A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-07-01 / 27. szám

JURU NAGIBIN

Két évtizeddel ezelőtt írtam egy elbeszélést Idegen szív címmel. A történetet érdeklődéssel és tetszéssel fogadták az olvasók, a kritikusok azonban fanyalogtak: szentimentális, misztikus írásműnek tartották. A novella megírására az első sikeres szívátültetés inspirált, melyet Barnard professzor hajtott végre. A beteg hónapokig élt idegen szívvel, ami bebizonyította az ilyen operációk létjogosultságát; az emberi szív, képes alkalmazkodni az idegen szervezethez. Miért is ne alkalmazkodna, ha például a vese sem löködik ki? A szív ugyanilyen szerv, és a mai körülmények között semmi fantasztikus nincs a transzplantációjában. De az én öreg, elhasznált, infarktustól átlyuggatott szívem sehogyan sem vette ezt tudomásul. Annyira át voltam itatva poétikus előítéletekkel, a szív egy bizonyosfajta szent méltóságába vetett hittel, hogy a tudomány eme legújabb diadalának gondolatára is rettegés fogott el; tudtam pedig, hogy nem is oly távoli jövőben a gyógyításnak ez a módja szinte mindennapossá fog válni. Ebből a félelemérzésből született az Idegen szív című elbeszélés is, melyet műfajilag úgy határoztam meg, mint modem mesét. Az első emberről írtam benne, aki idegen szívvel élt. Igyekeztem megmutatni, hogy ez korántsem olyan egyszerű dolog.

Az élet azonban soha és semmiben sem engedi meg, hogy az irodalom fölülmúlja, még abban sem, ami egyébként puszta kitalációnak tűnik. Úgy látszik, valóban nem olyan egyszerű a dolog azzal az erős izomcsomóval, amely a mellkasunkban lüktet, pumpálja a vért, táplálja az életet az egész testben.

Az alábbi történet barátaimmal esett meg. A lehető legpontosabban igyekszem átadni, minden írói szépitgetés nélkül.

Évekkel ezelőtt levelet kaptam Kazanyból, Vera N. bölcsészhallgatótól, aki az elbeszéléseimből irt évfolyamdolgozatot. Valaminek az ellenőrzésére, pontosítására volt szüksége. Válaszoltam neki. Egy év múlva újabb levél érkezett tőle: diplomamunkáját is ebben a témában szeretné megvédeni, csak egy kicsit kibővítve. Ez alkalommal jóval több kérdést tett fel, s megindult köztünk a levelezés. Később megírta, hogy sikeresen megvédte a diplomáját, és bent marad a tanszéken. Kandidátusi disszertációjának témájául a háború utáni szovjet prózát választotta három szerző munkásságának tükrében; közülük az egyik én voltam. Ez a munka azt jelentette, hogy Verának többször fel kellett utaznia Moszkvába. Személyesen is megismerkedtünk. Vera, mint mondani szokás, szinte családtag lett nálunk. Ennek ellenére beletelt némi időbe, amíg lénye feltárult előttünk. Vannak emberek, akiknek minden az arcukra van írva. Ami Vera arcáról leolvasható volt, abból jóformán semmi sem felelt meg az egyéniségének, sőt merőben ellenkezett azzal. Meglehetősen erős, telt alakjából vidékies nyugodtság áradt, ennek ellenére mozgékony, határozott, gyors ember volt. Bár valahogy mindig „lassan sietett". Szürke, tágra nyílt tétovaságot tükröző szeme, homloka és arca, melyet folyton elöntött a pír, minden ok nélkül ki-kitörő nevetése egy szégyenlős, naiv nő benyomását keltették. Etedig Vera okos volt, lélekben független, szabad, és bármely helyzetben föltalálta magát. Soha nem volt tolakodó: ha úgy érezte, nem érünk rá, visszahúzódott: tartózkodását, tapintatát sokáig a lelki melegség hiányának véltük. És mégis, az ő forró, ragaszkodó lelke tört utat magának hozzánk, és létrejött köztünk az a teljes bizalom, amelyet csak a territoriális elszigeteltség gátolt meg abban, hogy szoros barátsággá fejlődjön.

Vera oly lelkesen dolgozott a disszertációján, mintha attól függött volna a szovjet novellairodalom sorsa. Nagyon jó, részleteiben világos okfejtésü, hangvételében őszinte és igaz munkát készített: nekünk, a novella fegyverét sokszor erőtlenül forgató barátainak nem kell szégyenkeznünk miatta.

