A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-06-24 / 26. szám

BODROGKÖZI ÉS UNG VIDÉKI BARANGOLÁSOK

A Ticce mentén

A Ticce még ma is határozott jelleget kölcsönöz a vidéknek, hisz maguk a községek — Pólyán (Poľany), Szolnocska (Solnička), Boly (Boľ), Zétény (Zatin), Szinyér (Svinice), Rad (Rád) és Bodrogszentmária (Bodrog) — gyöngysorként sorakoznak a felmagasodott egykori folyóágy mentén, csak Véke (Vojka) fekszik kicsit „soron kívül", de szervesen hozzátartozva az egységhez. Az egykori Tisza-meder megmaradt holtágai szövevényesen burjánzanak a falvak körül, de néhol a község közepén is megtalálhatók. Szolnocska és Boly környékén a feltöltödött medrekben kialakultak a sajátságos síksági tözeglápos növénytársulások, olyan ritkaságokkal, mint a taréjos pajzsika, harmatfű, tőzegeper és mások. Zétény, Szinyér és Véke környékén a víz mélyebb, a növényzet oldottabb. Az ilyen helyeken jól érvényesülnek a kolokános-békatutajos társulások, nyíltabb vizekben sárga tavirózsával és fehér tündérrózsával. Nagyon érdekesek Szinyér közelében a vidrafű hatalmas szőnyegei és az egész említett területen parti sávokban elterjedt kálmos. Ezt a gyógynövényként és likőripari alapanyagként is hasznosított növényt kb. a XVII. században Kelet-Ázsiából hozták be Európába, s a Ticce partján jól meghonosodott. Legbövizűbb a Ticce Rád és Bodrogszentmária környékén. Itt a széles vízfelszíneken sokszor kilométeres sávokban zöldell nyáron a máshol igen ritka és ezért védett súlyom, virágzanak a már említett vízirózsák. Varázslatos hangulatúak és az érintetlen természetet idézik az elszigetelt, ártéri — és mocsárerdőkkel körülvett kis holtágak az említett falvak határában. Az állatvilág kedvelői is megtalálhatják a maguk érdekességeit. Számtalan bakcsó, bölömbika, szürke- és vörösgém, néha kanalasgém, sirály, bukó és réce pancsol a vizekben és a csendes kiránduló sokáig gyönyörködhet ezekben a ritka madarakban. Nem feledkezhetünk meg a Latorca balparti árteréről sem. A holtágakban és bányagödrökben színes és értékes növényvilágot láthatunk, pl. a csak itt előforduló mételyfüvet. Erdő kevesebb maradt, csak Pólyán és Bodrogszentmária határában. Az utóbbi erdőjében bizonyára jégkorszaki maradványként a kontyvirág is megtalálható.

Ticcemellék

Amikor 1981-ben a Csemadok honismereti kerékpártúrájának résztvevői a bolyi táborhelyről járták be a bodrogközi és ungi falvakat sokan csodálkoztak, hogy mindig más és más úton mentek el, majd más úton vissza. (Egyszer még ladikkal is átkeltek a Latorcán a zétényi révnél.) A sűrű úthálózat egyik magyarázata a falvak közelsége. A másik viszont az, hogy régen, száraz időben a rövidebb, egyenes utat választották, máskor meg a magasabb helyen vezető kanyargós, de járható útra szorultak. Ebben a szűk körzetben találkozik az Ondava, Labore, Latorca és a Ticce, kialakítva a Bodrogot, így a védögátak és töltések útként is jól megfelelnek. A finomszemcsés, homok talajon a mezei utak hamar járhatóvá válnak az esőzések után. Persze, ez az előny néha hátrány is lehet. Nemcsak a kereskedők jártak erre, a vonuló hadak is gyakran útba ejtették. Főleg a török időkben, amikor ez a hódoltság alá nem esett rész az Erdély és Bécs közti „forgalom" ütőerén volt. 1678-ban Thököly

