A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-10 / 24. szám
Hinni n jAhn n A tömeg az utolsó talpalatnyi helyig megtölti a Csók István Galéria kiállítótermét. Kétszázan, háromszázan lehetünk? Nehéz lenne megsaccolni. De nem is a számszerűség a fontos, hanem a hangulat, amely az eseményt, Pteidell János festőművész tárlatának megnyitóját övezi. A közvetlen, családias hangulat. Itt most nincs protokollhely, a kiállító művész is, jobbján a galéria főnökasszonyával, balján a tárlatot méltató jóbaráttal, Sinkovits Imrével szintén szorosan a tömegben, mellettük a Budapesti Madrigál Kórus is civilben csoportosul, s így szinte a tömegből száll fel az ének: „Erdő mellett estvéledtem ..Az ismeretlen arcok közt számos ismerős; a magyar művészeti élet ismert alakjai. A kézfogásokat követő szófoszlányokból, gesztusokból úgy veszem ki, azok vannak itt, akik tisztelik, szeretik a Mestert. Azok vannak itt, akiket szeret és tisztel a Mester is. Pleidell Janos Sinkovits Imrével a megnyitón megcsömörtött, borongós alkotóvá. Sót, éppen megfordítva. Azt hiszem, kevesen vannak, akiknek alkotásai annyi derűt, annyi örömet, annyi fényt árasztanának, mint amennyi az ő képeiből árad. „Ha hite van az embernek — vallja az ősz Mester —, ha hinni tud saját képességeiben, ha hinni tud a világban, akkor még a legkilátástalanabb helyzetekben is akad mindig egy kivezető út. Ha hisz abban, hogy a jónak felül kell kerekednie, még akkor is, ha arra szinte semmi remény, akkor az ember tud örülni a világnak, tud örülni az életnek, tud örülni a barátoknak, s ha talán furcsán hangzik is, örülni tud még a mind nagyobb erőkifejtésre serkentő ellenségeinek .is." S Pleidell Jánosnak ez a mindig optimista hitvallása uralkodik képein is. Ez a határtalanul optimista életfelfogás az, ami az első pillanatban magával ragadja képeinek szemlélőjét. Az optimizmus, az öröm, melyet elsősorban tán a Pleidell János: Varatlan találkozás Jómagam három évvel ezelőtt ismerkedtem meg Pleidell Jánossal. Akkor, amikor ötvenéves érettségi találkozóját jött ünnepelni hajdani osztálytársaival a Komáromi Gimnáziumba. Ám nemcsak egykori iskolája, hanem szülőhelye, gyermekkora, eszmélése is ehhez a régióhoz, vagyis a csehszlovákiai magyar tájhoz köti őt. Hontfüzesgyarmaton született 1915-ben, gyermekkora Karvához, diákévei pedig, mint már mondottam, Komáromhoz, az ottani gimnáziumhoz kötik. És én már tudom azt is, hogy elválaszthatatlanul. A gimnáziumban töltött éveit meghatározónak tartja egész életét illetően. Itt tesz szert „a görögök és latinok bölcsességére", itt találkozik első, máig nagyra tartott mesterével, rajztanárával, Harmos Károllyal. Utána következik a prágai Képzőművészeti Akadémia, előbb egy furcsa „bukással", majd szinte ennek jóvátételeként egy párizsi ösztöndíjjal. S mivel a történelem épp akkor rajzolta át ismét Közép-Európa térképét, Párizsból viszszatérve, magyar diáktársaival együtt már csak Budapesten folytathatja tanulmányait (egy osztályba jár például a kortárs szlovák piktúra ismert képviselőjével, Ernest Zmetákkal). Még prágai diák, amikor Aba-Novák Vilmos válik szinte bálványává. Mit nem adna azért, ha legalább egyszer találkozhatna Aba-Novákkal. S mit hoz a sors és a véletlen? Ahogy Budapestre kerül, éppen akkor foglal el az Akadémián egy megüresedett helyet Aba-Novák is. S rendezni sem Pleidell János: Hazaiele Pleidell János: Vízpart lehetne pontosabban; éppen Pleidellék évfolyamát kapja meg elsőként. Pleidell János azóta, fél évszázada immár Budapesten él. Élete, alkotó pályája persze a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető zökkenőmentesnek. A főiskolát ugyanis a háború pokla, majd a hadifogság megpróbáltatásai követik. Hazatérve pedig éppen az ötvenes évek sematizmusába csöppen bele, ezt viszont nem neki találták ki. így jó időbe telik, mig teljes egészében kibontakozhat egyre felfelé ívelőn művészi pályája. Élete, pályája során tehát — gondolom kitűnt az eddig elmondottakból — aránylag sokszor került az élet borúsabb oldalára. Pleidell János mindezek ellenére sem vált fények játékában fogalmaz meg szinte egyedülállóan. Csodálatos, ahogyan ö bánni tud képein a fénnyel. Forró delek, harmatos hajnalok, lágy naplementék megannyi fénye ragyog, vibrál, simul vásznain, akvareli papírjain. Hol a Balaton-part, hol pedig Itália mediterrán fényei. Az örök szerelmek: a Balaton és Itália. Az év háromnegyed részét a Balaton-parti műteremben tölti. S kettejük viszonyát tán az azóta elhunyt Amerigo Tot — Tóth Imre szavai fejezik ki a legpontosabban, aki Pleidell műterméből távozóban jegyezte meg egyszer: .. Egry József óta nem láttam öcsém így fogalmazni a Balatont." S megjelenik Pleidell tájaiban az ember is, főként a nők, az élet és örökkévalóság hordozói; lovak vágtatása és nyerítése, madarak röpte hordozza képein életszemléletének, a jó győzelmének szimbólumait. Már a megnyitó napján a nagy része elkelt Pleidell János kiállított képeinek, ami önmagában is sokatmondó tény. .„Bizonyos fokig visszaigazolása ez annak — mondja a Mester —, hogy amiben én hiszek, abban még nagyon sokan hisznek." Aztán hozzáfűzi még, hogy kicsit örömszegény időket élünk, noha az ember igényli az örömöt, s ha hozzájut valahol, hát igyekszik azt megragadni. S hogy tán ezért a képei iránti szokatlan érdeklődés. Ez utóbbi szavai még hoszszan elkísérnek a budapesti koraestében. NÉMETH GYULA (a szerző felvételei) — Kutya egy helyzet! — Most ez lesz a tízóraim vagy a legújabb barátom? Az edinburghi herceg királyi regimentje címerében a kínai sárkányt viseli. Most, a sárkány évében, a sereg 145 év után ismét visszatért Hongkongba. S íme, a sors iróniája, hogy a díszszemlén a rettenthetetlen hadsereg egyik tagja elájult. Szép szerelmi történetet mond el a film nyelvén Magdaléna Pivoňková rendező, az Amikor az édenben beborult című filmben, amelynek témáját Ján Otčenáš hasonló című regényéből merítette. A film különlegessége, hogy szó alig hangzik el benne, mégis kerek a történet. 8
