A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-03 / 23. szám
25. Meggyesné nagyot sóhajtva nézett a fiára: — Mástól félek én... — Mitől? — Ha tényleg sikerül és tanító leszel, vajon nem fogsz-e szégyellni bennünket? — Hogy gondolhat ilyet, édesanyám? — Volt már rá példa, édesfiam ... Az öreg Meggyes sebesen pislogott a bozontos szemöldöke alatt, s a torkát köszörülte: — Mindenfélét össze-visszakárálsz itt, hallod — mondta. — A mi fiunkat más szátvában szőtték, másban bizony! — Úgy legyen ... — hagyta rá Meggyesné. A levélben feltüntetett napon Meggyes Jóska éjfél után felkelt, bekutyagolt gyalog a városba az állomásra, és a hajnali vonattal felutazott a fővárosba. Csakhamar megtalálta a jelzett címet — utcát, épületet —, s meglepetten tapasztalta, hogy a komor épület folyosóján rengetegen nyüzsögnek. Szorongott. Vajon hogyan végződik a felvételi megbeszélés? Felvették a tanfolyamra. Hazafelé utazván, a vonaton másféle érzések foglalták izgalmának és szorongásainak a helyét. Úgy érezte, hogy valami új kezdődik az életében. Hét-nyolcszáz ember toborzódott össze az ország különböző vidékeiről a fővárosban. Meggyes Jóska körülnézett. Ki tudja, mit takar a sok idegen arc? Voltak köztük vidámak és szomorúak, fehér- és napbarnított bőrűek, puha és kérges tenyerűek, jórészt fiatalok, de akadt köztük idősebb is szép számmal. Volt, aki a perzselő mezőkről, a kasza mellől jött. volt. aki az épitöállványokról, olajszagú műhelyek mélyéről, illatos fodrászatokból, vagy éppen a kattogó varrógépek mellől. Jóska újra meg újra végignézett az ünnepi megnyitóra felsorakozott kis „hadseregen". Áhítattal hallgatta az ünnepi beszédet, s akarva nem akarva arra gondolt, hogy körülötte valami új van születőben. A katlanszerű udvar nagy bölcsőhöz hasonlított. Kíváncsian kutatta az arcokat. Vajon a körülötte állókban is olyan szilárd elhatározás feszül, mint benne? Másokat is hivatásféle érzet hozott ide, vagy csupán kalandvágy? A szovjet őrnagy jutott eszébe: mégiscsak az ö jóslata válik valóra? Hirtelen azonban kétségei támadtak: képes lesz-e feladatok megoldására? Lesz-e hozzá elég kitartása, s főleg tehetsége? Kutató szeme megakadt egy nőn: fekete haj, valószínütlenül karcsú derék, keményen álló mellek. Úgy ragyogott az udvar közepén, mint az égbolt legszebb, legfényesebb csillaga. Mintha Klárát látta volna maga előtt, annyira nagy volt a hasonlóság a két nő között. Akkor még nem sejtette, hogy egy osztályba kerül vele, s hogy lesz alkalma bővebben is megismerni. Másnap már megkezdődött a komoly munka, a tanulás. Jóska csakhamar rájött, hogy milyen keveset tud. A napok múlásával egyre gyakrabban gondolt haza, az otthoniakra, a szomszédokra, s az ismerősökre, akik azzal bocsájtották útjára, hogy iparkodjon, hogy vigye valamire. Éjjel-nappal tanult, még álmában is biflázott. Kóválygott a feje, gyomra, étvágya sem volt, szédelgett. s jócskán megvékonyodott az arca. Oda se neki, kibírt ő már sokkal többet is! Az osztály esze az a fekete hajú Kerekes Marika volt, akit annyira megcsodált a megnyitón. Úgyszólván mindent tudott. Rettenetesen gyűlölte érte. Talán nem is gyűlölet volt az, valami egészen más. Maga sem tudta pontosan hogy mi. Tény. hogy még nagyobb akarattal és elszántsággal fogott a tanuláshoz. Képes volt még éjfélkor is a könyv és jegyzetek fölött ülni. gyertyafénynél a folyosó sarkában, a lépcsöházban, vagy ha másutt nem lehetett, akkor a pincében, hogy ne zavarjon senkit. Egyik nap beszedett matikából. Sehogy sem boldogult az egyenletekkel. Annyira elkeserítette a dolog, hogy már-már összepakolt és hazament, de a szégyenérzete mégis visszatartotta: mivel álljon a szülei meg az ismerősei elé? Óraközi szünetben az egyik ablakmélyedésbe húzódva