A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-08-05 / 32. szám

HÉTVÉGE

SIMON JAN CARMIGGELT

ÚJ SZOMSZÉDOK

Ma délelőtt ahogy kiléptem tömbházunk bejárati ajtaján, valósággal belebotlottam az új szomszédainkba. Azokba, akik a múlt héten költöztek be „fölénk".

A házaspár szemmel láthatóan megörült a találkozásnak.

— Holnap este okvetlenül jöjjenek fel hozzánk! — szólt a férfi, miközben kezét a magasba emelte. „Jó lenne, ha mielőbb összeismerkednénk."

— Örömmel — válaszoltam.

— A kedves feleségét tulajdonképpen már ismerjük az újságból, ugyanis mindig elolvassuk az ön elbeszéléseit és a novelláit — turbékolta az asszony édes hangon, aztán bugyborékolva nevetni kezdett. Én is mosolyogtam. mert naivnak véltem az elképzelést. Hiszen milyen nevetséges lett volna, ha Shakespearenak valaki ezt mondja a Hamlet elolvasása után: — Hallottam, hogy az ön nagybácsija megmérgezte az apját.

Aznap este feleségemnek éppen a szomszédok meghívását szerettem volna szóba hozni, amikor az asszony lepisszentett: — Csitt! Éppen veszekednek.

Mivel mindkettőnknek rettentő csúnya természete van, azonnal rátapasztottuk fülünket a falra. Megjegyzem épp jókor jött ez a kellemesnek ígérkező szórakozás, mivel úgyis unatkoztunk.

— Te bitang szemét! — rikácsolta fölöttünk az asszony. — Csak szaladj haza a drága anyádhoz! Csak szaladj hozzá, ülj a szoknyája szélére és hallgasd, amint engem blamái! Nem hallod? Talán nyissam ki előtted az ajtót, te idióta?!

— Hú, hú — válaszolta a férfi — Hú, hú, hú.

— Milyen halkan beszél — dünnyögtem zsémbesen, mintha valami színházi előadáson ülnénk — mondhatná hangosabban.

— Na és a te bátyád ?... Sokat lehetne róla beszélni! Jó kis firma azokkal a titkos üzleteivel... Nyakam teszem rá, hogy dutyiban fogja végezni! — toporzékolt a nő.

— Hú, hú, hűha — motyogta halkan a férfi.

— Ennek így semmi értelme, a felét nem halljuk — nézett rám a feleségem. — Próbáljuk meg az előszobában.

Az ötlet kitűnő volt. Ott az asszony hangját olyan tisztán hallottuk, mintha hozzánk beszélt volna. Végre a férfi szavait is értettük:

— Fredre gondolsz?

Már sokkal jobb volt, de még mindig nem az igazi.

— Valahogy feljebb kéne kerülnünk a plafonhoz — javasoltam.

— Szerencsére az előszobában van egy

Ki a szűz istennő?

A görög istenek és istennők általában nem a szüzességükről voltak nevezetesek. Inkább nagyon is kicsapongó életet éltek, nem vetvén meg a földi örömöket. De akadt közöttük kivétel is, mégpedig Zeusz és Létó törvénytelenül fogant leánya. Artémisz, akit a latinok Dianának neveztek. Látván, hogy anyja milyen kínok között szülte meg ikertestvérét, Apollónt. arra kérte apját, hogy örökre hajadon maradhasson, és szüzességi fogadalmat tett, amit szigorúan be is tartott. Egyébként a vadászat, az erdők, a ligetek és a keresztutak pártfogójaként is tisztelték. Mint isteni szűz

magas könyvespolc. Nagy nehézségek árán, de mégiscsak sikerült felmásznunk a tetejére. Ideális helynek bizonyult.

— Szóval te még mindig azt mered állítani, hogy nem jött el utánad, amikor én Londonba utaztam? — ordított most már a férfi, mint egy felbőszült oroszlán.

— Ez igen — intettem a feleségemnek, jelezve, hogy prima helyünk van a polcon. Boldog arccal bólintott, majd ujját szájára téve közelebb húzódott hozzám.

— Na és mit keresett a tisztelt Tompafejü úr Londonban ? — folytatódott fent a műsor.

Sajnos, azt nem írhatom le, hogy hogyan, mivel az ilyesmit tiltja az etikett. Viszont annyit elárulhatok, hogy egészen huszonkét óra tíz percig élvezhettük feleségemmel a szomszédok intim kollekcióját csemegézhettük gazdag kifejező stílusukat. S mivel ez sokáig tartott, kényelmesen berendezkedtünk a könyvespolc tetején. Vánkosokat raktunk rá, így nem nyomott, és kényelmesen ledőlhettünk.

— Na, befejezték — mászott le a feleségem a könyvespolcról. — Gyere, beülünk a szobába.

— Én egy kicsit inkább még maradnék — igazítottam meg fejem alatt a kispárnát.