A disszertációt megvédeni azonban öszszehasonlíthatatlanul nehezebbnek tűnt, mint megírni. Nálunk ugyartis létezik egy, valamilyen őrült elme által kifundált szisztéma, mely szerint a kazanyi pályázó csak abban az esetben védheti meg a dolgozatát a saját egyetemén, ha a téma kapcsolatban van a tatár irodalommal (Kazany a Tatár Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosa); Moszkvában vagy Leningrádban csak nyelvtudományi munkával juthat szóhoz, irodalomtudományival már a kapuban eltanácsolják. Hol védje hát meg a disszertációját a kazanyi irodalomtudós? Ezt senki sem tudta megmondani. Célozgattak ugyan homályosan Közép-Ázsiára, Belorussziára meg a Kaukázuson túli köztársaságokra ... Én még egyszerűsítem is a dolgot, valójában e téren jóval több képtelenség bénította a szorgos agyvelőt.

Vera nem adta fel, a fél országot beutazta, mire a lovagias grúzok megengedték neki, hogy Tbilisziben védje meg a disszertációját.

Hányattatásai során azonban többet is kapott, mint kandidátusi címet. Kujbisevben megismerkedett egy olasz fiúval, aki a Fiat cég gépszerelőiéként Togliattiban dolgozott. Az ismeretség Kazanyban, Moszkvában, sőt a többi városban is folytatódott, ahová Gianni a „száguldó aspiráns" után sietett. A kapcsolatból óriási szerelem lett. Gianni minden kötelező forma betartásával megtette házassági ajánlatát, és meg is kapta Vera anyjának beleegyezését. Jól tudva, hogy az eljegyzés és az esküvő között nem kevés idő telik el, a szerelmespár nem rendelte alá szenvedélyét a törvény rideg betűinek; diszszertációja megvédésének ünnepélyes napján Vera szülési fájdalmakat érzett. A vendégszerető Grúzia nemcsak Vera munkáját fogadta, de a gyermeket is, egy szovjetolasz koprodukcióban fogant gyönyörű kisfiút.

Gianni, aki ekkorra már befejezte a munkáját a Volga-parti városban, tüstént rohant Itáliából orosz földre. Megtörtént az esküvő, s a gyermeket aki Grúzia jótékony ege alatt látta meg a napvilágot, törvényes szülők vehették a karjaikba.

Az élet szélesen rámosolygott Verára. A mosoly, igaz, némiképp grimasszá torzult, amikor a kazanyi egyetem megtagadta a disszertáció minősítését, mivel nem fogadta el az idegen nyelvből tett vizsgát, Vera ugyanis lengyelből vizsgázott, s ezt valami okból nem számították idegen nyelvnek. Az illetékes fejekben nyilván megrekedt a gondolkodás Lengyelország három részre tagolásának idején, mikor az ország jelentős hányadát varsói főkormányzóság címén az orosz cár uralma alá hajtották. De a kiváló nyelvérzékű Vera már annyira elsajátította az olaszt, hogy különösebb nehézség nélkül újra vizsgázott és szentesíttetett mint a filológiai tudomány kandidátusa.

Amikor néhány évvel ezelőtt, Torinóban találkoztunk, az ifjú pár nem kevés sikert könyvelhetett el magának. Szereztek egy négyszobás lakást, berendezték, vásároltak egy tágas Fiatot — kétajtósat, hogy a gyerekek véletlenül ki ne essenek menet közben. Ekkorra ugyanis elsöszülöttjüknek már volt egy húgocskája is. Gianni a régi helyén dolgozott, Vera pedig orosz nyelvet tanított valamilyen tanfolyamon. Szükség volt a mama segítségére, ezért egy időre elhívták valahonnan a tatár föld egyik isten háta mögötti városkájából. A mama nem tudott igazán feloldódni, hébe-hóba még sírdogált is távoli viskója után, melyet távollétére az iszákos szomszédra bízott. Vera mindezt egy szuszra sorolta el, pirulva és kuncogva, míg végigmentünk a torinói pályaudvar peronján, ahová Milánóból érkeztem. „Szóval minden rendben van?" — kérdeztem élénken. Az öröm, amely mintha véletlenül tévedt volna az arcára abban a pillanatban, hogy találkoztunk, egyszeriben elszállt, s a szeméből könnyek patakzottak: „Gianni beteg. Nagyon, nagyon beteg! Majd meglátja ..." „Mi van vele?" „A szive ... jaj, szörnyű beszélni is erről!"