cigarettázott. Kerekes Marika — aki egyébként senkivel sem barátkozott — állt meg a háta mögött. — Fáj? — kérdezte. — Nem — felelte Jóska dacosan. — Segítek, ha akarod ... akarod? — Köszönöm! — Miért makacskodsz? — Boldogulok egyedül is. — Ahogy gondolod ... — mondta Marika és faképnél hagyta Jóskát. A dacos fiatalember nem nézett utána, csak a távolodó cipőkopogásából tudta, hogy elment a közeléből. Kár volt visszautasítani a segítségét, korholta magát. Az ő helyzetében félre kell dobni a férfiúi hiúságból fakadó büszkeséget, ha el akarja érni a célját, márpedig el akarja érni. Másnap vasárnap volt. Meggyes Jóska ebéd után egy ideig heverészett, aztán elsétált a Duna-partra, hogy kiszellőztesse egy kicsit a fejét. A sétányon gyerekkocsit toló kismama közeledett feléje. Annyira lekötötték figyelmét a gondolatai, hogy csak az utolsó pillanatban vette észre az útjában álló gyerekkocsit. Elnézésfélét motyogva akart félre lépni, amikor megszólalt a kismama: — Kiskatona!... Hát te ...? Nem más, mint a kreolbörű Gréta volt a kocsit toló kismama. Jóskához ugrott és össze-vissza csókolta. — Ez aztán a meglepetés! — mondta csillogó szemmel, s örömmel. — Lám, milyen kicsi a világ!... Mesélj, hogy vagy, hogy élsz, mit csinálsz?! Meggyes Jóska nagyjából elmondta, mi történt vele azóta, hogy utoljára látták egymást, aztán ö kérdezett: — Tiéd a gyerek? — Az enyém bizony! ... Nézd csak meg, milyen vasgyúró! Tudod, akkor a Zsóka aszszony házából egyenesen idejöttem a nővéremhez. Igen ferde szemmel nézett rám, de azért befogadott. A cérnagyárban kezdtem dolgozni, ott ismerkedtem meg a férjemmel, karbantartó... Szoba-konyhás lakásunk van, élünk ... Jó ember a férjem ... Elbeszélgettek még egy kicsit, aztán elköszöntek egymástól, s ment ki-ki a maga útján tovább. Lám, lám, férjhez ment a Gréta, gondolta Jóska a fejét csóválva. Lehet, hogy gondosabb anya és jobb feleség vált belőle, mint — úgymond — sok erkölcsös hajadonból. Hiába, bonyolult és kiismerhetetlen az élet, rengeteg ellentmondás van az emberi sorsokban. Jóska keresett magának egy aránylag csendes helyet és leült. Nézte a Dunát. A játékos habok tetején csillogott a napfény — millió kis tükör. Olykor-olykor haragosan felmorajlott a vastag víztömeg, mintha lázadás tört volna ki a titokzatos mélyben. József Attila meg Petőfi verse jutott eszébe. Annyira elmélyült a gondolataiban, hogy csak akkor vette észre Kerekes Marikát, amikor megállt a háta mögött. — Melléd ülhetek? — kérdezte a lány csendesen. — Mindenki oda ül, ahová akar — felelte Jóska mogorván. — Ne légy már annyira morcos! — mondta Marika és leült. — Mondd miért haragszol rám!? — Senkire sem haragszom. — Vagy mindenkire, hiszen senkivel sem barátkozol... Nős vagy? — kérdezte a lány váratlanul. — Miért érdekel az téged? — Csak úgy ... megkérdeztem. — Nem vagyok nős ... — mondta Jóska mogorván. — Mit akarsz tőlem tulajdonképpen? — Semmit, csak egy kicsit elbeszélgetni — felelte Marika szomorúan. — Valakivel el kell beszélgetnem. — Miért éppen velem?... Miért éppen engem kellett kiszúrnod a több száz hallgató közüli? — Mit tudom én ... — vonta meg a vállát a lány. — Talán azért, mert te őszintének látszol... és érdekes módon biztonságban érzem magam a közeledben ... — Biztonságban!? — kapta fel a fejét Meggyes Jóska. — De hiszen itt nem fenyeget semmilyen veszély. Mitől félsz? — Félek. — De mitől? — Tegnap elbocsájtottak két lányt a,tanfolyamról. — Tudom ... — mondta Jóska. — Én is tagja vagyok az osztálybizalmiak öttagú csoportjának ... — Igen? — kérdezte Marika csodálkozva. — Ezt nem tudtam ... Ha tudom, akkor... — nem folytatta, csak Jegyintett. — El lettek bocsájtva, mert kulákok a szüleik ... Hát azért lettek elbocsájtva. Most már ezt is tudod ... — Az