— Gyere le inkább — kért a feleségem. — Tudod, Dick itt lehet minden percben. Tízkor véget ért a mozi. Látod, már csönget is! Mikor a feleségem kinyitotta az ajtót, ugyancsak meglepődött, mivel az ajtóban nem Dick, hanem az új szomszédunk állt.

— Bocsánat a zavarásért, nincs véletlenül aprójuk, egy százast felváltani?

A férfi hangja meglehetősen szolid volt. Nyoma sem látszott rajta az előbbi veszekedésnek, amikoris foggal-körömmel harcolt a maga igazáért. Kissé behúzott nyakkal beszélt, amikor észrevett engem.

— Jó estét kívánok — mondta.

— Jó estét — köszöntem vissza.

— Maga a könyvszekrény tetején fekszik ? — kérdezte meglepődve.

— Igen. A könyvszekrény tetején. — feleltem.

— De miért? — folytatta a kérdezősködést.

— Mert itt kellemes meleg van. Nem tudja, hogy a meleg mindig felszáll?

—- De igen. De nem kényelmetlen ott önnek?

— Meg lehet szokni — válaszoltam.

— Különös szokás — mormogta elgondolkodva, majd élénken hozzátette: — Írhatna róla egy kis történetet!

Megfogadtam a szavát.

Fordította: Takács Izabella

természetesen rendkívül kényes volt a jó hírére. Midőn Aktaion, a vadász, véletlenül meglátta öt meztelenül fürödni, nyomban szarvassá változtatta és széttépette a saját vadászkutyáival. Habozás nélkül megölte Poszeidón tengeristen fiát, Oriont, aki egyik nimfájával enyelgett, de ö, halhatatlan lévén, nem halt meg egészen: csillagkép lett belőle az égen. A vadkanokat viszont mindig megvédte Artémisz. Mikor Müszia királya, Teuthrasz üldözőbe vett egy vadkant, az be is menekült Artémisz szentélyébe, ahol azonnal megtanult emberi hangon könyörögni az életéért. Teuthrasz azonban ennek ellenére lenyilazta, mire az istennő tébolyt bocsátott rá büntetésül.

EMBERI SORSOK

KETTÉSZELT

GYEREKEK

1. Egy esküvön megfigyelhettem a menyasz - szony elvált szüleinek találkozását. Akkor már mindketten hosszú ideje jó házasságban éltek, természetesen mással; s ahogy az ünnepi alkalom összehozta őket, közömbösen és távoli ismerősként üdvözölték egymást. Szívélyes szavaikba nem csúszott színlelés, inkább rejtett meglepődés: valóban igaz lenne, hogy közös gyermekük az, akit most férjhez adnak?... Természetellenes, ritka helyzet az ilyesmi, kivált a gyermek részére, akinek apja és anyja sokáig felbonthatatlan egységet alkot. Ám ha már törésre került a sor, még mindig elviselhetőbb az ilyen barátságos színezetű közömbösség, mint a késhegyre menő ellenségeskedés.

Az okos, higgadt, tárgyilagos magatartás — sajnos — ritka ajándéka a sorsnak. Többnyire a vita, a gyűlölködés, az ellenszenv kerekedik fölül. A minap például egy kétségbeesett fiatalasszonnyal társalogtam, aki elmondta : egészséges, értelmes, négyéves gyermeke egy napon dadogni kezdett. Akkor, amikor válásuk után az apja elköltözött tőlük. Hozzáértő szakemberek, tehát pszichológus és logopédus azóta javítottak valamennyit a beszédhibán, ám az utóbbi hetekben minden „láthatás" után újra fokozódik a dadogás. Az apa új élettársának otthonába viszi a fiút, követeli, hogy szeresse az új asszony gyermekeit, miközben ott mindenki szidja az édesanyját, öt pedig csúfolják a dadogásáért. Az apa magas képzettségű értelmiségi, mégis úgy tűnik, hogy nem éri fel ésszel a dolgokat!

Egy másik kisfiú akkor kezdett el dadogni, amikor még mindenki felhőtlennek hitte a család boldogságát. Holott beszéde valóságos vészjelző volt: a szülők egy évvel később elváltak. Egymással vívott harcukat azonban nem fejezték be, s azóta a gyermek beszéde érzékeny szeizmográfként jelzi az újabb támadásokat, s az olykor előforduló fegyvernyugvást.

2. Tízéves kislány, szorgalmasan szopja az ujját a villamoson. Régi ismerős, rászólok hát:

— Mit csinálsz? Nem vagy már kisbaba!

Felsóhajt.

— Bár az volnék! Akkor törődnének velem! ... Mama is mással jár, papa is mással jár, csak én vagyok egyedül. Ha megnövök, én is szeretek majd valakit egy darabig, azután pedig megutálom? — kérdi ártatlanul, és visszateszi ujját a szájába, mintha attól kéme tanácsot.

