A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-22 / 4. szám
ben akkoriban, szándéktalanul ugyan, de sokakat meg is sebeztem. Pedig nem akartam sebeket osztogatni. Amit tettem, új irodalmunk kibontakozásáért tettem. Nem tudom, és nem is tartok rá igényt, hogy bárki is számontartsa, volt-e érdemem abban, amit azóta elértünk. Azt azonban nyugodtan és személytelenül, mondhatnám, teljesen elfogulatlan, olvasói szemmel állapíthatom meg: irodalmunk művelői az elmúlt közel négy évtized alatt „írástudókból és toliforgatókból" írókká ötvöződtek. Irodalmunk létezik, növekszik és igényesedik. Voltál és vagy ifjúsági író. Puffancs, Göndör és a többiek című könyvedet magam is méltattam . . . — A felszabadulás után megjelent első könyveim mind a legkisebbekhez szóltak. Nem véletlenül: 1947-ben megszületett a fiam, s én akkor döbbentem rá, hogy járókájából, a kismackók, sípoló gumiállatkák, játékkockák és egyebek birodalmából hiányzik a képeskönyv. Ha létezik önzetlen sikerélmény, a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalom legelső leporellóját. Állatvilág című leporellómat tartom életem egyik legszebb sikerélményének. A póruljárt kandúr. Öcsi csacsi kalandjai. Kárpáti Anna meséi, Puffancs, Göndör és a többiek, A Rezeda Cirkusz, Szelíd barátaim, amely a budapesti Móra Könyvkiadónál jelent meg, s azóta már két kiadásban került a cseh és a szlovák gyerekek kezébe is. Az ifjúsági irodalom örök szerelmem marad. Mert hát utóbb megszületett a kislányom, s az évek sodrában azóta megszülettek az unokák is ... Rengeteget fordítottál s fordítasz ma is. Élményt jelentett számomra az Égi lovasok olvasása. Lehetnek-e a fordításnak műhelytitkai?Es melyek a szívedhez legközelebb álló fordításaid ? — Köszönöm a Jánszky Égi lovasaihoz fűzött elismerésedet: ezért a fordításomért kaptam legelső Madách-díjamat. De hadd mondom meg: számomra a regény lefordítása jelentett élményt, csakúgy, mint az általam a mai napig kereken félszáz szlovák és cseh műnek a lefordítása. Nagyon kevés kivétellel minden egyes fordítás. S ezzel az óvatosan közbeszúrt három szóval — nagyon kevés kivétellel! — azt hiszem, elárultam a műfordítás szerintem legfontosabb műhelytitkát: csak azt szabad lefordítani, amit az ember örömmel és szívvel fordít. Szívemhez — önző módon — Csillagsugárzás című, a világirodalom lírájából szabadon és önkényesen választott műfordításaim állnak a legközelebb. De feledhetetlen élmény marad számomra Hviezdoslav Véres szonettjeinek, Čapek — Chod-regényeinek, a már említett Jánsky-könyvnek, a szlovák és a cseh líra klasszikusainak és kortárs költőinek a tolmácsolása. A műfordítás — valóban élmény. Behatolni egy másik író, költő gondolatvilágába, és a tartalmi, gondolati hűség, a környezeti és nyelvi színek tiszteletben tartása mellett az anyanyelv szépséges közegébe ültetni a művet — megrendítsen gyönyörű szellemi utazás. Voltál és vagy költő! A Kassai dalok megjelenése, illetve visszhangja máig emlékezetes. .. — Minden költő megalkotja a maga ars poeticáját. Én kétszer cselekedtem ezt meg. A Kassai dalok ihletője — az ötvenes évek még bátortalan, tisztázatlan költészetének idejét éltük — az á sivár hit volt, hogy a költészetnek az élet minden dolgával, minden szépségével foglalkoznia kell. Hittem a versben. Akkori ars poeticám ezekkel a szavakkal kezdődött: Hiszek a versben. Azóta is hiszek benne. De csak akkor, ha a vers valóban vers, nem tiszavirág életű fellobbanása vagy fellobantása valami erőszakoltam modernségre törekvő meghökkentésnek. Számtalanszor leírtam már: a modernség és a modernizmus nem azonos fogalmak. Ma is modern Villon költészete, Janus Pannoniusé, Adyé, József Attiláé, Radnótié, Ara nyé és Petőfié. Baudelaire, Verlaine, Babits. Kosztolányi, Juhász Gyula és Tóth Arpád költészete. Sajnálom — modern az, ami időt álló. Ezért lett — nem a magam, hanem a felsoroltak védelmében — Őszi máglya című kötetemnek ars poeticája (a kötetben nem szerepel, de napilapokban, antológiákban több ízben megjelent): ..