A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-22 / 4. szám
szemközti hegyoldalon — meséli a festő. Itt a Duna nem elválaszt, hanem összeköt. Még senkinek sem sikerült ennyire hitelesen visszaadni a táj lelkét, a hegyek és a Duna színét. Mert itt a Duna más, mint Komáromnál (Komárno) vagy a Csallóközben. Míg följebb virgonckodva rohan, pörgeti a rádobott gallyat, itt kiszélesedik, nyújtózva, lustán elterül és méltóságteljesen hömpölyög tova. Ezt a méltóságteljességet, a Duna színeváltozásait, fáradt szeretőhöz hasonló lustaságát tudta vászonra vinni Barta Gyula. — Gyermekkoromban csak néztem a Dunán föl-le járó szép gőzösöket. Honnan jönnek, hova mennek? Se vége, se hossza nem volt a Dunának — emlékezik szóban a festő. Tavasztól az őszig vezeti a tárlatlátogatót. Újra fölfedezteti mindazt a szépet, amely mellett e rohanó világban sokszor könnyen elmegyünk. Nemcsak bokrait, magányos sudár nyárfáit, parázslón izzó gabonatábláit, szelíd lankáit mutatja be, de megfogja, vászonra feszíti a pillanat varázsát, azt a csak egyszer élő pillanatot, amikor rózsaszín az alkony, amikor vihar előtti csendben fut a hangya, búvik a gyík. Bárhova nézek a kiállítóteremben, mindenütt gyermekkorom egy darabját látom. Innen, a jakusi erdő köszönt rám, a csak ott termő bársonyibolya illatát érzem. Ott meg a Bábi-erdő látszik — sehol olyan ízletes erdei csiperke nem terem, mint annak napjárta, homokos aljában. A képen látható szőlősor beton oszlopa nekem az út menti bokrok alján megbúvó rókalyukat juttatja eszembe, amelyről hittem is meg nem is, hogy létezik. És a bort, amelyből vincellér nagyapám elsőbb mindig a földre löttyintett egy picit. Egy másik kép a homokbányát mutatja s ettől nekem nagyon melegem lesz, mert a képen is nyár van, forró, fülledt, dinnyeérlelő augusztus, az égen pacsirta szól és én beásom magam a homokba. Abba a homokba, amely csak akácitüskét és szappanvirágot terem. A homokbánya még nem homokbánya, hanem szőlővel beültetett Eperjes domb, tetején sárga falú kicsi ház, kerítés nélküli udvarán egy fehér és egy fekete cica játszik. Látom, amit más nem láthat, mert mindez benne van Barta Gyula képeiben. Egyszerűen tudom, hogy ott van. Könnyű úgy tájképet festeni, ha háttérben hófödte hegycsúcs, közelebb dekoratív fenyő díszük. De itt nincs semmi. Pedig az a semmi oly sok lehet! Zöldülő, zöld és még zöldebb fű, akác, kukorica. Hegy csak a távolban kéklik. Hegy ? Szelíd lankák, domboldalak. Múlt, jelen tán a jövendő is, a táj lelke, hangulata él Barta Gyula képein. Szép! Ragyog fel bennem a gondolat. Nem csak nekem szép. És most már így, vászonra feszítve, örökre megmarad. FISTER MAGDA A kondás találta fürdő városa Valaha, réges-régen, sok száz esztendővel ezelőtt, amikor még Karlovy Vary gyógyvizeit nem ismerte a világ, Teplice már nagyon híres fürdőváros volt. A monda szerint időszámításunk után 762-ben történt: Kolostuj földbirtokos kondása szokásához híven azon a bizonyos reggelen is kihajtotta az urasági kondát a hullámos dombhátak erdőségeibe. A csürhe egy darabig békésen turkált az avarban, aztán az egyik malac hirtelen futásnak eredt. Bögöly csíphette meg, mert eszeveszett rohanásba kezdett. A disznópásztor persze azon melegében utánavetette magát. Ám a virgonc sertéspalánta egyszerre eltűnt üldözője elől. Némi keresgélés után a konda derék őrzője mégis ráakadt elbitangolt jószágára. Az állat a források egyikében lebegett. A szerencsétlen pára azonban már nem élt, pár perc alatt megfőtt a forrás vizében. A legendás malacfej képmása ma a városi fürdöpark főhelyén álló szökőkút betonfalán látható. A kutat egyébként a teplicei