A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-24 / 26. szám
kalap ismerősnek tűnt. Utánavetette magát, s abban a pillanatban csípte el a férfit, amikor az éppen be akart szállni egy taxiba. — Smith! — kiáltotta a sietségtől elfúló hangon. Keményen megragadta a vállánál a férfit. — Á, maga az? — vetette oda Smith. — Még mindig érdeklik a fürdőkádak? Miben állhatok rendelkezésére? — Maga sátánfajzat — kiáltott rá Pender. — A maga keze van a dologban! A múltkor megpróbált eltenni láb alól! — Ne mondja! Miért tettem volna ilyet? — Ezért még lógni fog! — kiáltotta Pender vészjóslóan. Egy rendőr törte át magát az összeverődött tömegen. — Hé! Mi folyik itt? — kérdezte. Smith félre nem érthető mozdulatot tett a homloka előtt. — Semmi vész biztos úr! Ez az úr azt hiszi, hogy valami rosszban sántikálok. Itt az igazolványom. A halottkém ismer. Ez az ember megtámadott. Tartsa szemmel, legyen szíves: — Így volt — erősítette meg egy bámészkodó. — Ez az ember meg akart ölni — szólalt meg Pender. A rendőr bólintott. — El lesz intézve, uram! Maga meg gondolja meg, miket beszél! — fordult Penderhez. — Megártott magának a hőség odabent. Nincs semmi baj, nyugodjon meg! — De én fel akarom jelenteni! — erősködött Pender. — Én a maga helyében nem tennék ilyet — intette a rendőr. — Higgye el — folytatta Pender —, hogy ez a Smith nevű ember megpróbált megmérgezni. Ez egy elvetemült gyilkos! Már vagy egy tucat embert megölt! A rendőr Smithre kacsintott. — Jobb, ha elmegy uram. Majd én elintézem. Na. fiatalember, higgadjon le, és viselje magát nyugodtan — fordult Penderhez, s határozott mozdulattal karonfogta. — Az úr neve még véletlenül se Smith. Úgy látszik, magának tényleg zűr van a fejével. — Mi a neve annak az alaknak? — követelőzött hangosan Pender. — Sose törődjön vele! — felelte a rendőr. — Hagyja békén, vagy meglátja, bajba kerül! A taxi elhajtott. Pender körbepillantott a körülötte állók derűs ábrázatán, s megadta magát. — Rendben, biztos úr — szólt. — Nem akarok kellemetlenséget magának. Magával megyek az őrszobára, s elmondom, amit tudok a dologról. — Mit gondolsz a proféról? — kérdezte a felügyelő az őrmestertől, mikor Pender kibotorkált az őrszobáról. — Teljesen be van csavarodva, ha engem kérdez — felelte a beosztottja. — Biztos olyan fixa idája vagy mije van. A felügyelő hümmögött: — A neve meg a címe itt van. Jobb, ha jelentést írunk róla. Abban az évben csak nem akart megjönni a tavasz. Még márciusban is fogvacogtató hideg és köd uralta a vidéket. Ekkortájt utazott Pender Detfordba egy tárgyalásra. A folyó olyan vastag ködbe burkolózott, mintha csak november lenne. A hideg szinte beette magát az ember csontjaiba. Ahogy leült a sivár kis tárgyalóteremben, s keresztülbámult a gázlámpá ködös fényén, alig tudta kivenni az elörejövő tanúkat. Mintha mindenki köhögött volna a teremben. Pender is köhögött. Sajgott minden csontja, s olyan pocsékul érezte magát, mintha máris kitömi készülne rajta egy kiadós influenza. Ahogy bámészkodott mintha ismerős arcot pillantott volna meg a terem másik végében, de az egész helyiséget megülő csípős köd marta, égette a szemét. Benyúlt a kabátja zsebébe, s ujjai jólesöen záródtak össze egy súlyos, tömör tárgyon. Azóta a lincolni nap óta fegyvert hordott magánál támadás esetére. Nem revolvert — nem volt valami híres lövő. A homokzsák sokkal célszerűbb. Egy öreg utcai árustól vette. A cúg ellen használta odahaza — jól bevált régi módszer. Megszületett a szokásos ítélet. A nézők elkezdtek kifelé tülekedni. Pendemek sietnie kellett, nehogy szem elöl tévessze azt az embert. Könyökkel segített magán sűrű bocsánatkérések közepette. Az ajtónál már majdnem utolérte, de egy testes nő közbelépett. Pender enyhén odébb taszította, mire a nő méltatlankodva felvisított. A férfi hátrafordult, s a kiszűrődő fényben megcsillant a szemüvege. Pender a szemére húzta a kalapját, s utánaeredt. Kreppgumi talpú cipő volt rajta, így hangtalanul követhette. A férfi továbbment a járdán, megfontoltan rótta az utcákat. s egyszer sem nézett hátra. A köd olyan sűrű volt, hogy Pendernek egészen közel kellett mennie a férfihoz. Vajon hová igyekszik? A kivilágított utcák felé? A köd még sűrűbb lett. Pender már nem látta a férfit, csak a lépteit hallotta, amint