A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-08-12 / 33. szám
Dr. Félegyházyné Gregosits Irén ÖT LEVÉL (2.) (Részletek egy tanítónő emlékirataiból) REZSI (Novella) Az őszi eső már napok óta szakadt. Egyhangúan, konok kitartással verte az ablakot. Éva egy pillanatra az ablak mellé lépett. Forró fejét hozzátámasztotta az üveg hideg falához. Megborzongott. Egész testét átjárta az üveg hideg érintése. Egy pillantást vetett a megkopasztott. csöpögő ágú fákra, a kihalt falusi utcára, ahol tengerekben állt a hetes esőié. Fogai összekoccantak. Az volt az érzése, mindenki meghalt. Menekülni, menekülni innen, ahova olyan kedvvel, teli fiatalos akarattal érkezett pár hete! Megfordult. Az osztálya dolgozott. Árva, apró kis magyarok, akiket rábízott az élet. Rá, a tizennyolc éves, aranyhajú, mindig mosolygó városi kisaszszonyra. Évinek kenyeret kellett keresnie. Talán nem is kellett volna, de ö akarta. Most tisztán érezte, nagyon akarta. Dolgozni akart, valamit tenni, teremteni, szépet nagyot. Kiáltani a gátra, és védeni ezt a kis magyar szigetet, Csallóközt. Fia Aput félrelökték, majd ott lesz ö, oda áll a helyére a sorba, a tizennyolc évével, a szépségével és a bátorságával. Igen, ezekkel a sejtésekkel, amelyek csak úgy alaktalanul kavarogtak okos fejében, jött ide Cséfára, az isten háta mögötti kis faluba, amely tanyának is beillett volna. Mikor idejött, négy üres fal fogadta — ez volt az iskola, és negyven vad. kis ember. Az első napokban panyókon, azaz zsákokon ültek az udvaron, ő is. Milyen remekül mulatott rajta) Barátnőire gondolt és a fiúkra. Ha most hirtelen itt teremnének! El se hinnék, hogy ő az. az elkényeztetett ünnepelt egyetlenke! Bizonyára elfintorítanák az orrukat, s lenne, aki gúnyosan mosolyogna. Fütyül rájuk! Nem sokat törődött a mások véleményével. A gyerekeket megszerette az első pillanatban. Mint egy érdekes, bonyolult keresztrejtvény, olyan volt az osztály. Minden gyerek lelke egy-egy fehér kocka. Csak beléjük kell írni a megfelelő betűt és kijön valami szép, csodálatos mondás vagy dallam, az élet értelme — Éva úgy érezte, az ő élete értelme... És hozzáfogott az izgalmas fejtéshez. Rakta, véste a betűket, néha törölt másikat át helyébe, s az apró lelkek nyiladoztak, táruldoztak mosolygó, szerető énje felé. Csak egy nem akart megmutatkozni — a Rezsié. fonok fejű, tömzsi kis ember volt Rezsi. Kerek kis képéből két acélos-szürkéskék szem idegenkedett rá. Pásztor volt az apja valamelyik uradalomban. Mikor Rezsinek iskolába kellett jönnie, egyik nénje vette pártfogásába, nem igen többet törődve vele, mint a házőrző kutyával. Rezsi vad, magányos kis lélek volt, apja mellett is megszokta a szótlanságot, mikor a pulival együtt terelgette az állatokat. Éva az első napon észrevette Rezsit. Nem mosolygott rá, de nem is bújt meg előle szepegve. mint a többi apróság, csak nézte a lányt egykedvűen, szemében valami sanda gyanúval. Két öklét zsebre dugta, rövid két kis osztoplábát szétvetve állt előtte, mezítlábas nagyujjával kapargatva a port. Majd megszelídül, gondolta a lány, de Rezsi nem szelídült. Pogány nyugalommal ült a helyén, és nem mosolygott és nem sírt Éva legszívfacsaróbb meséin és legkacagtatóbb mókáin sem. Ha a leány keze megpifient buksifején, megrázkódott és elhúzódott a lágy érintés alól; nem szokta a simogatást. A játékból, ha csak lehetett, kitárolt. Félrekuporodott, mint egy kis terelökutya, de éles kis szeme Évát kereste. Őt eleinte idegesítette Rezsi, azután megszokta. Egy betű a rejtvényben, amely nem akar kijönni. Múltak a napok, tietek. Sárgult a levél. Az ökömyálas vénasszonyok nyarának melege is elfogyott. A kisalföldi ősz mélabús szépsége szomorúságot lopott a lány derűs szivébe. Ahogy