A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-29 / 31. szám
éyimkö ((oíbor, a M nyolcak "egyike Az ötvenes évek végén, amikor a Szlovák Írószövetség magyar szekciójában még olyan sűrűn összegyűltünk, az elnöklő Tóth Tibor egy szép napon hatalmas paksamétát húzott elő táskájából. Kiváncsi tekintetünk fényében belelapozott a kéziratba, ajklebigygyesztve végignézett rajtunk, s kijelentette, felolvas néhány Lel Aba verset. Kíváncsian nyújtogattuk a nyakunkat s azt kérdeztük egymástól: — Ki ez a Léi Aba? S egyáltalán milyen név ez. Senki sem tudott választ adni. Csupán Tibor szolgált némi magyarázattal. „A verseket Csehországból kaptam. A feladó Lél Aba Prágából. A név bizonyára álnév, az illető nem födte fel kilétét. A versei azonban jók, szokatlanul jók." Tibor csöndre intett bennünket és olvasni kezdte a furcsa nevű költő verseit: „Kibontott szőkesége olyan, mint e / papír: körüllengi a szende rajzot, / kiemelvén a pírban égő arcot, / a mell fényére árny-csókokat hintve. / Csodás — és én, az elsőbb ember, ajzott / ideggel nézhettem csak, s már-már szinte / félénken, hogy újból megérint e / báj. amely rég vadul szemembe rajzott. / Ezerszer üdvöz légy, te rózsaszínbe / öltözött dallam lelkem húrjain, te / hótiszta test, regösök hőse, nemtől / Te, kinek méhében, ahol a csapzott / haj rejtekén legtétovább a rajz, ott / új életről mereng az ős teremtő . .. A versnek Akt volt a címe, alatta a keltezés, Roudnice nad Labem, 1959. Egyre átszellemültebben olvasott s a sorok fölszámyaltak a magasba, megcsillantak a lélek fényében, mint a csapatban kerengő galambok. Jó óra hosszáig szavalta a kedvére való költeményeket, végül ellankadva összerakta a kéziratot. — Látjátok — mondotta — igy is lehet! Megbabonázva hallgattunk, megint azt forgattuk a fejünkben, ki lehet ez a titokzatos Lél Aba. így mutatkozott be nekünk Tóth Tibor közvetítésével, jó harminc esztendeje Smkó Tibor, aki miért, miért nem Csehországba tette át székhelyét. Ebben az időben csodálatos pezsgésnek indult az irodalmi élet, különösen a költészet. Új raj repült ki a szellem kaptárából, egyívású költők szerveződtek nemzedékké, s megindították küzdelmüket az érvényesülésért. Hadba szálltak az előttük járók ellen, s nemcsak szóval bizonygatták igazukat és rátermettségüket, hanem művekkel is. Együttesen és könyvalakban a Fiatal Szlovákiai Magyar Költők antológiájában mutatkoztak be 1958-ban. Nyolc költő debütált a kötetben, igy nyolcaknak is nevezték magukat. Amikor megjelent az antológia, Fábry Zoltán Rés poetica címmel egyedülálló tanulmányt írt a líra fejlődéséről, létjogosultságáról. Ebben a mindent fölmérő és átvilágító tanulmányában foglalkozik az antológiában szereplő nyolc fiatal költővel, szinte izekre bontva mondanivalójuk lényegét, fölmérve erényeiket és hibáikat, költészetük egész láthatárát. Különösen Cselényi László és Tőzsér Árpád költészetét emelte ki a rajból. A Smkó Tiborról szóló szakaszt így kezdi: „Az eddig tárgyalt költőktől, hangvételben és hangszerelésben, versformálásban és mondanivalóban Smkó Tibor különbözik. Formaművész. E meghatározás minden erényével és kísértő, csábító veszélyével... A forma, a mérték, az ütem hajtja és viszi elsődlegesen, a hexameter kötöttségi