Pardubicében 1946-ban kiadott kézikönyvet, melyet egykori oktatójuk, František Šimek írt. Mutatja, hogy a tankönyvként használt kiadványhoz nyeregminták rajzait, vázlatokat, szabásmintákat is mellékeltek. — Ezek alapján mi akármiféle, lovagló-, kocsis-, tergenyés- vagy akár csikósnyerget is tudnánk készíteni — magyarázza lelkesen —, ha kapunk hozzá megfelelő anyagot. Jól járna vele a népgazdaság is, mert akkor nem kellene, mint most, külföldről rendelni a nyergeket. Munkatársa, Tóth József, még hozzáfűzi: — Manapság ugyanis a lovaglónyergeket az angolok szállítják nekünk. És mindketten tőlem kérdik: — Miért, amikor itt vagyunk mi ? HAJDÚ ANDRÁS 4
