A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-10 / 24. szám
4 Néha az óvó néni is játszani kényszerül erőszaktól hemzsegő filmek károsan befolyásolják, eltorzítják a kicsik érzelemvilágát. — Az igazat megvallva, akad pár sivár érzelemvilágú óvodásunk — veszi át a szót Petrány Péterné —, egy két szülőnek az állandó napi robot után, az örökös pénzhajhászás közben kevés ideje jut gyerekére. Pedig az óvoda nem tudja pótolni a családi fészek melegét. — Régebben 65 tanulóval is büszkélkedhettünk, jelenleg viszont alig több mint három tucatnyi diákunk van csupán — gombolyítja tovább röpke szünet után az igazgatónő a beszélgetés fonalát —, ám minden rosszban van valami jó is: így legalább minden egyes gyerekkel többet tudunk külön-külön is foglalkozni. Molnár Barnabásné osztályában a tavaszt rajzolják a lányok, fiúk. Több gyerek rendkívül ügyesen bánik az ecsettel — büszkélkedik a pedagógus —, Tóth Zolika a legtehetségesebb, legügyesebb mindannyiuk közül. E- gyébként a trenčíni országos rajzpályázaton évről évre nyerünk néhány oklevelet. A balogi óvodások szeretik a verseket, a meséket, az irodalmat is. Az óvónők a szép szó szeretetére nevelik kis tanítványaikat. Gyermeknapjainkon kívül a hazai magyar toliforgatók szinte minden korosztályuknak szánt kötete a mesesarok szekrénypolcain sorakozik. A szlovák nyelv oktatásában ugyancsak szép eredményekkel büszkélkedhet az óvoda. Ismét az igazgatónőt hallgatom: — Munkánkat, fáradozásainkat — szögezi le jóleső érzéssel a hangjában — a járási tanfelügyelöség is méltányolja, sőt a helyi nemzeti bizottságtól is minden támogatást megkapunk. — A gyermek — tanúsítja Molnár óvó néni — kiismerhetetlen. Formálni, alakítani kell, nevelni a szépre, a jóra. Néha apróságaink váratlan dolgokat tesznek, mondanak. Mostanság gyűjtöm érdekes vagy éppenséggel elgondolkoztató megjegyzéseiket, történeteiket, bemondásaikat. íme egy, az „aranyszáj-csokorból": — A két Anti bábokkal játszott önfeledten. Egyikük Süni volt, a másik meg Róka. „Jaj, róka, ne bánts — sírt-rítt találkozásukkor a sündisznó —, ne egyél meg, kis fiaim vannak, s már éhesek lehetnek, várnak haza nagyon." A mese szerint a gonosz róka a könyörgés ellenére is nekiront a tüskés állatkának. Most azonban más történt. „Ó Sünike, ne félj tőlem — szólal meg váratlanul a „Róka" —, dehogyis bántalak, jó róka vagyok én, nekem is van három rosszcsont gyerekem a közeli liget rejtekén. És tudom jól, hogy oktalanul senkinek sem szabad fájdalmat akozni." Belefeledkezve hallgattam a felnőtteknek is tanulságos mesét. ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei NOTESZ LAPOK rfr 1. Deficit Ne is tessék keresni, nincsen, mondja az egyébként kedves arcú, de most éppen szigorúra váltó elárusitónő, amikor az iránt érdeklődőm: kaphatnék-e villanykörtét?... Ez ugyebár nem valami bonyolult elektromos alkatrész, hanem egy apróbb, foglalattal ellátott üveggömb. Ugyanilyen egyszerű eszköz például egy csavar, vagy egy vékonyka alátét, aminek annyi köze van a villanykörtéhez, hogy sokszor ezeket sem sikerül beszerezni. Biztos, hogy saját vásárlói gyakorlatból bármelyikünk felsorolhatna tucatnyi dolgot, ami éppen most fogyott ki, ami sajnos nem kapható, vagy amit nem szállít a nagykereskedelem. Az ilyen sikertelen vásárlási kísérletek közös vonásai közé tartozik, hogy az eladók esetleg halálosan megsértődnek ránk, ha sokadszor keressük ugyanazt a hiánycikket. Mert azt a tanácsot mégsem lehet megfogadni, amit egy morózus kereskedő adott nekem. Azt, hogy vegyek új