A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-24 / 26. szám
HÉTVÉGE Volt egyszer egy világnap Két szilveszter között sok minden elfér, rendeztünk hát egy — de csak egy — dohányzás elleni világnapot is. Jómagam — nemdohányzó lévén — nagy várakozással tekintettem elébe. Vagyis vártam, miben fog kicsúcsosodni az egész. Mivelhogy az utóbbi években a „közhelynyi" mennyiséget jóval meghaladó számú elrettentő írás, orvosi előadás, figyelmeztető plakát látott napvilágot a dohányzás ártalmairól, joggal elvárhattam: A dohányzás elleni világnap valami olyat tartogat a dohányzók számára, amitől azok még aznap súlyos bűntudattól gyötörve tapossák sárba utolsó csomag cigarettájukat... Nem így történt. Sőt. a dohányzás elleni világnapot lefokozták „füstmentes" napra, s ez a kifejezés már nem hordoz magában annyi szigort, amiből KELL-E TÁRS? Kell bizony. Felnőttnek csakúgy, mint gyereknek. Tessék csak megnézni a tévémacit. Sosem bújik ágyba a paprikajancsija nélkül. Hát ez ember gyereke? Azt is könnyebb lefektetni, elaltatni, ha vele együtt a mackó vagy a baba is bekerül a paplan alá. Tudják ezt a pszichológusok is, de hát ők a miértekre kíváncsiak. Faggatni kezdték az apróságokat, miért jobb a mackóval együtt álomra hajtani a fejüket, s ahogy az már lenni szokott kaptak néhány sablonos feleletet: „Mert a mackó is álmos ..., Mert a babámnak aludnia kell..Ezek ugyebár mind komoly érvek. A pszichológusokat mégsem elégítették ki. Beszélgettek a gyerekekkel tovább és nem is hiába, mert a kicsikből lassan felszínre bukkant a titkolni akart lényeg, amit restelltek bevallani; mégpedig az, hogy félnek a sötétben. — És ha veletek van a maci, ő meg tud védeni benneteket? — hangzott a következő kérdés. — Dehogy tud! — magyarázták a gyerekek. — Hisz kisebb nálunk. Épp ezért nekünk kell óvni, védeni őt. De ha van, akit védeni kell, akkor az ember hirtelen nagyon erősnek érzi magát, és aki erős, az nem fél. HOGYAN MOSTAK? Hát régente bizony nem automata mosógéppel. Sulyoknak nevezett nyeles falappal verték a vízbe áztatott ruhát, ez volt a sulykolás. Vagy szapulának nevezett kádba rakták a szennyest szitált fahamuval rétegezve, aztán forró vizet öntöttek rá, s a vizet leeresztve újra meg újra leforrázták, míg a hamuzsír oldóhatása kellőképp nem érvényesült; ez volt a szapulás. De használtak rumplit is, ami nem volt más, mint egy hullámos horganylemez. Ahhoz kellett dörzsölni a ruhát, mintha reszelnék. Ezt a rumpli nevű lemezt — ki hinné —, már mosógépnek nevezték! Volt bepiszkolódott ruhanemű, amelyet órákig lúgos vízben főztek, hatalmas üstökben vagy fazekakban, volt, amit kékítettek, keményítettek. Főleg az utóbbi volt művészet. Mert keményíteni házilag főzött keményítővel kellett és úgy, hogy a megszáradt anyagnak kellő tartása legyen anélkül, hogy ropogósán kemény lenne, hacsak nem kifejezetten a következik, hogy nem is kell olyan komolyan venni... — Mit vagytok úgy oda egy kis mások által kifújt dohányfüsttől! — érvel egyik dohányzó barátom. — Naponta sok mást is beszivtok: Mást ne mondjak, kipufogógázokat és port, s ez a kevés füst már meg sem kottyan a tüdőtöknek! Mi dohányzók különben is tudatában vagyunk szenvedélyünk ártalmasságának, minden cigarettásdoboz az orrunk alá dörzsöli ezt! Dohányzó barátomnak teljesén igaza van. Mert ha valaki tudja, hogy a dohányzással nemcsak saját, hanem a mások egészségében is kárt tehet, akkor nincs más hátra, mint egyszerűen felhagyni az ilyen dohányzás elleni világnapokkal és hát... tessék rágyújtani! S ha ezek után mégis ellenezném a dohányzást, hát elmehetek bármelyik este a szomszédék kutyájával egy jót ugatni. Szívből jövőn és teljesen hiába ... CSÓKA GÁBOR ropogós kivántatott, mint némely alsószoknyánál. Mindez persze erőt, tudást igénylő fizikai munka volt. Aki tehette, nem is maga végezte, hanem mosónőt fogadott. A jó mosónőnek nagy becsülete volt még azon házaknál is, ahol a mesterséget lenézték. Pálinka járt neki a reggeli mellé, jó ebéd és aránylag jó bér. Nemegyszer vacsorának