én apukám meg kántortanító volt egy faluban ... — mondta Marika sokára. — Érted!?... Kántortanitó! — És az bűnnek számít? — Talán igen, talán nem — felelte a lány eltűnődve. — Más pecsét is van rajtam: az egyik bátyám főhadnagy volt, s elesett a fronton ... — Én is voltam a fronton, ha nem is a saját akaratomból — mondta Meggyes Jóska. — Jól néznénk ki. ha amiatt kitudnának innen! — De a másik bátyám csendőrszázados volt, és most valahol Ausztráliában él! — mondta Marika nagyon elkeseredetten, majdnem elpityeredve. — No, látod, ez már keményebb dió ... azonban szerintem te nem felelhetsz a bátyád tetteiért... Egyik sem kérdezte meg tőled annak idején, hogy milyen életpályát válasszon — mondta Jóska szinte önmagának, mintha hangosan gondolkozna. — Te így értelmezed, ki tudja, hogy a többiek hogy fognak vélekedni, ha megérkezik a kádervéleményem? — kérdezte a lány majdhogynem kétségbeesetten. — Apukáddal mi van? — Közvetlenül a felszabadulás után meghalt. Idős ember volt... Tudod, én olyan megkésett lány voltam ... Most az özvegy édesanyámmal élek abban a faluban, ahol az apukám hosszú évtizedekig tanított... Én is mindig tanító szerettem volna lenni. A tanítóképzőt nem fejezhettem be a front miatt. Félelemmel fekszem le, és rettegéssel ébredek, mert mindig arra gondolok, hogy mi lesz velem... Ne haragudj, hogy zavartalak — mondta Marika. Hirtelen felállt és elindult a város felé. Jóska utána akart kiáltani, de hirtelen semmi értelmes gondolat nem jutott eszébe. Ragyogott a napfény. Tiszta és fényes volt az égbolt, akár egy óriási drágakő. A folyó túloldalán játékosan rezegtek a lombok. A háta mögött fiatal párocska lépegetett öszszehajolva. Kissé távolabb egy hadirokkant morzsát szórt a körülötte hemzsegő galamboknak. Valahol halk muzsika szólt, s a távolban felbúgott egy hajókürt. Olyan tiszta és békés volt ez a körkép, hogy szinte fájt. A következő napokban már együtt tanultak. Jóska akkor látta csak igazán, mennyi mindent és milyen sokat tud Marika, s milyen jártas az irodalomban. Sok íróról, sok kiváló irodalmi alkotásról beszélt színesen, érdekesen, hozzáértőri.Ezt a lányt a? isten is tanítónak teremtette, gondolta magában Meggyes Jóska. Július vége felé megérkezett Kerekes Marika kádervéleménye. Lényegében ugyanazt tartalmazta, amit a lány elmondott Jóskának. Az öttagú bizottság összeült, hogy döntsön Kerekes Marika sorsáról. Némelyek mellette voltak, mások meg ellene. Azok egyike az apja kántortanítóságát kifogásolta, meg azt, hogy a bátyja csendőrszázados volt. Jóska természetesen védte: — Lehetőséget kell neki adni, hiszen nagyon tehetséges — mondta, de az ellenzők legharciasabbja letorkolta. — Ejnye, ejnye. Meggyes elvtárs, téged a szépsége téveszt meg!?... Igaz, okos lány, de éppen azért veszedelmes. Kígyó lakik a lelkében, s csak azt a pillanatot lesi, hogy mikor marhat beléd. Gondold csak el, milyen úri dáma lett volna belőle a régi világban! — Bolondság! — jegyezte meg az egyik pártolója. — A többi hallgatóból, akik most itt vannak, szintén úri dámák lesznek, ha tanítani fognak!? Sokáig vitatkoztak, végül szavazással — három a kettő ellenében — úgy döntöttek, hogy a lányt nem tanácsolják el a tanfolyamról. Jóska vacsora után találkozott a lánnyal. — Most már nincs okod a félelemre — súgta neki mosolyogva. — Minden rendben van. Kerekes Marika úgy nézett Jóskára, mint aki nem akar hinni a fülének. — Megismételnéd? — Akinek rossz a hallása, nem alkalmas a tanítói pályára! — mondta Meggyes Jóska felnevetve. Szombaton este moziba mentek. Utána már többször megnéztek együtt egy-egy filmet. Egyszer mozi után az internátus felé sétálva Marika megkérdezte: — Van otthon valakid? — Hogyne volna: a szüleim meg a kishúgom! — Folytatjuk — 14