egyenletes tempóban halad előtte. Úgy érezte, mintha csak ők ketten léteznének a földön — az üldözött és az üldöző, a gyilkos és a bosszúálló. Az utca egyre erősebben lejtett. Valahol a folyónál járhatnak. Az utca két oldalán hirtelen eltűntek a házak halovány körvonalai. Nyílt terepre értek, valahol középen egy lámpa világított erőtlenül. A lépések zaja elhalt. Pender, aki eddig csendben követte a férfit, most újra megpillantotta. A lámpa alatt állt, s valamit tanulmányozott a noteszában. Négy lépés, és megvan. Pender kirántotta a homokzsákot a zsebéből. A férfi felnézett. — Most megvagy! — kiáltott Pender, s teljes erőből lesújtott. Pender már egész jól volt. Valóban kitört rajta az influenza. Egy hétig nyomta az ágyat, mire újból fel tudott kelni, s minden a régi kerékvágásba lendült. Az idő is megváltozott, friss illatokat hordott a szél. Bár még kicsit gyenge volt a betegség után, Pender úgy érezte, mintha óriási tehertől szabadult volna meg. Enyhén bizonytalan léptekkel tért be az egyik kedvenc könyvesboltjába a Stranden, s rögtön elcsípett egy D. H. Lawrence „elsőt". Az árat látva rögtön tudta, hogy nagy üzletet csinált. Ezen felbuzdulva betért egy kis vendéglőbe, az újságírók egyik fötörzshelyére, s roston sült bordát rendelt, meg pohár sört. A szomszéd asztalnál két újságíró ült. — Elmész szegény Buckley temetésére? — kérdezte az egyik. — Persze — felelt a másik. — Szegény fiúi Furcsa, hogy így fejbe vágták. Valószínűleg annak a fickónak az özvegyéhez ment riportot csinálni, aki a fürdőkádban halt meg. Kemény környék az. Biztos Kártyás Jimmy bandájából orrolt meg rá valaki. Kiváló bűnügyi riporter volt — egyhamar nem találnak még egy Bili Buckleyt. — Rendes fickó volt. Belevaló srác! Állati mókákat tudott kieszelni. Emlékszel arra a mutatványára a thanatolszulfáttal ? Pender összerezzent. Ez volt az a szó, amely annyi hónapon keresztül kísértette. Hirtelen szédülés fogta el. — ... olyan komolyan adta be, hogy mindenki bevette — folytatta az újságíró. — Persze hogy ilyen anyag nem létezik, de jól el tudta sütni ezt a viccet néhány szerencsétlen fajankónak a vonatfülkében, és élvezte, hogy kapják be szegények a horgot. El se hinnéd, hogy egyszer egy ilyen alak felajánlott... — Várj csak! — szakította félbe a barátja. — Az a pofa ott elájult. Figyeltem, már nagyon sápadt volt egy ideje. Tíz éve halt meg BÁBI TIBOR, a kiváló szlovákiai magyar költő. Versei közlésével rá emlékezünk. // #/ SZOLOFURT A szőlő fürt mélyzöld és aranysárga, és minden szőlőszemben a Nap tüze kihunyt láva. Édességében ott szunnyad a holnapi öröm és bánat, a megejtő mámor s a mai nap fáradtsága. Szőlőfürt! O, szőlőfürt! megtöretik és elvérzik, mint a bárány teste — mint a borzongó arany nap. Alvó sötétségben, mély nagy csendességben forr — forr a must! FOTÓ: V. PŔIBYL A SZEL DICSÉRETE Nézd, a fák ága-boga aranyló rüggyel ötvözött, a hartártalan ég s álmodó, párás föld között eláradt már a nap. A hajlott hátú dombokon ott legel már a szél, csintalan, ifjú rokonom, ki fürge, s úgy csapong, akár a duhaj képzelet. Már csak őt kedvelem: könnyű öcsém, a friss szelet, ki nem tanulta meg, mit szabad, és mit nem szabad. Bátor ő, s a titkos gondolatnál is szabadabb; ilyen, mert ő a szét — kamasz, ki mindent megtehet. Kacagva elsurran határ, finánc és vám felett, nem szlovák, nem magyar, másnak se vallja ő magát; kedveli a napot, a hűvös, csendes éjszakát: nappal is, éjjel is egyre száll súgó szárnyakon, kéményen bedudál, kocog az alvó ablakon: „Hé-hahó, emberek! Itt vagyok én, a szél, a szél!. .." S újra száll, egyre száll, s otthon van, bármi tájat ér. Felhőt hajt, esőt visz. Virágot, vetést, fát nevel. Fúj, füttyög, dúdolgat csintalan szoknyát megemel, s e/bokázik, mire a kis menyecske felsikolt, hogy: jaj! Hogy: baj! Szegény, pedig hát nem is férfi volt. Száll, száll, mert ő a szél; száll, száll, és el nem foghatod, ha ficsúr vagy, hipp-hopp, lerántja cifra kalapod, mire észbe kapná! ott kuncog már egy ág hegyén. Ilyen, mert ő a szél. Úgy bizony! Tréfás víg legény. Egy perc, és újra száll, nem bánja kalap, nem kalap, zászlókat lobogtat szárnyaló, piros nap alatt. Állhat elébe gát, folyam, tenger vagy szakadék, száll, száll, mert ő a szél, s határtalan a föld s az ég !... 15