Én nem fogok másképpen írni. mert nem is akarok. . . " Minden költőnek nemcsak joga, hanem kötelessége, hogy felépítse egyéni költői nyelvét és világát. De ha ez minden költő joga, akkor hadd legyen ez a jog az enyém is. Te írtad meg az első ún csehszlovákiai magyar regényt, a Megtudtam, hogy élsz címűt Felelevenítenéd élményforrásait ? Beszélj prózairó magadról! — Első regényem, a Megtudtam, hogy élsz, abból a bizonyos Írói kényszerből született, amelyet Karinthy Frigyes fogalmazott meg szívbe markoló szépséggel: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek . . . Élményforrásom mindig a körülöttem zajló élet, az átélt események, a körülöttem élő emberek voltak. Barátok és ellenségek. Maradandó és máig is legnyomasztóbb élményem természetesen a második világháború volt. A kérdés, amelyet konokul és makacsul újra meg újra világgá kiáltok, és amelyre következetesen nemcsak keresem, hanem követelem a választ, említett regényemben éppúgy, mint az azóta megjelent Rogozsán kocsmában, a Nem voltunk hősökben, az Alom Tivadar hadparancsa című elbeszéléskötetemben, sőt, azokban az elbeszéléskötetekben, regényekben is (Egyszerű ügy. Kassai románc, A lótuszevők fehér szigetén, A mese ára, a nyomdában lévő Ha valakit esetleg érdekel című elbeszéléskötetemben, a már kéziratban lévő Évek mérlege és ugyancsak kéziratban lévő Az utolsó ugratás című regényemben, valamint a hasonlóképpen kéziratban lévő Az ezerkettedik éjszaka című szatirakötetemben), amelyek látszólag nem ezzel a kérdéssel foglalkoznak. De csak látszólag. A kérdés lényegében mindenütt ott követeli a feleletet: Mi az, ami az embert annyira lealacsonyíthatja, hogy származás, bőrszín, másfajta anyanyelv, másfajta hagyományok, életmód miatt — a gyémánt, az arany, az érc, a szén miatt — egyéni, aljas érdekek nemtelenül aljas ösztönzésére a másik torkának esik, a mások életére tör? Ez a háborgó kérdés foglalkoztat íróasztalom mellett és azon kívül is. Milyen a közérzeted?Hogyan érzed magad közöttünk? Hogyan telnek napjaid az íróasztal mellett és azon kívül ? Mikor és mennyit dolgozol, min dolgozol és mi mindent szeretné! még megírni, a csehszlovákiai magyar olvasó asztalára ten-ŽŤŽ7 — Egy télen-nyáron illatozó csoda-hársfa tövében születtem. Egy télen-nyáron zöldellö óriás pálma tövében áll az íróasztalom. ..Aki a házát ékesíti virággal, a szivét virágozza fel" tartja egy régi francia mondás. Virágok között dolgozom és unokáim körében élek. És az asszony mellett, aki tizenöt (!) éves korom óta ihletöje. múzsája, védelmezője az életemnek és írói munkásságomnak. Szépségek között élek. És éppen ezért ragaszkodom konokul, következetesen az iménti komor kérdéshez. Az asszony kedvéért, a gyermekeim és az unokáim kedvéért, a mások asszonya, gyermekei és unokái kedvéért és védelmében. Ezért írok, ezért dolgozom a Szlovákiai írók Szövetségében, amelyet szeretek, a Szlovákiai írók Szövetségének magyar szekciójában, amelyhez féltve és szívdobogva ragaszkodom, a