polgárok még 1862-ben, a forrás felfedezésének 1100. évfordulója tiszteletére állították. Hazánk legrégibb és egyik legismertebb fürdővárosát ma Teplicének hívják. A monda hitelességét senki sem tudja igazolni, egy azonban biztos: a teplicei források gyógyító hatását már a kelták is ismerték. A fürdőváros a XVIII. században élte fénykorát. A főleg isiász, köszvény, reuma, ízületi betegségek és gyermekbénulás ellen módfelett hatásos viz kétszer tűnt el medréből az elmúlt századok folyamán. Első ízben 1755. november elsején éppen abban a pillanatban apadt el egyik percről a másikra a forrás, amikor a távoli Lisszabonban pusztító földrengés tört ki. Az elillant értékes nedű szerencsére rövid időn belül visszatért „kóbor útjáról". Második alkalommal 1879-ben a közeli duchovi szénbányák tárnáiba szökött a híres-nevezetes gyógyfolyadék. Innen viszont már szivattyúkkal kellett ismét régi medrébe terelni. A teplicei gyógyvizet ma szabad medencében, kádfürdőkre, iszappakolásra és ivóvizkúrára egyaránt hasznosítják. A várost, éppen fürdőjének köszönhetően, számos világhíresség is felkereste. Járt itt Liszt Ferenc, Goethe, Richard Wagner, Humbold és Beethoven is. Ám nem csupán a fürdő érdemel említést, sok az egyéb látnivaló a több mint ötvenezer lelket számláló csehországi város utcáin, terein is. Teplice, s ezzel ugyancsak gyakorta büszkélkednek a kies település őslakói, 1813 szeptemberében világméretű esemény színhelye volt: itt kötött az osztrák császár és a porosz király Napóleon ellen szövetséget. Az óváros főterén mindenképpen érdemes kicsit elidőzni. Nézegetem, csodálom a felújított épületeket. A reneszánsz stílusú városháza például még az 1500-as évek derekán készült. Aztán tovább sétálgatok. A Kastély tér A belváros ódon házai felújításra várnak A városi színházban operát, operettet és prózát egyaránt játszanak A kastélyparkban több kút vize szökik a magasba környéke Teplice legrégibb, legpatinásabb része. A tér egyik éke, dísze az empire stílusú kastély, amely egy középkori bencés kolostor alapjaira épült s hosszú-hosszú évtizedeken át, egészen a felszabadulásig, a Clary-Aldringen hercegek lakták, birtokolták. Az épület ma könyvtár és múzeum. A múzeumban egyébként nemcsak várostörténeti, hanem régészeti és üveg-, no meg porcelánipari kiállítás is megtekinthető. A kastély jókora parkjában több apró tó és meleg vizű strand található. A plébániatemplomhoz közel halad az ősforrás, mely három fürdőt lát el elegendő gyógyvízzel. A parkban áll a Krušnohorské divadlo, az Érchegységi Színház zömök épülete is. Helyiségeiben operát, operettet és prózai műveket egyaránt előadnak. A Dimitrov térről 230 kőlépcső vezet fel a Király-dombra. A közel 400 méter magas Doubravská horán várrom árválkodik. A hegy legtetejéről szép időben, napsütéskor elénk tárul a városka szép látképe, panorámája. Teplice új lakónegyedei körülölelik a belváros ódon, még tatarozásra váró lakásait, utcácskáit, apró tereit. És a bérházak szomszédságában lépten-nyomon az iparosodás jelei láthatók. Nem süt a nap, a fürdöparkban kevés az ember. A védett, hatalmas törzsű, terebélyes fák ágai között mókusok hancúroznak. Az imént még élelmet gyűjtöttek az egyik platán derekán megbúvó öblös odújukba. Két idős, bottal tipegő néni közelit feléjük. Az apró állatkák nem menekülnek el, úgy látszik, megszokták a látogatókat. Az aszszonyságok kiflivégekkel traktálják őket. A bozontos farkú, sűrűbundás mókusok vígan lakmároznak az eléjük szórt csemegéből. Egyikük két lábra állva, mellső lábacskáival köszönetét int az ízletes falatokért. ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei 5
