A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-08-12 / 33. szám
TUDOMÁNY TECHNIKA Az armada spanyol eredetű szó és eredetileg nagy hajóhadat jelölt. Később — s más nyelvekben is — hadsereg értelemben kezdték használni (lásd „ármádia" szavunkat) és egykori jelentése elhomályosult. Ezzel is magyarázható, hogy az Armada — így nagy kezdőbetűvel írva — napjainkban csupán egyetlen hajóhadra vonatkozik, arra, amely 400 esztendővel ezelőtt, 1588 augusztusában olyan tragikus sorsra jutott az Anglia ellen indított invázió során. Az alábbiakban erről a kudarcba fulladt vállalkozásról lesz szó. AZ ARMADA PUSZTULÁSA Spanyolország a XVI. században Európa egyik legerősebb királysága volt. Az amerikai spanyol gyarmatokról az anyaországba áramló arany és ezüst, az egzotikus élvezeti cikkek látszólagos jólétet teremtettek az országban, pontosabban bizonyos rétegek meggazdagodásához vezettek. A spanyol uralkodó körök azonban nem ismerték fel valójában, milyen óriási lehetőség közelébe jutottak Kolumbusz felfedezése révén; korlátolt módon azt képzelték, hogy a temérdek drágakincs, a pénz önmagában elegendő a gazdasági fellendüléshez. A kézműipart fokozatosan elsorvasztották, a kereskedelmet a zsidók elűzésével szinte teljesen megbénították, ugyanakkor egy olyan hatalmas hivatalnoki apparátust ültettek a nép nyakára, amelynek fenntartási költségei messze meghaladták a működéséből esetleg származó hasznot. A Spanyolország egyesítésében meghatározó szerepet játszó két nagyformátumú uralkodót: Ferdinándot és Izabellát közi pszerű utódok követték — V. Károly német római császár és fia, II. Fülöp. Különösen az utóbbi játszott meglehetősen negatív szerepet Spanyolország és Európa történelmében. Nemcsak a romlás útjára vezette birodalmát, hanem a katolicizmus védelmezésére indított háborúival Európa nyugalmát is szüntelenül zargatta. Azt hitte magáról, hogy Isten akaratát neki kell a Földön végrehajtania, s Isten azt akarja, hogy egyszer és mindenkorra vessen véget a protestáns eretnekek tévelygésének, vezesse vissza az Anyaszentegyház kebelébe a katolikus Rómával szembefordult Angliát és Németalföld rebelliseit. Hogy e törekvések mögött a spanyol uralom kiterjesztésének vágya is ott munkált, az egy cseppet sem kétséges, de a spanyol propagandagépezet hivatalosan csak szent vallásháborúról beszélt. Nincs helyem rá, hogy kitérjek a korabeli európai viszonyok ismertetésére, a spanyol—francia viszálykodásra, Spanyolország Itáliai és németalföldi katonai akcióira. Témánk szempontjából nem mellékesek ugyan, de az Armada útnak indítása, majd katasztrófája végeredményben Spanyolország és Anglia ügye volt, noha következményei az európai erőegyensúlyra is kihatottak. Nem tudni pontosan, mikor tervette ki az Escorialban begubózva élő II. Fülöp Anglia megtámadását, mint ahogy ma már az sem teljesen világos, hogyan is képzelte el az egész hadműveletet. Alattvalóit általában levelekben utasította parancsainak végrehajtására, s még katonai ügyekben sem volt hajlandó tábornokaival és admirálisaival személyesen megvitatni a dolgokat. Anglia szálka volt Fülöp szemében. Ott öt személyesen is megalázták, midőn Erzsébet királynő kikosarazta, holott az angol trónra igényt tartott, de legalább annyira felbőszítette az angol kalózhajók, különösen Drake admirális pimasz merészsége, amellyel újból és újból megtámadták és kirabolták az Amerikából drága holmikkal megrakodva érkező spanyol kereskedelmi flotta hajóit. Úgy gondolta, hogy a kígyót a fészkében kell eltaposni, a tojásaival együtt, ezért kellett az Armadának Anglia ellen vonulnia. Az invázió előkészületei hónapokon át folytak. A spanyol flotta főparancsnoka, Santa Cruz admirális harcedzett, tapasztalt és jó katona volt (a törökök ellen vívott lepantói csata egyik hőse), de 1587-ben már öreg és beteg ember volt, s a szervezés amúgy sem volt a kenyere. Ennek ellenére több