fogytak a napok, ahogy megjelentek a szürke ködök, az első dér a kopár tarlókon, úgy fogyott a lány jókedve, fakult mosolya. Kacagó szemeit gyakran elfutotta a könny. Piros arcán a szoba és az iskola levegője megsápasztotta a rózsákat. Mozdulat» fáradtak lettek, mosolya bágyadt, mint az őszi nap, amely néha nagynehezen kikandikéit a szürke, lomha felhők mögül. Nagyon egyedül volt. Egyedül a tizennyolc éves, diadalmas fiatalságával, nagy meleg szívével, amely tele volt az élet Fiimnuszának csábos muzsikájával. Senki se látta, senki se tudta, érezte meg ezt az egyed ütvalóságot... De valaki mégis, ott az első padban. a kis vadóc emberpuli megérezte! Ahogy fogyott Éva nótás kedve, sápadt az arca, úgy éledtek apró melegítő lángocskák Rezsi hideg, kis szürke szemében. Mint ahogy a hű kutya megérzi gazdája bánatát és szűkölve a lábához csúszik, úgy csúszott Rezsi hű kis kutyalelke a lány szomorúsága, elhagyatott sága elé. Az eső rendületlenül ömlött, színtelen víznyelvek hömpölyögve nyaldosták az ablakot. Éva futni szeretett volna, de szomorúsága annyira megrohanta, hogy csak az első pádig jutott. Mint egy fáradt, aranytollú madár, melyet ez a vigasztalan őszi eső vert be ide, felkuporodott az első pad tetejére. Rezsi mellé. Ápolt fehér keze lehullott a padra, mint egy hervadt virág. Szemében visszafojtott könnyek csillogtak. Rezsi fölnézett rá. Kis, konok, kemény képét elöntötte valami földöntúli meleg fény. Szemei, hideg, szürke szemei égi, kék ragyogásban tündököltek. Mosolygott, mint a gyermek Jézus! Aztán két kis, apró bütykös kezébe fogta a lány remegő, ideges, hideg kezét. Megszólalt: „Istenem! Milyen hideg a keze. Hadd melegítem meg!" Rálehelt, mintha fészekből kipottyant ázott madárfiókát melengetne. A lány szeméből kibuggyant a könny. Pergett. pergett sápadt arcán végig. Egy cseppje Rezsi fejére hullott. Ebben a percben egy piszkos felhő mögül kibukott a nap egy sugara, és végig surrant az iskolán. Rezsi mokány kis koponyáján úgy ragyogott az a könnycsepp, mint egy drágakő. Éva akkor még nem tudta, hogy életében ez lesz az egyetlen, önzetlen szeretetbői jövő férfisimogatás. Azt se tudta, hogy ennek a simogatásnak a melege elkíséri egész életén, és valahányszor dideregni fog a lelke, felködlik a múltból Rezsi kérges kis öklének érintése. De azt tudta, halálos biztonsággal érezte, hogy nincs menekülés. Ő és az iskola egyszer s mindenkorra, örök és felbonthatatlan szövetséget kötöttek. Cselé, 1930 Kérdezhetné valamelyikötök, hogy miért hagytam el mégis Cséfát. Tavasz felé egy rémhír futotta be a környéket, ami lehet, hogy igaz volt, de soha nem derült ki valójában. Állítólag valami gyilkos csavargó valamelyik környékbeli kis iskola magányos tani-Stipanitz Jenő tónőjének szoba-ablakát óvatosan kilazitva behatolt a szobába rablás céljából. Felfedezés esetén megölte volna a lányt, mert kés volt a kezében de a lányt lélekjelenléte megmentette, mert alvónak tetette magát. A betörő összeszedte az órát, gyűrűt, kis pénzt, s az ablakon át távozott A tanítónőre ájultan találtak rá a háziak. Apám valahogyan tudomást szerzett erről az esetről, és fölkereste Pozsonyban Gašparik Ignác tanfelügyelőt, akit még Komáromból ismert. Kérte, ha egy mód van rá. helyezzen át valamilyen nagyobb községbe. Azokban az években egymás után létesültek magyar iskolák a Csallóközben az akkori kultúrpolitika kívánalmai szerint. Gašparik közölte apámmal, hogy Diósförgepatonyban, ahol református iskola, református templom, vasúti állomás is van, új kéttanerős iskolát létesítenek, pályázzam meg. A kérvényt beadtam, a választáson megjelentem Stipanitz Jenő nevű idősebb kartársammal együtt. Mindkettőnket egyhangúlag megválasztottak. Megegyeztünk, hogy mivel ő az idősebb, és a szlovák nyelvet is jobban bírta, ö lesz az igazgató. _ Mindezekre az eseményekre, amelyeket itt nektek leírtam abban a reményben, hogy türelemmel olvassátok végig, ötvenhat év távlatából emlékszem vissza. Következő levelemben megpróbálom majd fölidézni a patonyi régmúltat amely — gondolom — közelebb lesz majd hozzátok. Szeretettel köszönt benneteket, ahogy barátaim neveznek: Pintyó néni Budapest. 