valót is csomagolt neki a ház asszonya. Ha felpakolva hazaért, s valaki megkérdezte, hol járt, azt felelte, zongorázni volt. Mert régente minden házhoz járó mosónő zongorázásnak nevezte a munkáját. Nem a művészekre, hanem az úri kisasszonyokra célozva, akiknek legtöbbje csak azért zongorázott mert muszáj volt, ahogy ők is muszájból mostak másokra. MILYEN HAJ A SZÉP? A régi nőknek nagy hajat adott a gondviselés, a mai nőknek nagy gondot ad a hajviselés — mondotta egyszer Marlene Dietrich, kifejtvén azt is, hogy a rövid haj higiénikusabb és praktikusabb, vonzóbb viszont mindig a hosszú haj marad. Amiben lehet valami, hisz minden szépséges sellőt és tündért hosszú, szőke hajjal ábrázolnak, s hosszú, fekete hajsátorral rajzolták meg a hajnövesztő pomádét hirdető Csillag Annát is, akinek képe alatt így kezdődött a szöveg: Én, Csillag Anna, száznyolcvanöt centi hosszú Loreley-hajammal... Hogy Annácska maga hány centis volt, arról nem szól a krónika. De a kép szerint a haja éppen a földig ért. Szerencsére! Mert ugyan mit kezdene egy mondjuk százötven centis nő a termeténél harmincöt centiméterrel hosszabb hajjal? Maga után vonszolná, mint valami uszályt? A spanyol Caravaggiónak is nevezett Francisco de Zurbarán festő mindenesetre azt állította, hogy midőn egy nő a kontyát lebontva hosszú haját szétteríti, az minden férfi számára a legkéjesebb pillanat. Ennek bizonyságára meg is festette A konty című képet, amely a világ talán leghíresebb, hajról készült alkotása. Hosszú haj — rövid ész, csúfolták a hajdani hölgyeket. Aztán, amikor a férfiak kezdtek hosszú hajért viselni, Bródy János megírta, Szörényi Szabolcs megzenésítette dalát: „Az ész a fontos, nem a haj!" Ami igaz is. EMBERI SORSOK AZ ASSZONY VERVE JÓ? Az alábbi — sajnos, a temetőben, illetve a bírósági tárgyalóteremben végződő-családi dráma előzményeit kutatva bízvást elcsüggedhet, aki a szomszédok, a barátok véleményére vagy megfigyeléseire épít... Az egyik ugyanis azt mondja: a férj azért ütötte-verte az asszonyt, mert az ivott, nem gondoskodott kellőképpen a családról. A másik viszont emígyen vélekedik: a feleség azért menekült a szeszhez, azért süllyedt tehetetlen depresszióba, mert a férje agresszív volt, olykor egyenesen brutális. Durvaságában azt is elvárta szegény asszonytól — és kívánságának pofonokkal adott nyomatékot —, hogy a négy gyermeket nevelő nő hagyja félbe gyermekgondozási szabadságát, és vállaljon munkát. Mindehhez elöljáróban pusztán annyit: végképpen lehetetlen fellelni a kezdeteket, ha egy történet úgy ér véget, mint ez: a feleség. Jarmila Z. meghalt. A férje — a szó szoros értelmében — agyonverte őt. Most, utólag, már csupán az az életforma érhető tetten, ami a konfliktusok megoldásának legsilányabb módjait kínálta: az erőszakot és a menekülést. § § $ A szomszédok, az ismerősök — tanúvallomások és privát beszélgetések keretében — el-elmondták egymástól olykor erősen eltérő véleményüket Z.-ék házasságától; s abból amit elmondtak, néhány tény mindenképpen kiszűrhető. — Fero rengeteget dolgozott a családjáért! — állította Jozef B., František Z. munkatársa. — Igaz, ivott is. Ilyenkor valóban durva volt, akár a pokróc, sőt egyenesen agresszív. Jarmilának. a feleségének Fero előző házasságából származó két gyerekéről, meg a kettejük együttéléséből származó két gyerekről kellett gondoskodnia. Úgy tudom, többször is otthagyta Ferót. Azt is tudom, hogy Fero jópárszor megverte. Egyszer, amikor nálunk voltak, akkora pofont kapott az asszony, hogy nekidült a szekrénynek. — Nem sokkal a halála előtt még láttam Jarkát. amikor ott jártam a lakásukon — emlékezik a szomszédok egyike. —Biz'isten, úgy nézett ki. mint akin átment az autó. Nem kérdeztem tőlük, hogy mi történt, nyilvánvaló volt, hogy már megint a férje tángálta el. E két véleményből is látható, hogy az ütlegeknek, sajnos, nagy szerep jutott ebben a házasságban. Olyannyira, hogy például Jozef B. nem is részletezte az ő lakásán elcsattant pofon okairól. Úgy beszélt a dologról, mint valami szokásról, ami František Z.