játéka csábítja, és az olvasó mégis elnehezedésre eszmél: a forma és a tartalom egymásba olvadón, egymást oldón és mégis egymást erősítőn nem találkoznak ..Fábry ezután sorra veszi a verseket, és elmondja véleményét mind pozitív, mind negativ vonásairól. Ma is érthetetlen előttem, miért hadakozott Fábry abban az időben Simkó formaművészete ellen, amikor éppen erre lett volna szüksége hazai költőink nagy részének. Mert valljuk be, eléggé szürke és lompos volt akkor a szlovákiai magyar líra s nem utolsósorban: formaszegény. Fábry megállapításai bizonyára elkedvetlenítették az induló Simkó Tibort, akinek vérében volt a zene, a ritmus, a rimkényszer. Nem kétséges, hogy formai tekintetben kész emberként érkezett, fölkészülten és nagyvonalúan, a magyar líra nyugatos csoportosulásának formanyelvével és fordulataival. Nála hiába kerestük volna a formai elbizonytalanodást, a görcsösséget. azt a verejtékes küzdelmet a kifejezésért, amelyet az antológia minden költőjénél ott éreztünk. Versei ritmusában, ütemében, jól csengő rímeiben és asszonáncaiban ott élt a nagy mesterek minden erénye, a kitaposott utak könnyedsége. S éppen ez a kitaposott út, ez a bravúros formakészség, ez a szárnyaiban áradó zeneiség ártott egynémely versének. A túlcsorduló forma sokszor gyengítette, hatálytalanította, szinte felszívta a mondanivaló bizonyosságát, s a valóságos élményt a formai élmény tükrébe állította. Ezeknél a verseknél az olvasó érezte, hogy a formán túl. a forma mélyén valahol él egy másik költő, egy másik Smkó Tibor, de ez a másik, ez az eredendőbb költő sehogyan sem tud felszínre kerülni, mert nem engedi a verset eluraló formai áradás. Ám mindez csak kevés Simkó-versre érvényes, hiszen legtöbb versében a formán túl s mégis a forma segítségével lelt rá arra a mértékre, amely Smkó Tibor Dani és a V5r5s Sólyom RÁCZ OLIVÉR Dani már kora ifjúságában megelégedetten állapította meg, hogy tetszés szerint képes változtatni az alakját. Sőt, a halmazállapotát is. Négyéves lehetett, amikor első ízben, noha akkor még nem egészen tudatosan, de mindenesetre csodálkozva és boldogan ébredt erre a különös és hasznos képességére. Kellemes, kora nyári vasárnap reggel volt, és Dani a konyha felőli bejárati ajtó lépcsőjén üldögélt. Volt szoba felőli bejárati lépcső is — régimódi, városvégi kis családi ház volt az, ahol Dániák laktak —, de a szoba felöli bejárati ajtó lépcsőjén Dani nem szokott üldögélni: a szoba elhagyatott csöndjében legfeljebb Dani apja lapozgatta vasárnap reggelenként az újságját és Danival ilyenkor nem sokat törődött. A konyha környéke vidá/nabb világ volt, s Dani a konyha derűs lépcsőjén kuporogva és a szandálja bőrszíját birizgálva azon tűnődött, menjen-e mégis fogat mosni, vagy hajkurássza meg inkább az udvar békésen csipegető csibéit. A csibék vonzóbb szórakozásnak Ígérkeztek; a harcias kakas valahol a fáskamra környékén kapirgált, a három méltóságteljes tyúk pedig méltóságteljesen bóbiskolt a kerítés tövében, a futóbab bokrok alatt. Viszont a konyhából ígéretes illatok szivárogtak ki, noha az ebéd ideje még messze volt, s a konyhából kiszűrődő hangfoszlányokon is remekül el lehetett szórakozni. A beszélgetés lényegét Dani nem értette — valami szomszédaszszonyról volt