dolgozólámpát, azzal együtt villanykörtét is kapok! Vagy talán mosógép-, netán gépkocsiügyben is ezt a nagyvonalú ajánlatot fogjuk kapni? Őszintén szólva, hiánycikkjelenség sugallta ötletnek az sem rossz, amit a gépkocsiszervizek egyikében hallottam a minap, ahol azt ajánlották valakinek, hogy hozza be a kicserélendő alkatrészt, akkor majd megreparálják az autóját. Mindent egybevetve azonban még mindig az ilyen elmés jótanácsok okozzák a kisebb bosszúságot. A nagyobbat az, hogy filléres apróságok miatt használhatatlanná válnak háztartási gépeink és mindennapi segédeszközeink. Ezek a hiányok pedig további egymásba kapaszkodó, terebélyesedő hiányosságokat okoznak. Az elsődleges következmény, hogy a hiánycikkek utáni rohangálásban egyre kevesebb marad az egyéb hasznos ügyekre fordítható, amúgy is kiporciózott szabadidőnkből. A hiány további morálisnak tűnő fogyatékosságokat okoz, mivel legjobb melegágya a megvesztegetésnek, a csúszó- és kenőpénzeknek. Mert kinek jutna eszébe, mondjuk, külön pénzt adni olyan árukért, amelyektől roskadoznak a pultok; avagy olyan szolgáltatókra és szolgáltatásokra pluszköltséget szánni, akik és amelyek egymással versengve keresik a lakosság kegyeit? Nos, különösebb közgazdasági ismeretek nélkül is leszögezhető: az áruhiány rossz lakossági közérzetet okoz, hiszen az emberek zöme joggal kérdezi, vajon miért nem érdeke valamilyen termelőnek például egy egyszerű műanyag alkatrészt gyártani, a kereskedőnek pedig kereskedni vele?! Vagy azt firtatja magában a lábát térdig koptató vásárló, hogy milyen szabályok, szabályozók és rendeletek áthatolhatatlan szövevénye révén jelenik meg az áruhiány? Általános tapasztalat, hogy mindezek a kérdések — így azok mélyebb összefüggései is — rejtve maradnak a joggal bosszankodó vásárló előtt. Olyannyira hozzászoktunk mindehhez, hogy akarva-akaratlanul belefásulunk a meddő üzletjárásba, és a keresett cikkek hiányát talán már nem is hozzuk kapcsolatba azzal, amit ki-ki a saját munkahelyén a rossz szervezéssel, a vezetői felkészültség, a rátermettség hiányával, a krónikus anyaghiánnyal összefüggésben tapasztal. Pedig a hiánycikkek csökkentését és mielőbbi felszámolását segítő recept kézenfekvő: a szabadabb mozgásterü és szigorúbban a teljesítményelven nyugvó gazdasági-termelési háttér megteremtésére van szükség, ami a gazdaságirányítás egészének tökéletesítését is feltételezi. A bosszantó hiánycikkek szülte közös hiányérzeteinkre ugyanis csak ez az egyetlen, távolról sem tüneti kezelést jelentő gyógymód kínálkozik. 2. Nagyszülőknek való A kisfiú tizenegy éves. Olvas mindenfélét, nagy figyelemmel hallgatja a televízió híreit. És politizál is: „Ez nem így van, nagyi, te ezt nem érted" — mondja, aztán megmagyarázza, szerinte miként van. Ám szombat délutánokon és a csöndes estéken egyszercsak nem lehet ráismerni. Ö volna a mindentudó kisfiú, a politikával is törődő? Odabújik nagyapához, és hízelegve kérleli: „Játssz velem!" „Fáradt vagyok!" — mondja nagyapa, s megpróbál kitérni a kérés teljesítése alól. „Akkor mesélj!" Ezt már nem lehet halogatni. A srác önfeledten hallgatja a mesét, mint egykor, amikor még egészen kicsi volt. Mert valójában kisgyerek ö még most is. Ám meddig tart a kisgyerekkor? Még egy év, kettő? Aztán soha többé nem bújik már oda a nagyapához. Nem kell többé a játék, a mese. De most még kell... Megbánja, aki megtagadja. 