Hétben, az Új Szóban, az Irodalmi Szemlében és a többi lapban, amelyek mind a szivemhez nőttek. S hogy mikor és mennyit dolgozom? Egyfolytában dolgozom: az unokák körében, értekezleteken és az autóbuszon is. Pillanatnyilag A Rezeda Cirkusz kis hőseinek további kalandjait örökítem meg — jelenleg éppen a Rezeda-expedíció megszervezésével foglalkoznak. Szeretnék még nagyon sok mindent az olvasók asztalára tenni. Nem törődöm a korommal: az írónak nincs kora. Koszónom a válaszaidat. A magam és a Hét olvasói nevében is jó egészséget kívánok további alkotómunkádhoz. MÁCS JÓZSEF NOTESZLAPOK 1. Mindennapi gyógyszerünk Napilapjaink egyikében olvastam, hogy az,, egészségügyi minisztérium illetékes bizottsága megvitatta a gyógyszerellátás helyzetét. A szóban forgó hírből az is kiderült, hogy a bizottsági jelentésben jónéhány aggasztó jelenség fogalmazódott meg. Ez utóbbiak lényege pedig nem egyéb, mint hogy az ember nemcsak a környezetét, hanem közvetlenül sajátmagát is rendszeresen mérgezi. Fbldául a szinte parttalanná lett gyógyszerfogyasztással. Talán sommásnak tűnő megállapítás ez, ám aggasztó tények húzódnak mögötte. Egyebek között nem titok, hogy a patikák tavalyi forgalma több mint tíz százalékkal haladta meg az előző évit. Átlagosan — beleértve a makkegészségeseket is — mintegy százötven koronáért beszerezhető, gyógyító hatásúnak szánt vegyszert nyeltünk le, ami összegnek is, mennyiségnek is tekintélyes. Hogy pontosan mi az oka ennek az áldatlan gyógyszerfalásnak, azt nem könnyű megmondani. Tény viszont, hogy a patikák zömében szinte állandóan sorok kígyóznak; s nyilvánvalóan ludas e dologban, hogy az orvosok többsége minden különösebb ódzkodás nélkül receptet ír, no meg a vény nélkül kapható orvosságok alacsony ára is. Sajnos, kialakult egy olyan káros szemléletű gyakorlat, hogy bizonyos rendszerességgel — ahogy mondjuk krumplit, hagymát, télre almát és egyebeket vásáriunk — szemrebbenés nélkül feltöltjük a gyógyszerkészletet. Ilyenkor általában a páciens diktál,' a doktor pedig — tisztelet a kivételnek — engedelmesen ír. Ez a szabadelvüség oda vezetett, hogy becslés szerint negyedmilliárd koronánál nagyobb értékben van ez idő szerint gyógyszer a számlálatlan házipatikákban. Hadd fűzzem hozzá rögtön: ellenőrizetlenül. Ez pedig azt eredményezheti — és nyilván eredményezi nem ritkán —, hogy bizonyos jellegű panaszok esetén olyan kemikáliákat is beveszünk, amelyeknek talán már régen nincs meg a kívánt hatásuk, esetleg már egészen más a hatásmechanizmusuk. Jelentésükben a szakemberek arra is utaltak, hogy az öngyógyszerezés társadalmi méretű gyakorlata azt sejteti: egyre kevésbé bízzuk magunkat szervezetünk legkülönfélébb védelmi lehetőségeire. Már a legkisebb feltételezett rendellenességet is jobbára csillapítóval, nyugtatóval ellensúlyozzuk, ahelyett, hogy sétálnánk egyet a friss levegőn. Gyakorta ágyúval lövünk verébre, és a gyógyszerezés ugyanúgy hozzátartozik életünkhöz, mint az ébredés után a kávé, a kisüsti sziverösítö, az idegnyugtatónak szánt cigaretta. Nemegyszer banális esetekre bivalyerős antibiotikum a válasz, és az sem titok, hogy a gyógyszerszedés már egészen fiatalon is életformává válhat. Nyilvánvaló, hogy pusztán adminisztratív intézkedésekkel aligha javul a szinte népbetegséggé vált öngyógyszerezés körül kialakult helyzet. Kétségtelenül szükség van e tekintetben a nagyobb fegyelemre, de a szigor önmagában nem csökkenti a zsúfolt házipatikák iránti lakossági igényt. Sokkal Folytatás a 19. oldalon 13