-nek abból az egyszerű meggyőződéséből fakadhatott, hogy az asszony verve jó ... S 5 š — Én csakugyan rengeteget dolgoztam. Kőművesként is, nomeg a kertünkben is — vallotta a bíróságon František Z. —■ Hat évvel ezelőtt házasodtunk össze, sajnos, a feleségem másfél-két év után elkezdett inni. Az utóbbi időben már rendszeressé vált, hogy nem főzött, a gyerekeket sem látta el. Amikor úgy volt, hogy autót veszünk, sok pénzt kellett volna összehoznunk, ezért küldtem újra munkába. Ő azonban nem akart dolgozni menni, pedig jó állást szereztem neki. A tárgyalóterem hallgatóságából vegyes érzéseket vált ki ez a vallomás, de mindenképpen felismerhető benne František Z.-nek az a törekvése is, hogy a valóságosnál jobb színben tüntesse fel magát. — Tavaly, a nyár végén történt, hogy nap közben hazamentem; és láttam, hogy az asszony alszik — idézi fel az eseményeket a vádlott. — A gyerekek tőlem kérdezték, mikor ebédelünk, mert éhesek. Fel akartam kelteni a feleségemet egy-két pofonnal, de nem sikerült, Így magam láttam neki a főzésnek. Megebédeltünk a gyerekekkel, azután megint keltegetni kezdtem az asszonyt, és mondtam neki, hogy este alaposan megverem. De este már nem találtam otthon, a mi két gyerekünkkel együtt elment. Amikor Fratišek Z. keresni kezdte a családját, kiderült, hogy a felesége több szomszédnál és ismerősnél kopogtatott be, és mindenütt azt kérte: tölthessen ott néhány napot. Sokáig nem fogadták be sehol, végül Jozef B. és felesége volt az, aki igent mondott a két gyermekkel házról házra bolyongó asszony bebocsátásí kérelmére ... František Z. is itt bukkant rájuk, s azon melegében adott jónéhány pofont a feleségének. Az asszony eleinte nem akart hazamenni, de amikor a férje fölkapta a két gyereket és elindult velük, akkor ő is hazatért. Útközben azonban betért egy-két kocsmába ... — Amikor hazajött, sok mindent mondott, ami nekem nem tetszett — vallotta erről František Z — Láttam, hogy ivott is, ami nagyon felingerelt. Ütöttem, vágtam, talán rúgtam is, ahol értem. Könyörgött, hogy hagyjam abba. hányingere van, rosszul érzi magát. Akkor abbahagytam az ütlegelést, és megmosdattam, lefektettem. Amikor másnap nem kelt föl az ágyból, a gyerekeknek azt mondtam, hogy baleset érte az anyjukat. František Z. ekkor kivett egy hét szabadságot. Később azt állította, azért, hogy ápolja az asszonyt. Ám hogy mi történt az esetet követő napokban, ma már nehéz rekonstruálni. Tény. hogy járt a lakásban a szomszédban lakó ápolónő is, aki figyelmeztette a brutális férjet: orvost kellene hívni a feleségéhez, amire kézlegyintés és egy mogorva „majd meggyógyul" volt a válasz ... Jártak más látogatók is Z-ék lakásában, és az asszony siralmas állapota rövidesen szóbeszéd tárgya lett a környéken. A felháborodás végül is többeket arra késztetett, hogy értesítsék a rendőrséget. $ $ $ Ekkor, sajnos, késő volt már, bár, egyszerre csak maga František Z. szaladt orvosért. Mint röviddel később kiderült: csak a gyanút akarta magáról elterelni, hiszen Jarmila Z. akkor már halott volt. Az orvosszakértöi vizsgálat utóbb a következőket állapította meg: az asszony halálát fulladás okozta. A testén, a fején, a nyakán lévő számtalan sérülésről úgy vélekedtek, hogy azok nem lehettek régebbiek háromnaposnál; így szó sem lehetett arról, hogy az egyhetes szabadság, illetve az azt követő napok célja az asszony ápolása lett volna. A szakértők egyúttal azt is megállapították, hogy a sérülések okozta koponyaüri vérzés rövid időn belül akkor is az asszony halálát okozta volna, ha a férj nem siettette volna a folyamatot. A 36 éves František Z. így került a bíróságra, ahol különös kegyetlenséggel elkövetett emberölésért s életveszélyt okozó testi sértésért vonták felelősségre; és húszévi börtönbüntetésre ítélték. František Z.-t egyébként egy ismerőse lakásán vették őrizetbe a rendőrök. A járörkocsiban, sírásra görbült szájjal, csak annyit mondott: öngyilkos akart lenni, mert teljesen elkeseredett attól, hogy ennyire tönkrement az élete. (M-) 19