3. Éjszakai ügyelet A helyszín: a frissen műtött betegek kórterme. Éjjel van. A nővér fotelban gubbaszt, a páciensek meg-megakadó lélegzettel alszanak. Valaki fölnyög, halkan a nővért szólítja. Fájdalomcsillapítót kap, lassan megnyugszik és végre újra elalszik. A nővér visszaül a fotelba és tovább virraszt a derengő lámpafényben, s közben néha suttogva szót vált a kórház balesetsebészeti osztályának éjszakai ügyeletéről riportot készítő újságíróval. Hirtelen kitárul a kórterem ajtaja. Fiatal orvos lép be rajta, és szinte a küszöbről kiáltja oda harsány hangon az ápolónőnek, hogy jöjjön egy pillanatra az emeleti ambulanciára, mert az ügyeletben lévő kollégák közül valaki házi disznóölésből kapott kolbászt sütött. Amíg ilyen nyugalom van az osztályon, az illető kolléga szívesen vendégül látja a többieket is egy kis éjszakai falatozásra ... Talán mondanom sem kell: e derűsen hangos invitálásra az őrzöszobán fekvő betegek fölriadnak. A fájdalomfelejtö álom kiröppen a teremből, a sebek újra sajogni kezdenek, a reggelt váró éjszaka véget nem érövé növekszik. A fiatal orvos mindezt azonban már nem tapasztalja, ő már kint beszélget egy kollégájával a folyosón — és talán mondanom sem kell, hogy ezt is behallani ide. Sietek leszögezni: a történet nem kitalált, a minap szó szerint így esett a főváros egyik klinikáján... Nem nagy dolog — vélhetné most bárki, elvégre egy kis figyelmetlenség miatt nem érdemes túl sok szót vesztegetni. Jómagámnak viszont az a véleményem, hogy komolyabb dolog ez annál, mint hogy ne lenne érdemes szóba hozni. Még akkor is, ha a helyszínen úgy hallottam, hogy a fiatal orvos jól képzett, biztos kezű sebész, aki szakszerűen elvégzi a szükséges beavatkozásokat, és mindent megtesz, ami orvosi szempontból számonkérhető. Egyvalamiről azonban megfeledkezett az ominózus belépő közben. Arról, hogy a beteg nem munkadarab. A gyógyításnak ezért nem szabad úgy mennie, hogy megadjuk a megfelelő kezelést és gyógyszert, a többi — beleértve a tűrést — a beteg dolga. A szigorúan vett szakmai kötelességen túl van ugyanis más kötelesség is, ami nem egyéb, mint az emberség. Nem akarok a nagy szavakkal dobálózni, de igazságot érzek abban, ha azt mondom: a gyógyítás egyben szolgálat is. Sokan sok mindenre használják manapság ezt a szót, örvendetesen tág értelemben. Ebben a megközelítésben pedig egyre inkább beletartozik a figyelmesség, a másik fél tekintetbe vétele is, ami az orvosi praxis hétköznapjaiban, természetesen, kétszeresen elvárható. A doktor úr — véleményem szerint — ott követte el a hibát, hogy úgy gondolta: a kórházban a páciens csak gyógyul. Véleményem szerint viszont nemcsak ezt teszi, hanem az ágyat nyomva is az életét éli! Amíg a kórteremben van, addig a betegnek ez az élete; felépülése után pedig majd újra vásárol, dolgozik, a hivatal packázásán bosszankodik. Egyelőre azonban — műtét vagy baleset után — szenvedés az élete, amit minél kevesebb testi vagy lelki fájdalommal, sérelemmel, gonddal, bajjal, mérgelődéssel, álomból való felriasztással szeretne megélni. Egy orvostól duplán elvárnám, hogy ne gátolja ebben betegeit. Ugyanúgy, ahogy a magánéletében, a kórház kapuján kilépve ö is elvárja, hogy ne tüsszögjön senki az arcába, ne lépjen a tyúkszemére, a szomszéd ne az ő ajtaja elé öntse a szemetet. Egy vérbeli, jó orvosnak ugyanis nemcsak a szikét kell hajszálpontosan vezetnie, hanem azt is tudnia illenék, hogy még neki is tilos hangoskodni ott, ahol beteg, műtét utáni emberek alszanak. Remélem, nem veszi zokon a doktor úr, ha most szándékos személyeskedéssel azt mondom: tanácsos lenne ezt végiggondolnia, mielőtt legközelebb benyit egy kórterembe. MIKLÓSI PÉTER 5