Gianni — mint ez Olaszországban mindennapos — nem tudott parkolni, járó motorral ült a Fiat kormányánál, miközben a rendfenntartókkal hadakozott, akik elszántan az állomás melletti agyonzsúfolt parkolóhely felé terelgették. „Igyekezzetek! — kiáltott Gianni, és kitárta a kocsi ajtaját. — Gyorsan

szánjatok be!" Beugrottunk a kocsiba, s Gianni sebesen elszáguldott, megmenekülve a tekintélyes parkolási díjtól.

Meglepetten és aggódó pillantásokkal fürkésztem Vera férjét. Mindeddig nem találkoztunk, de jól emlékeztem rá a sok-sok fényképről, melyeket Vera szerelmük hajnalán büszke örömmel teregetett szét az asztalon, mint a jósnő a kártyáit. Szép, barna arcú, szögletes állú, busa szemöldökű fiú volt Gianni, a nyugodt, hatalmas szempárból jóságos, bizalomgerjesztő tekintet sugárzott. Most nem ismertem volna fel, ha az utcán találkozunk; természetes körülmények között nem is változhat meg ilyen valószínűtlenül egy fiatalember, aki egészséges életet él, és fizikai munkát végez. Döbbenetesen átalakult : óriási hasa nőtt, a feje bográcsszerűvé váft, arcvonásai szétestek, deformálódtak, tokája iszonyatosan megereszkedett, és a mellére omlott, az ujjai, melyek a kormánykereket tartották, olyanok voltak, mint a romlott szafaládék. Amikor kezet fogtunk, a tenyerem mintha párnába süppedt volna.

„Mitől lett ez a Gianni ilyen?" — tűnődtem magamban, mert képtelen voltam elfogadható magyarázatot találni megváltozott külsejére. Később, mikor bejártuk a várost, megnéztük a környékén lévő királyi palotát, egy pillantást vetettünk Torino egyik nevezetességére, a halott Jézus testének nyomait őrző lepelre a székesegyházban, gyönyörködtünk a múzeumban a földi isten, Leonardo portréjában, s meggyőződtünk róla — látva számtalan hadfi emlékművét, Julius Caesartól a legutóbbi háború ismeretlen katonájáig —, hogy Torino a világ legharciasabb városa, szóval némi idő múlva kicsit már megszoktam Gianni külsejét, és kezdtem azt hinni: a fiú egyszerűen kedveli a kellemes dolgokat, szeret enni, inni és aludni, hízásra hajlamos jóságos mormota, aki öröklött hajlamaival nem óhajtja szembeállítani a szigorú rendet, a reggeli tornát, a kocogást és a többi ehhez hasonló fontoskodó ostobaságot, melyekkel az agyonhajszolt emberiség véli megmenteni önmagát. Annál is inkább, mert Gianni modorában, barátságos készségességében, hogy a város valamennyi neyezetességét megmutassa, ügyességében, mellyel a kocsit vezette a zsúfolt utcákon, magyarázatainak eleven érdekességében nem volt semmi erőltetett, mesterkélt; örömmel és szívesen osztotta meg velem kincseit. Nemcsak ismerte a várost, történelmét és földrajzát, de járatos volt az építészetben, a szobrászatban és a festészetben is. Az Appenin-félsziget lakói fölöttébb önkritikusak, nemegyszer hallottam: vedd el az olaszoktól a futballt, a temetőt és a kórházat, s ők nem tudnak mit kezdeni magukkal. A futball és a temető nem kíván magyarázatot, ami pedig a kórházat illeti, a szenvedők látogatása az olasz élet kedvelt szertartása. A kórházba tömegesen, borral és cigarettával mennek, s gomolygó dohányfüstben vitatják meg a Juventús esélyeit, a soron lévő kormányválságot és a legutóbbi nagyszabású temetéseket. E tekintetben Gianni nem volt tipikus olasz. Együtt töltöttük az egész napot. A kései, otthon elköltött ebéd után kikísértek az állomásra. Gianni a kocsiban maradt, mivelhogy parkolni megint nem lehetett sehol, de Vera egész a vonatig jött velem. És ott, közvetlenül az indulás előtt, amikor már megcsörrentek az ütközők, hangosan, kétségbeesetten fölzokogott;

— Mi van magával, Vera? — kérdeztem kihajolva az éppen induló kocsiból.

— Szörnyű ez — felelte — szörnyű ... Ó, milyen szörnyű ez az egész!...

(Folytatás a következő számban)

14