A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-22 / 4. szám
A csehszlovák—szovjet koproduk cióban készült Idegeneknek belépn szabad című filmben minden adott ahhoz, hogy a néző jól szórakozzon. Mindig így van ez, ha gyerekekről és kutyákról szól a történet. 275 éve kezdték az üveggyártást Harrachovban. A mai Crystalex üveggyár helyén 1712-ben indult meg a termelés. Az üzemből évente a világ 40 országába exportálnak üveget. Jó vicc a címe Alexandre Arcady világhírű filmrendező filmjének, amelyet ezekben a hetekben vetítenek a mozikban. A film főszereplője pedig Jean-Paul Belmondo — ezúttal bohócnak öltözve. A nézők szórakoztatásához ezek után már csak egy jó kis bankrablás kell. A film végére ez is sikerül. HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK KÖNYV Leibniz: Válogatott filozófiai írásai „A lélek tehát csak fokozatosan és lassanként változtatja testét, úgy, hogy soha sincs egyszerre megfosztva valamennyi szervétől, s bár átalakulás gyakran fordul elő az állatoknál, lélekvándorlás soha: nincsenek továbbá a testtől egészen elkülönülő lelkek és testetlen géniuszok sem. Egyedül Isten mentes egészen a testtől... Ugyanez oknál fogva nincs sem a szó szoros értelmében vett tökéletes keletkezés, sem tökéletes pusztulás, ami abban állna, hogy a lélek elkülönül a testtől. Amit mi keletkezésnek nevezünk, az valójában kifejlődés és növekedés, amit pedig halálnak, az visszafejlődés és fogyatkozás." Gondolom mindenki előtt világos, hogy a nagybetűs Isten odacibálása ellenére, amit itt olvashatunk, az a modern dialektika egyik alaptétele. Leibniz, mondják idealista volt (ráadásul szubjektív idealista), hogyan lehetett hát mégis a dialektika egyik nagy előfutára? — kérdezik a csak felszínesen tájékozottak. S még csak arra sem gondolnak, hogy Hegel is idealista volt, (noha objektív idealista), márpedig róla Marx meg Lenin írta a legelismerőbb mondatokat. Leibniz, látszólag a rövidebbet húzta az elmúlt évtizedekben. A magyar könyvkiadás évtizedek óta (valójában több mint fél évszázada) nem jelentetett meg tőle semmit. S most íme, az Európa Könyvkiadó jóvoltából, itt a frissen megjelent Leibniz-gyűjtemény. „Meghökkentően modem ez a »metafizikus« filozófus! Leibniz nemcsak a XIX. század eleji német dialektika történeti előkészítésében játszott hatalmas szerepet, hanem sok tekintetben előlegezte a XX. századi szubatomi fizika természetfelfogását is — írja I. Sz. Narszkij, a magyarul is megjelent „A nyugat-európai filozófia a XVII. században" című kitűnő monográfiájában. S néhány bekezdéssel odább még hozzáteszi: „Leibniz monásza Hegel abszolút szellemének előképe." Nos, a magyar válogatás méltó képét nyújtja Leibniz gazdag filozófiai világának. Azt sajnálhatjuk csak, hogy az „Újabb értekezés az emberi értelemről", Leibniz legátfogóbb műve, nyilván terjedelmi okokból, kimaradt a gyűjteményből. (cselényi) Albert Manfred: Robespierre „Vannak nevek a történelemben, amelyeket sem az idő, sem a szenvedélyek, sem a közöny nem tudnak kiirtani az utókor emlékezetéből. Ilyen név Maximilien Robespierre-é." Azé a Robespierre-é, aki az 1789— 94-es francia forradalom kimagasló alakja volt. Albert Manfred róla írt kitűnő esszét, amely az Európa Könyvkiadó, népszerű. Mérleg sorozatában jelent meg. A leningrádi születésű történész-szerző (egyetemi tanár, akadémikus), jelentősebb müveiben az újkori francia történelemmel foglalkozik. Ebben a kötetében egy ízig-vérig forradalmár „szellemi arculatát" rajzolja meg. Albert Manfred, hatalmas irodalmat használt fel könyve írásakor. A gondosan összeállított jegyzetapparátus 221 pontban foglalja öszsze az orosz és külföldi forrásanyagot. A szerző nem riad vissza a kényes és ellentmondásos kérdések feltevésétől sem. Rámutat Robespierre korábbi életrajzíróinak, monográfusainak hibáira, tévedéseire és túlkapásaira, kiigazítja azokat. De Manfred a marxista történész tárgyilagosságával azt is leszögezi, hogy Robespierre politikája közel sem helyeselhető minden téren egyértelműen. Politikai pályájának voltak tévedései, ellentmondásai és gyengeségei. A Robespierre-legendákat, az eltorzított, vagy túldicsöített Robespierre-képet biztos kézzel teszi a helyére, „minden állítását dokumentálva a tényékhez ragaszkodik". Manfred könyve méltó emléket állít a „Megvesztegethetetlen"-nek, aki „a szó legtisztább értelmében forradalmár volt. Annak a célnak az elérésére törekedett, amelynek egész életét szentelte. „Robespierre élete kegyetlenül rövid volt. A nagy francia forradalmat és annak vívmányát, a „Köztársaságot" 1794. thermidor 9-én (július 28-án), az árulók és összeesküvők — ellenforradalmi puccsal megbuktatták. Másnap Robespierre-t és társait tárgyalás nélkül lefejezték