A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-22 / 4. szám
A «§m JL román tengerpart nyáron egyetlen színes kavalkád. Különösen a legdélibb része, Mangalia és a hozzá tartozó egymásba érő füzért alkotó nyaralóhelyek: Satum, Venus, Jupiter, Neptu, Olimp — egy sejtelmes világ. Különféle rendű és rangú emberek, nációk bábeli nyelvzavara uralkodik a sétányokon, homokos strandokon, üzletekben és bazárokban. Ez már nem Közép-Európa, de még Európa és egy kicsit már Kelet. A város régészeti múzeumának bejáratánál hatalmas domborműtérkép figyelmezteti a jövevényt, hogy az ókorban itt volt a római Callatis. Ebből az időből származik a gyűjtemény legtöbb lelete is. A város másik végében, a XVI. századi török mecsetben ma is tartanak ájtatosságokat Allah dicsőítésére, és nem meglepő, ha az utcán lefátyolozott nővel találkozik az ember. Ebbe a felemás világba cseppentem bele két hétre. Bárhol tartózkodtam eddig, mindig a legkedvesebb időtöltéseim közé tartozott a bazár vagy e híján a bolhapiac megtekintése. Órákig mászkáltam és nézelődtem a damaszkuszi, a bejrúti vagy az athéni bazárban. És ha Mangalia-Satum bazárja nyomába sem kelhet amazoknak, azért úgy gondoltam, hogy itt is akad elég látnivaló. Nem tévedtem, a sátrakban eredeti hímzett abroszokat, térítőkét, ügyes fafaragványokat, márványszobrocskákat, kerámiákat, fazekasedényeket kínáltak. S mivel rendszerint mindenütt veszek is valamit emlékeztetőül, leggyakrabban kerámiát, nagy érdeklődéssel álltam meg az egyik sátor előtt, annál is inkább, mert a korsók, csuprok, vázák, amforák, falitányérok díszítése olyan ismerősnek tűnt. Az alkotó kezét tévedhetetlenül magyar népművészeti motívumok vezérelték — állapítottam meg. Megfordítottam az egyik művészien mintázott agyagkorsót s máris kiderült, hogy nem tévedtem. Ezt vésték bele: Balázs Albert, Korond. portékát. A köröndi kerámiát motívumairól bárhol fel lehet ismemi, de azért minden mesternek megvan a maga kézjegye. Tapasztalt szem meg tudja különböztetni egymástól. A mangáliai tengerparton is több köröndi fazekas árulta alkotásait, Balázs bácsi munkája azonban kivált a többi közül. Egyik-másik darab kiállítási teremnek is díszére válna. — Nem vagyok művész, fazekas vagyok — háritja el a célzást. — Csak éppen igyekszem a munkám tökéletesen csinálni. Előfordul, hogy készítek egyedi darabot is, eredeti szákely motívumokkal. Csakhogy ezzel sóra és vízre sem keresnék, felkopna az állam. Itt, a tengerparton két hónap alatt több adót fizetek, mint otthon az év további részében. Nem tagadja, hogy igazán csak otthon, a korong és a kemence mellett érzi jól magát, ahol szabadjára engedheti a fantáziáját. A szerszámokat még apjától és nagyapjától örökölte, az agyagkeverés és az égetés tudományát is. Mert, hogy tudomány, ha már nem művészet, az biztos. A kemencét fával fűtik ki 800—900 fokra. Az se jó, ha alacsonyabb, az se, ha magasabb a hőmérséklet. Bár életében sohasem használt hőmérőt vagy más műszert, még nem fordult elő, hogy melléfogott volna. — Pedig a fa egyszer ilyen, másszor olyan — mondja. — Nem egyforma a fűtőértéke. De a forró kemence falának elszíneződéséből meg tudom állapítani egészen pontosan, mekkora a hőfoka. — Ez az, amit csak hosszú megfigyeléssel lehet megtanulni. Évekig tanulmányoztam apám kemencéjét, amig rájöttem én is, hogy mikor van a legjobban kifűtve. Látja, ez a, művészet. Ez az, amit nem lehet könyvből megtanulni, csak gyakorlatból, apai hagyományokból. Sajnos a Balázs családban én vagyok az utolsó fazekas. A nagyobbik fiam sokáig ögyelgett körülöttem, ügyesen is dolgozott, de aztán biztos megélhetés után A FAZEKAS ÉS A TENGER így ismerkedtem meg Balázs Albert lányával, Jakab Lajosnéval, majd egy nappal később a szomszédos Venus nyaralóhely bazárjában magával a csodálatos kerámiák alkotójával, a hatvanéves Balázs Albertiéi, aki meg sem hazudtolhatná székely mivoltát. Szinte harapófogóval kellett belőle kihúzni a szót. Amíg beszélgettünk — miután úgy-ahogy