1986 február JEGYZETEK. Az itt között novella gyermekhőse, Rezsi, élő személy volt. A modell, Fene* Rezső, 1924. május 19-én született Alistálón (Hroboriovo) a későbbi csentőfai pásztor. Fenes Flórián gyermekeként Rezsőt 1930. szeptember 15-én nővére, a kilencéves Mária hozta a cséfai iskola első osztályába, de az osztálynapló szerint már november 10-én átvitték Nagy-Budafára. mert az a néhány csentőfai gazda nem bírta eltartani nagycsaládos pásztorát. Az apa ideje Szt Mihály napján kitelvén átszegődött s gyermekei csak két hónapot töltöttek el szerzőnk keze alatt. Kovács Imre bátyánk jól emlékszik a fiúcskára. Szerzőnk mesélhette róla közös vacsoráik során, milyen ragaszkodó kis tanítványa akadt: a szünetekben hozzásimul, kezét két tenyerébe fogja, sugárzó arccal néz föl rá. úgy mondogatja: „Én úgy szeretem a tanító nénit!" Rezsi alakja a novellában stilizáltan. de nem hamisan született újjá; a módosulásokat, a gyermek viselkedésének időbeli temperáiésát a szerző mélyebb igaza és a műfaj alaptörvénye, a dramatizálás tette kívánatossá. Az élő Rezsi sorsát nem kutathattuk tovább. Örülnénk, ha olvashatná egykori tanítónőjének tőle ihletett szép. művészi, meghökkentően érett novelláját s jelentkezne a szerkesztőség elmén. Ugyanezt kérnénk azoktól is. akik tudnak róla. Ignác Gašparik, a Felsőcsallóközi (III.) Tankerület feje. 1887-től 1974-ig élt A tanítóképzőt Nyíregyházán fejezte be, s 1918 után őt bízták meg a Galántai, majd a Felsőcsallóközi Tankerület kiépítésével. Feladatát nagy buzgalommal látta el. Diósförgepatonyban is számos alkalommal megjelent nyomait sok helyi tanügyi dokumentum őrzi; a községi (1931) és a tanyasi (1934) magyar, valamint az állami szlovák iskola alapításában (1935) neki is fontos rész jutott. Nemcsak szerzőnk fest róla rokonszenves emlékképet hanem maga is kedvező alakban áll elénk, amikor A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja 1918—1934 c. könyvben Így ír: „Hodia volt az iskola- és népmüvelődésügyi miniszterünk egy alkalommal kijelentette, hogy a magyarok szabad államunk szabad polgárai. Azt is mondotta, hogy a XX. században demokratikus köztársaság elnemzetlenítést nem végez (...) A magyar tanítót a magyar nemzeti érzés ápolásában a tanügyi hatóságok is támogatják. amikor a tanfelügyelők a magyar gyermekekhez szólva ezt mondják: a A ti anyanyelvetek a magyar, ahhoz ragaszkodjatok! «" Stipanitz Jenő (1901—1978) kalandos életpályáját külön portréban szeretnénk vázolni. Ide csak annyi kívánkozik róla. hogy a tanítóképzőt Léván kezdte és Budapesten, 1918-ban fejezte be, majd a magyar Vörös Hadseregben harcolt, ezért idehaza Terezínbe internálták, s csak 1931-ben léphetett tanügyi szolgálatba. Addig a galántai (Gatanta), a nyékvárkonyi (Vrakúrt) és a vajkai (Vojka nad Dunajom) jegyzőségen dolgozott. Dióspatonyi évei alatt az Agrárpárt magyar nyelvű lapját a Földművest is szerkesztette; övé volt a tanügyi rovat s harcos, demokratikus szellemű cikkeket irt vagy közölt progresszív fiatal magyar pedagógusok védelmében. 1935 októberében meg kellett válnia az iskolától. A felszabadulás után egy ideig a Csemadok KB irodáját vezette, később tanított is különböző helyeken, s nevelőként nyugdíjazták. Gyermektelenül hunyt el 1978. június 2-án a fővárosban. (KILI 10