mint száz hajót sikerüh csatasorba állítania (igaz, ezeknek a fele eredetileg kereskedőhajó volt és a Földközi-tenger szelidebb viharaihoz, nem az Atlanti-óceán orkánjaihoz von „szoktatva"), s ha vontatottan is, de folyt a hajók élelmiszer-, víz- és hadi készleteinek a feltöltése és a katonaság toborzása is. Fülöp levelek özönével árasztotta el az agg admirálist, indítsa már el az Armadát, ö azonban — főleg az időjárás viszontagságaira és az elhúzódó előkészületekre hivatkozva — egyre halogatta a dolgot. Aztán a vállalkozás szempontjából a legkedvezőtlenebb időpontban Santa Cruz váratlanul meghah. Fülöp szokásától ehérően gyorsan és határozottan döntött; Don Alonzo Perez de Guzmán el Buendt, Medina Sidonia hercegét nevezte ki a hajóhad főparancsnokává. Medina Sidoniáról megoszlik a történészek véleménye, sokan, kivált a spanyolok őt okolják a kudarcért. A szakemberek többsége azonban úgy véli, hogy Medina Sidonia hercege a körülményekhez képest határozottan, bátran és tisztességesen vezette a hajóhadat, s ha valamiben is hibát követett el, az az volt, hogy mindenben teljesíteni szerette volna királya parancsait. Becsületére legyen mondva : ö egyáltalán nem vágyott arra a dicsőségre, hogy az Armada parancsnoka legyen. Korábban csbk szárazföldi ütközetekben vett részt — azokban sem szívesen —, a hajózásban és a tengeri hadviselésben teljesen járatlan volt. Meg is irta mindezt Fülöpnek is (személyesen ugyanis nem beszéltek a megbízatásról), a király azonban hajthatatlan maradt, így a hercegnek — akár tetszett, akár nem — Lisszabonba kellett utaznia, ahol az időközben 130 hajóra duzzadt Armada már útra készen várakozott. Jobban mondva a katonák és a matrózok várakoztak útra készen ; az élelmiszer- és vízkészleteket, továbbá a felszerelést még nem töltötték fel teljesen, így a hajóhad kénytelen volt még hetekig a kikötőben vesztegelni. Közben jöttek-mentek a levelek Lisszabon és Madrid között, Fülöp király egyre türelmetlenebbül sürgette a kihajózást, de a vállalkozás részleteiről továbbra is csak homályosan és zavarosan irt. A herceg mindenesetre megértette, hogy az lesz a feladata, hogy a hajóhadat a La Manche-csatornáig vezesse, ott lehetővé tegye Párma hercege számára, hogy seregét behajózza a németalföldi partszakaszon és biztosítsa számára a szabad utat egészen a Temzéig. Párma hercege, vagyis Alessandro Famese II. Fülöp németlaföldi megszálló seregének a főparancsnoka vöt, korának kétségtelenül egyik legkiválóbb hadvezére. E történetnek ö az egyik kulcsfigurája bizonyos értelemben, hiszen neki kellett volna Fülöp tervére feltenni a koronát (ezt most nemcsak átvitt értelemben, hanem szószerint is vehetjük, hiszen Fülöp az angol trónt szerette volna megszerezni). Valószínűnek látszik. A győzhetetlen armada azonban, hogy nem nagyon bízott a vállalkozás sikerében, ezért az előkészületeket is immel-ámmal végezte, s igy amikor eljött az ideje, akkor képtelen volt az Armadához csatlakozni. De ezzel egy kissé előreszaladtunk az időben. Az Armada ugyanis még a Tejo folyó torkolatában vesztegelt és csak 1588. május 30-án indult el végzetes útjára. A kedvezőtlen szélviszonyok miatt csak lassan haladt előre (a gyorsabb hajók is kénytelenek voltak a leglomhábbakhoz igazodni), ráadásul a hajók kapitányai meglepődve vették tudomásul, hogy az élelmiszer- és vízkészletek nagy része megromlott, a túlzsúfolt hajókon (volt olyan is, ahol ezernél is többen nyomorogtak) mindenféle betegségek ütötték fel a fejüket. Mindezt egy hatalmas vihar is betetőzte, amely átmenetileg szétszórta a flottát. Coruňa spanyol kikötőben sikerült a hajóhad egy részének lehorgonyoznia — három hete voltak ekkor már úton —, ám több tucat hajót a vihar elsodort. Ezeket 1588. július 10-re sikerült összeterelni, de csak 12 nap múlva indulhatott el az Armada Anglia felé. A kényszervárakozás idejét a készletek kicserélésével