szó, aki „magasan hordja az orrát" — ez eléggé furcsa lehet, de Danit nem érdekelte különösebben, ám a halk duruzsolás kellemesen elandalította. Csakhogy Apa időközben nyilván végzett az újságjával, mert kikiáltott a szobából? — Mihály hol van? Dani, akinek sohasem volt Mihály a neve; ezt csak Apa találta ki, elvigyorodott. Aztán meghallotta az anyja vádaskodó válaszát: — Itt ül a küszöbön és nem hajlandó fogat mosni! Amint szólok neki, nyomban párává változik. Párává meg füstté. Nos, ez volt az a bizonyos pillanat: Dani egy másodperce még ott kuporgott a küszöbön és a szandálja szíját birizgálta, és a következő másodpercben már látta önmagát, amint párává változva, kis, fehér fellegekben gomolyog a konyhai lábasok, fazekak felett, aztán — de akkor már lenge, szürkéből halványkékre váltó, kecses füstoszlopként, felfúrja magát az égbolt sugaras meszszeségei felé. Amint eléri a legelső habos bárányfelhőt, visszaváltozik Danivá, lelógatja a lábát a bárányfelhő pereméről és előveszi a furulyáját. A furulyát vagy a tilinkóját. Tilinkózni fog, úgy, ahogyan a két kis angyalka mama és apa ágya fölött, a szentképen, a boldogságos Madonna két oldalán. A boldogságos Madonnának az ölében — Dani a költészetét kiemeli a zömből s maradandó értékűvé avatja. Simkó Tibornak több mint harmincéves pályafutása alatt mindössze három önálló kötete jelent meg. A Pólusok 1967-ben, a Karcsi Kacsa kalandjai 1973-ban, és legsikeresebb könyve, a Tikiríkitakarak 1977- ben. Nem termékeny költő tehát. Jelentősége mégis- mérvadó, hiszen versei nélkül, különösen gyermekversei nélkül szegényebb volna a szlovákiai, magyar irodalom. Ma is szívesen olvasom a Pólusokat, nemcsak azért, mert jól ismerem és szeretem a költő verseit, hanem azért is, mert sejtelmes hangulatukkal földúsítják képzeletemet. Míves munkát takar Smkó Tibornak e könyve, s ha akadnak is benne kevésbé sikerült versek, a Mamától tudta, hogy az a szép, fiatal néni a képen a boldogságos Madonna —, mosolygós kis csecsemő pihent, de az a kis csecsemő nem volt Dani, és Dani később, amikor már tetszése szerint tudta változtatni az alakját, akkor sem akart sohasem azzá a mosolygós kis csecsemővé változni, mert a Mama arról is beszélt, hogy annak a mosolygós ki csecsemőnek, amikor felnőtt, nagyon fájdalmas, szomorúi élete lett. Dani nem szerette a szomorú dolgokat. Mesékben sem: „Úgy meséld, hogy a gonosz boszorka ne zárja ketrecbe Jancsikát!’’, követelte a jóindulatú, dundi, pisze Boriskától, aki most a mama körül sürgölődött a konyhában, de valahányszor a mama és a papa nem voltak otthon, délutánonként, alkonyat tájban, Boriska mindig mesélt neki. Boriska sok mesét tudott. Sárkányokról — hétfejüröl is — meg vasorrúbábákról, meg elvarázsolt királykisasszonyokról, meg daliás királyfiakról. Meg Hófehérkéről, Csipkerózsikáról és Hamupipőkéről. Dani, ha nagyon akarta, Boriskát is át tudta változtatni: a leggyakrabban Hamupipőkévé, és ő maga ilyenkor galambbá változott — segített Boriska-Hamupipökének kiszemelgetni a babot borsót, lencsét hogy aztán már királyfi képében várhassa öt a királyi palotában. Persze, előbb négy koromfekete, délceg paripává változott, hogy az aranyhintón sebesen a palotába repíthesse Boriska-Hamupipőkét. 14