Pszichológusok, pedagógusok, gyámhatósági dolgozók a megmondhatói: az elvált szülök közül sokan ördögi körbe bonyolódnak. Az egyik megsejti, gyanítja, észreveszi vagy bebeszéli magának, hogy a másik roszszat mondott róla — és a legjobb védekezés a támadás elvével élve, bőségesen viszonozza a vélt vádakat. Ahelyett, hogy ki-ki tudatosítaná : minden támadás legjobb visszaverése a nemeslelkű, nagyvonalú magatartás lenne. Feltéve, ha az embereket személyes ügyeikben is a józan ész vezérelné!...

3. Tibor tízéves, barátságos fiú, akinek kedvesen huncut mosolya mindig azt sejtette: megbékélt az öt körülvevő világgal, annak ellenére, hogy némi szomorúság mindig ott bujkált a szemében. Önfeledten örült, ha jól sikerült a matematikadolgozata, vagy ha —

mondjuk — nem kellett felelnie nyelvtanból.

Bár a szülei négy éve elváltak, és ő az anyjával él, Tibor ragaszkodott az apjához is, aki a gyerek láthatását szabályozó határozat szerint minden páratlan héten szombat reggel szinte menetrendszerű pontossággal jelentkezett a fiáért. Csöngetett de nem ment fel a lakásba. A kaputelefonon szólt, hogy itt van, várja Tibort, aki izgatottan rohant lefelé a lépcsőn, hogy két teljes napot apjával tölthessen. Moziba, múzeumokba jártak, kirándultak vagy éppenséggel egy kiadósat fociztak. Mikor mihez volt kedvük. Ilyenkor kiadós beszélgetésekre is jutott idő. Tibor vasárnap este hétre mindig hazaért.

Az utóbbi időben azonban sok minden megváltozott.

A fiú perben áll a világgal. Az elmúlt tanévben is gyakran hozott rossz jegyeket az iskolából. Sőt! A tanítónői bejegyzések szerint nem figyelt az órákon, gyakran verekedett; a korábban szorgalmas, segítőkész gyerekkel egyre nehezebb volt szót érteni az osztályközösségben. Zárkózott lett. visszahúzódó, s ha kis barátai mostanában focizni hívják, ö nem megy, inkább egyedül marad. Osztályfőnökének faggatására — még a tanév vége előtt — kínkeservesen elmondta, az a legnagyobb baj, hogy egyre kevesebbet találkozhat az apjával, amióta az ismét megnősült, mert az anyja nem engedi hozzá, kulcsra zárja az ajtót. Legutóbb — éppen a fiú születésnapja előtt — Tibor sírva hivta fel telefonon az apját, s arra kérte: ne jöjjön, mert nem léphet ki a lakásból.

Az apa mindennapos ügyfél lett a gyámhatóságnál, ahol az asztalt verve követeli, hogy a korábbi határozatban rögzített láthatási időpont megtartásának szerezzenek érvényt. Előfordul, hogy már-már reszkető kézzel gyújt egyik cigarettáról a másikra, s mindig elölről kezdi a történet felelevenítését, és azt kérdi: a határozat szerint joga van ahhoz, hogy kéthetente találkozhasson a fiával. Sajnos, az akta dagad, de a gyermek számára nincs megnyugtató megoldás ... Próbált segíteni a helyzeten Tibor osztályfőnöke is, aki bekérette a fiúcska édesanyját, és elmondta az asszonynak, hogy a gyerek sokat rontott, s utalva a gyerekkel folytatott korábbi beszélgetésre, közölte azt is: Tibornak hiányzik az apja, szeretne vele ugyanúgy találkozni, mint régebben. A legjobb az lenne, ha ezt valamiképpen megbeszélnék az egykori házastársak, elsősorban a fiú érdekében.

Amikor ez kiszaladt a száján, még nem tudhatta: csak ezt ne mondta volna! Tibor anyját elöntötte a méreg, kikérte magának, hogy idegenek beavatkozzanak a családi életébe. Szerinte ehhez senkinek semmi köze nincs, ő felnőtt ember, a gyermeknevelést magánügynek tartja, s ez a dolog igy nem tartozik másra. Ami pedig azt a bizonyos beszélgetést illeti, a tanítónő vegye tudomásul, hogy a válás óta nem tárgyalt a férjével, nincs mondanivalójuk egymás számára.

A tanítónő tudomásul vette a kioktató „útbaigazítást". Miközben a köszönés nélkül távozó asszony után nézett, állandóan Tiborra gondolt. És azokra a mostoha sorsú gyerekekre, akik egy felbomlott házastársi kapcsolat után — az egyik fél önző makacskodása miatt — lelki válságba jutnak. Mert hiába van hivatalos határozat a láthatás időpontjáról, ha bármelyik fél számára a gyerek eszköz ahhoz, hogy a m'ásik hétköznapjait megkeserít se.

Tibor és a hasonló sorsú, elvakult szülők „játékszerévé" vált gyerekek segítségre várnak. De vajon kitől?

M. P.

19