a Gréve téren. A könyv legnagyobb hozadéka abban rejlik, hogy segít megértenünk Robespierre utóéletét, amelyről V. I. Lenin a következőket írta „... A francia forradalom annak ellenére, hogy leverték, diadalmaskodott, mert a burzsoá demokrácia, a burzsoá szabadság olyan pilléreit adta az egész világnak, amelyeket már nem lehetett megsemmisíteni." Vörös Péter FOLYÓIRAT A kritikus felelőssége A Népszava egyik múlt évi számában Rónay László figyelmet keltő cikket ír a kritikusok helyzetéről az irodalomban. A cikkben fölvetett töprengések a szlovákiai magyar irodalomra i§ érvényesek, annál is inkább, mivel tájainkon egyre halkul az irodalomkritikusok hangja, egyre ritkulnak a kritikák, mitöbb, a megjelenő könyvek nagyobb hányadát teljes Csend fogadja. 1964-ben „A kritika legendája" c. írásában Fábry Zoltán is a kritikusok mostoha sorsáról beszél: „Kezdetben volt a kritikus. És ez volt a baj. Egy irodalom, amely nem bírja el a kritikát, megemészti vagy prostituálja a kritikust. Ha pedig nem tudja, akkor kiközösíti..." Rónay László írásában Gyulai Pál és Schöpflin Aladár kritikusai tevékenységét is felhozza példának, akiket elismertek ugyan, de állandóan rosszindulatú megjegyzéseket fűztek működésükhöz. „Nem, a kritikusoknak sose volt és ma sincs könnyű dolga" — szögezi le a szerző és elmondja, hogy a kritikát s a kritikust az írónál lejjebb helyezi a közvélemény, a honorálásnál szerényebb összeget kap, mint más alkotó, azonfelül még meg is leckéztetik, ha nem a lapszerkesztők szája íze szerint ír. Bár tudjuk, hogy kell a kritika, hogy tudatformáló szerepe van, mégsem helyezik a kritikust az öt megillető helyre. Azt sem veszik jó néven, hogy a kritikus értelmiségi, ez már eleve gyanút kelt. „Amolyan margószéli ember, aki mind óvatosabban mondja el szerény véleményét Írásról és irodalomról..." olvashatjuk a cikkben. A szerzőt természetesen érdekli a kritika, de csak a jó kritikát emészti meg, a keményebb bírálatot merényletnek tekinti, amely „kikezdi az író személyiségét, megcsorbítja jogait". Pedig a kritika, a kritikus sok íróra, költőre időben ráirányította a figyelmet, gondolhatunk itt Adyra, József Attilára és másokra. „S azóta is voltak nagy bírálók, akik az irodalmi gondolat, az irodalmi érték megmaradásának voltak bajnokai." „ Ma, amikor az értékek átrendeződésének korát éljük, s „az irodalmon belül megfigyelhetők e szerkezetváltás és ízléseltolódás következményei" egyre inkább szükség van a jó, értékfelismerö kritikára. (Dénes) SZÍNHÁZ A cigányok a mennybe mennek Egy-egy, a maga idején forró sikerű filmtörténet zenés színpadi játékká való átlényegítése mindig kockázatos vállalkozás. Nemcsak a régebbi, ezért gyakran megszépülő és ráadásul más műfajban született élményekkel kell szembesíteni a színházi produkciót, hanem az idő múlásával is dacolni kell, ami gyakran változtatja érdektelenné az egykor érdekeset, esetleg közömbössé a hajdan aktuális izzásút. Idő, ízlésváltás, divatkultusz, újabb nemzedékek színházi nézővé érése sorra növeli annak lehetőségét, hogy a vásznon látott siker később, a rivaldafényben csak halvány ismétlésként hasson. Mindennek reális veszélyeit rejtette magában A cigányok a mennybe mennek című zenés ballada bemutatója. Bizonyára sokan vagyunk, akik még emlékszünk rá, hogy az azonos nevű film jópár esztendeje igazi kasszasiker volt. A kritikus örömét ezért csak fokozza, ha arról adhat számot, hogy a bratislavai ružinovi művelődési otthonban vendégeskedő Új Színpad zenei társulatának produkciója nem csupán a futólagos összehasonlítás próbáját állja ki, hanem egy alkotó kollektíva egymásra találásának, közös szándékú s hasonló szintű munkájának eredményeképpen maradandó sikert Ígér. A színészek, a rendező, a zenekar, a tervezőművészek és a koreográfus együttműködéséből időálló, gördülékeny cselekményű zenés ballada született, amelyben harmonikusan égé- , szítik ki egymást a zene, a tánc, a színek és formák. Pedig a cselekményszál ugyancsak vékonyka, és inkább csak életképek, apró történések összege, bár kétségtelen, hogy a cigányromantika látható epizódjai mögött drámai erők működnek. Őszintén szólva, a nagyszámú alkotói együttesben nehéz értékkülönbséget megállapítani. A rendező: Peter Oravec érdeme a zenés darabokban megszokottnál erősebben domináló színészi játék, dicséretet érdemel a Geh Rudolf vezényelte zenekar, továbbá Nad'a Šimunová hangulatteremtő jelmezei, Vladimír Suchánek ötletes díszlete és Boris Slovak temperamentumos koreográfiája. A színészek közül Jozef Benedik, Jarmila Hittnerová, Gizela Veclová, Jaroslav Rózsival és Jozef Kuchár nyújtanak valóban kitűnő teljesítményt, de a többiek játékát is egységes csapatmunka jellemzi. Miklósi Péter Q