Csónak alakú kopjafa a Púlyáni (Poľany) református temetőben

A Ticce fő medre Rád községnél

Imre, aki már gyerekkorától ismerte e tájat, Véke határában fogta el az erőszakkal császári tisztté nevelt Zrínyi Jánost, miután csapatát szétverték. Ezután történt, hogy Zrínyi Ilona, míg testvére szabadulása ügyéRe'gebbi faragott díszítésű ház Szolnocskán (Solnička)

ben intézkedett, beleszeretett a kuruckirályba. Boly határában viszont Rákóczi idejében, majd 1849-ben jegyeztek fel ütközetet. Az itt élők az árvizekkel már megtanultak együtt élni. de a háborúk, járványok visszavetették a termelést, leapasztották a lakosságot, így aztán némely település végleg elnéptelenedett és ma már csak dűlőnévként maradt fenn, mint például Eszenyke, Gerepse, Kerektó, Ojlok, Pomócsi, Bolyráska (mindez a Zétény és Pólyán közti részen). A 18. század elején, amikor a törököt végleg kiűzték a Duna-Tisza mentéről, egy kisebb népvándorlás indult meg északról dél felé. Ebben az időben jegyzi fel Bél Mátyás például Szentmária kapcsán, hogy „csekély számú lakossága magyar, lengyel és rutén". A nemesség és az egyház a hadaktól megkímélt birtokairól telepít ide is jobbágyokat. Arányszámuk ugyan nem haladta meg a helybéliekét, ezért lassan beolvadtak és átvették a helyi szokásokat, de sok sajátos színfolttal gazdagították e tájat. Erre utalnak egyes jövevényszavak az ételnevekben, mint a bobájka, gombóda, lapcsánka, pászka, zsámiska, illetve a családnév-anyagban (Simko, Panyko, Kosztyu, Fucsko, Petrik stb.). A bodrogközi nyelvlárás egyébként megőrzött egy igen archaikus alapréteget néhány nyelvtani és szókészleti sajátossággal. Érdemes erre néhány példát felhoznunk: sürved-alkonyodik, pulya-gyerek, lábtó-létra, csuszó-kígyó. kuciksarok. szugoly-szöglet. csapos-vizes, lesikóstoló, litya-ing, szák-zsák, eszváta-szövöszék, zurbol-köpül, cikka-malac. Persze a hangsúly és a hangejtés terén is vannak még olyan sajátosságok, melyek az itt élőket a mai napig pontosan besorolják az északkeleti magyar nyelvjárás jellegzetes alapcsoportjába. Fokozatosan ezek is eltünedeznek, ahogy a falvak is új arcukat mutatják. A Ticce sem folyik; holtágakra szakadt, melyek némelyike nyaranta teljesen kiszárad. Az egykori folyó itt használt írásmódja a helyi kiejtéshez igazodik, két c-vel. Érdemes így elfogadnunk, mert eddig nem rögzült nyelvtanilag. 1211-ben Tyze, később Titze, Tizze, Ticze és Tice alakban is megtalálhatjuk az okiratokban. A helyi használatban „Szemarja", azaz Bodrogszentmária leírásánál Vályi András 1799-ben kiadott művében ezt jelzi: „A Titze vize választja Pálföldtöl, mely sok helységen körül tekergösen tsavarogván Zemplén vára alatt szakad a Bodrogba. Lakosai jó szölöművelök." Ez utóbbi megjegyzés mutatja, hogy nemcsak halászat, csíkászat, hanem komoly termelő gazdálkodás is folyt a vízmentes homokdombokon, alapját képezve a kulturális fejlődésnek. Az utolsó nagyobb árvíz ép 100 éve, 1888-ban pusztított. Ezután emelték még magasabbra a gátakat.

Zéténynek már a XV. században vára volt, majd ebből alakították ki a Bocskayak a

kastélyukat. Sokkal régebbi idők tanúi a homokdombokon folytatott ásatások leletei, melyek a kőkorszakig nyúlnak vissza. Leggazdagabb a X.—XII. század leletanyaga. Az eke ma is fordít ki csontokat, cserepeket. Véke pedig, mely már IV. Béla egyik levelében is szerepel Weyka alakban, a történetíró Szirmay Antal nyughelye, bár erről a helybéliek alig tudnak, semmi sem jelzi ezt. Szirmay 1747-ben Eperjesen született, aztán Sátoraljaújhelyen nevelkedett és tanult. Volt megyei írnok, országbíró íródeákja, megyei főjegyző, Ung, Abaúj, Sáros, Zemplén megye és Buda táblabírája, 1790 és 1796 között országgyűlési követ, de aztán jakobinista váddal (nem épp alaptalanul) elbocsájtják. Ekkor vonul vissza második felesége, Ghillányi Franciska vékei és szirényi birtokára. Utolsó éveiben gyakran látogatta őt rokona és régi kedves barátja Kazinczy Ferenc, aki

4