A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-22 / 4. szám
RACZ OLIVER VERSEI Vázlat én azt a tájat én azt a tájat szeretném én azt a tájat szeretném megfesteni neked amelyen lángoltak a fák a rétek ügetek amikor te arra amikor te arra kószáltál énvelem hogy ne felejtsd velem kószáltál át a réteken a harkály ott csak nekünk kopogott s a tó tükrén ringott a mosolyod mert azon a tájon mert azon a tájon őrzi még a rét a tó a fák a szél üzenetét vigyázz ha majd köd üli meg a partot s a bokrok közt halk pára gomolyog csak álarc lesz az arcod ha lehull róla mosolyod Tükör Tükör a hold. Tükör — tükör a két szemed. Szemed tükrén a holdfény megremeg, s a csöndbe súgott ős varázsszavak most fénnyel írt betűknek látszanak. A puha szárnyú éji óra száll: szemed tükrén ragyog a holdsugár, ki tudja, mire vár. Emlék. Emlék a kettőnk minden régi álma. Forró fejünk alatt emlék a párna, s emlék, hogy egyszer te meg én, ifjúságunk tűnő szigetén, együtt lestük a holdsugáron át Anitra táncát és So/vejg dalát. Kaland. Kaland az élet és a szerelem. Nem is én voltam és talán te sem, kik egykor azt hittük: varázs, varázs a létben minden villanás, s egymás erén érezni épp elég az élet halk ütőerét. Sziget. Ifjúságunk távozó sziget. Magunk sem értjük, más hogy értse meg, hogy így, éveink hídján, szárnyszegetten, mi megmaradtunk mégis mind a ketten, s mikor a holdfény lopva átoson az arcodon és át az arcomon, még egyre halljuk a holdsugáron át So/vejg dalát. Csoda. Csoda a tükör — tükröm a szemeden. Csoda az emlék, kaland s a szerelem. Szerelmünk, mint cseppkő a lágy setétben, még egyre változik, titokban, észrevétlen, oly nyugtalan s mégis oly álmatag, oly lüktető, mint kő a csepp alatt, oly alkotó, mint csepp a kő között: sír és remeg, de már örök. Jegyzet Elmondom még sietve ezt is: lehet, hogy gyakran voltam vesztes, s nem mindig volt erő szavamban, de egyre nőtt a hit szivemben; magamra sohasem maradtam : ■ az ember győz, ha néha veszt is. Elmondom még sietve ezt is, lehet, hogy gyakran voltam vesztes, s gyakran vártam sötétben, árva visszhangta/anság börtönébe zárva. De tudtam, egyszer még visszaréved a múltból visszaszállt szavamra, a mába dobbanó szívemre egy-két fiatal, tiszta lélek, aki, ha olykor-olykor veszt is, soha többé már nem lesz vesztes. BERTA ANDRÁS FELVÉTELE Orvosi rendelvényre — lefekvés előtt két szemet Nem rólad írtam e verset: neked sem. Már üzen a hajnal — lefekszem. Egy percre még megállók tükröd előtt: Fakó arc, fáradt, szürke redők. Ijeszt a holnap — hol vagy? Karnyújtásnyira piheg az álmod, és mégsem vagy velem. Sugár koppan a földön, felemelem. De ez már csak játék, olcsó varázslat: köznapba hulló, csorba vasárnap. Az ég alján izzó zsarátnok, perzselte fel a halványkék eget. Nappal lesz mire újra látlak: a perc nem áll meg neked sem. Üzen a hajnal, lefekszém. És már csak párnaként gyűröm fejem alá az emlékedet 15