és feltöltésével töltötték, de a megpróbáltatások alaposan lelohasztották a harcikedvet. Időközben az angolok is tudomást szereztek az Armada útrakeléséről s mintegy 120 hajóval — Howard admirális parancsnoksága alatt — lesben álltak a La Manche-csatorna bejáratánál. A két flotta július 30-án került először „harci érintkezésbe", de sok kárt nem tettek egymásban. Mindenesetre már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy a korszerűbb és könnyebb angol hadihajók gyorsabban és ügyesebben manővereznek mint a lomhább spanyol hajók, s később az is kiderült, hogy az angol tüzérek pontosabban céloznak és kétszer olyan gyorsan újratöltik a hajóágyúkat mint spanyol kollégáik. A spanyolok ráadásul a tüzérséget csak a harc kezdeti szakaszában kívánták bevetni, hiszen a végső céljuk az ellenséges hajók megcsáklyázása volt, hogy a fedélzeten tartózkodó katonaság közelharcban és kézitusával fejezze be a küzdelmet. Az angolok azonban tudatosan kitértek ezelöl, célravezetőbbnek vélték, ha lötávolon kívül maradnak és árnyékként követik az Armadát. Az időjárás is nekik kedvezett, s a spanyolok kénytelenek voltak Franciaország partjai közelében horgonyt vetni és várakozni. Közben Medina Sidonia állandóan sürgette Párma hercegét, hogy csatlakozzék már végre a flottához, de ő egyre csak halogatta a dolgot. Az angolok augusztus 8-án néhány gyújtóhajót menesztettek a lehorgonyzott spanyol hajók felé. Mivel a spanyolok a szélviszonyok miatt ezeket a veszélyes járműveket nem tudták elterelni, kénytelenek voltak elvágni a horgonyköteleket és ezzel végleg elszalasztották azt a lehetőséget, hogy a németalföldi spanyol sereggel valaha is egyesüljenek. Közelharcra is sor került a két flotta között (Gravelines közelében), de ebben csak néhány spanyol hajó süllyedt el. illetve esett fogságba, a többi képes volt tovább haladni, bár számos hajót szinte rostává lőtt az angol tüzérség. Az Északi-tengerre kisodródott Armada már nem gondolhatott az angliai invázióra, a parancsnokokat csak egy cél foglalkoztatta: valamiképen a biztonságos spanyol kikötőkbe vergődni. Ezen a vidéken augusztus közepe már az ősz közeledtét jelenti, tehát egyre rosszabb légköri viszonyokat, amelyek csak tovább nehezítették az Armada egyébként sem irigylésre méltó helyzetét. Medina Sidonia hercege úgy határozott, hogy Skóciát és Írországot megkerülve térnek haza, hiszen a La Manche-csatornában ott ólálkodott Howard, Drake. Frobisher és Hawkyns hajóhada. Tulajdonképpen ez a hazatérés bizonyult végzetesnek az Armada számára. Sok hajó az ir partoknál zátonyra futott, az elcsigázott, beteg vagy súlyosan sebesült katonákat és tengerészeket a helybeliek kifosztották és lemészárolták. Azok közül, akiket a végzetük itt vetett partra, csak nagyon kevesen tértek haza. Az Írországba vetődött spanyolok sorsáról külön cikket lehetne írni. Az Armada első hajói 1588 szeptemberében érték el a hazai kikötőket, köztük volt a főparancsnok hajója, a San Martin is. Végül is kb. 65 hajó futott be, tehát a flottának csupán a fele. Több hajó már a spanyol partoknál süllyedt el, s egy a hazai kikötőben robbant fel. A közel 30 000 katona, matróz és evezős közül kb. 20 000 odaveszett, de aki szerencsésen megérkezett az is beteg vagy sebesült volt. Spanyolország gyászba borult, s minden józanul gondolkodó ember sejtette, hogy ezt a csapást az ország talán soha sem fogja tudni többé kiheverni. Egyetlen ember akadt csupán, aki közömbösen fogadta a tragédia hírét: H. Fülöp. Rezzenéstelen arccal olvasta a beszámolót, s állítólag csak ennyit jegyzet meg; „Emberek, nem viharok ellen küldtem őket harcolni." Mondta-e vagy sem, ez ma már nem érdekes. Mindenesetre az Armada pusztulása azt jelentette Spanyolország számára, hogy már nem ő volt többé az óceánok ura. A tengerek feletti hatalmat — több mint háromszáz esztendőre — Anglia szerezte meg magának. LACZA TIHAMÉR 16