feloldódott — önkéntelenül Hemingway híres regényének a címe jutott az eszembe kicsit átköltve, így: Az öreg fazekas és a tenger. Persze, Balázs bácsinak legfeljebb annyi köze van Hemingway híres regényhőséhez, hogy kifogja élete „nagy cápáját". Azért jön el minden nyáron ide, a Feketetenger partjára, de eddig hasztalan reménykedik, és a vágya a jelek szerint már aligha válik valaha is valóra. Egyébként azt mondja, ki sem állhatja a tengert. Az a két hónap, amelyet a tengerparton tölt, kész kínszenvedés számára, és valóságos megváltás, amikor újra hazatérhet Erdélybe, otthonába, a Hargita aljába. Pedig házat is vett Mangaliában, ez azonban az év nagyobbik részében üresen áll. — Világéletemben ezzel a két kezemmel kerestem a kenyerem — mutatja kérges tenyerét —, és azzal a kézügyességgel és szakmai fogásokkal, amelyeket apámtól, nagyapámtól örököltem. Mert egészen pontosan visszavezethető, hogy már apai nagyapám is a fazekasmesterséggel foglalkozott a múlt század közepén, történetesen a magyar szabadságharc idején is. Ezt csak azért mondom, mert közel van hozzánk Segesvár, a szabadságharc egyik nevezetes csatájának színhelye. így tulajdonképpen már bárki képet alkothat arról, hol is fekszik Korond. Közben érdeklődő turistákkal alkuszik. Elég sokan megállnak a sátor előtt. Kíváncsian forgatják az agyagedényeket, néha vesznek is valamit. — Látja, ezt utálom a legjobban — tárja szét a karját. — Nem tudok én alkudni, nem születtem kereskedőnek. Nálunk, Korondon jóformán mindenki fazekasnak született. A feljegyzések szerint már úgy 1400 körül űzték a fazekasmesterséget. Igaz, akkor és később még volt becsülete a szakmának. Ma is ezzel foglalkozik a nyolcezer lélekszámú falu zöme. Az ezerkétszáz családból legalább négyszáz családfenntartó. Sajnos, kiveszőben van, mert nemigen lehet belőle megélni vagy csak nehezen. Nem is csodálkozom, hogy mindenki menekül tőle. Nehéz, embertelenül nehéz munka ez. Ráadásul csakis szívvel lehet csinálni. Bármit mond, bármennyire mélyről jönnek panaszos sóhajai, a hangjából érződik, hogy az agyag nélkül el sem tudja képzelni az életét. — Aki egyszer eljegyezte magát az agyaggal, a fazekasmesterséggel, az olyan mintha az ördögnek adta volna el a lelkét — mondja. — Az bosszant a legjobban, hogy olyan nehéz beszerezni az anyagot. Szinte több időt vesz igénybe, mint az edények megformálása, égetése, zománcozása vagy festése. Agyag meg kaolin van a Hargitán elég, tulajdonképpen ezért is honosodott meg nálunk a fazekasmesterség. Festékanyagot azonban annál nehezebb beszerezni. Kobaltkék vagy a zöldnek való rézoxid még csak van valahogy, de a sárgának való antimonoxidot vagy barnakövet szinte lehetetlen kapni. Legtöbbször külföldről vásároljuk, de ezt a turista, aki drágálja az edényt nem tudja. E keserű kitérő után annál nagyobb élvezettel beszél a szakmai kérdésekről. Azt mondja, megérzés szerint dolgozik. Azt csinál, ami éppen az eszébe jut. Némelyik darabból, ha megtetszik neki, akár ötszázat is megcsinál. Egy részük színes, égetett zománccal készül, a többire a felesége festi a mintát, akivel, sajnos, nem ismerkedhettem meg, mert egy másik nyaralóhelyen árulta a nézett. A kisebbik fiam mérnök egy építkezésen. Nem is bánom, hogy így alakult. Otthon vannak, jól keresnek, nem kell ide, a világ végére tekeregniük. — Az unokám, Csaba, a leányom fia — mutat a tizenkét éves formájú fiúra, aki a vevőkkel foglalkozik — sokat kujtorog a kemence körül, de eltöröm a kezét, ha a fazekas mesterségre adja a fejét. Érződik azonban a hangján, hogy nem gondolja komolyan. Nem bánná, ha a művészi tökélyre emelt köröndi fazekasmesterség, amelyet már a múlt századi lexikonok is a legeredetibbnek és legváltozatosabbnak minősítettek, nem veszne ki egy-két emberöltő alatt. Egyelőre még él, és aki nyáron a mangáliai román tengerpartra látogat, egész biztos megcsodálja a híres köröndi fazekasmesterek, esetleg Balázs Albert bácsinak az alkotásait. PALÁGYI LAJOS A szerző felvétele 17
