A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-05-27 / 22. szám
PETRIK JÓZSEF Pacsirták Az égbolt ónos ablak, behúzódtak a varjak; hó felhők hozták őket, ők meg a hófelhőket. Viaskodnak a széllel, mely, mint ha zászlót tépdel, új-új erőre kapva belevág a csapatba. Bejöttek a sirályok, a kecses légkirályok; csalódva, cserben hagyták a vizek dermedt habját Nem haitik suhogásuk, merev gyönyörű szárnyuk képtelen mozdulatra; őshalak jégbe fagyva. A parki bokrok alját surranó rigók lakják; fagyoskodnak és félnek, nincs a torkukban ének. De jönnek majd a fecskék, lesz égbolt: nefelejcs-kék, lesz zöld pázsit a réten és harmat a levélen. Nyílnak majd meggyvirágok, szerelmes csókra vágyók; hamvas szét lehel rájuk s megtermékenyül álmuk. Pacsirták, daltól égve ívelnek majd az égre, s mint költők: fényben, árván nyílnak az ének szárán. MICHAL CERNÍK két verse A síkság dicsérete I Szeretem a sík mezőt a rónát I olyan jó tágas I nem kell tülekednem a tömegben I senki sem tüsszent a nyakamba i nem kell örökké arra vámom I mozduljon már meg valaki f hogy tüstént elfoglaljam a helyét § mint valami alkalmas hadállást I Ezért szeretem a síkságokat f az élet nyugodt tereit nincs zűrzavar tolakodás verseimben elterülnek szépen kis kutacskára bukkanok valami régi vándor itt feledte a zöld csalit mögött Néha mint egy süveget megemelem az ég kupoláját ebből mindenki megtudhatja költő jár e tájakon Fordította: Zs. Nagy Lajos A tegeződésről Hogy jó barátom erről győzködött oly hevesen hogy elfelejtsem milyen ádázul gáncsol engem S hinni is kezdtem neki oly hévvel szeretett Végül már összetegeződtünk így szóltam hozzá hangosan: Te te te te felemelt 'mutatóujjal Fordította: Zs. Nagy Lajos FOTÓ: J. DUBLN GÁL SÁNDOR akácok (Laci öcsémnek) kezünkön akácok vére s a miénk a tüskék hegyén meghalt virágok pirosa osztható-egy tiéd enyém a megfoltozott nadrágszárak s a felhasadt bőr vörös árka villog már fehér hegekkel nappalunkra s éjszakánkra minden verébfészeknyi élet benne csipog abban a térben mi hát a múlt mi a jövő ki a bűnös és ki a vétlen állnak az akácok feszesen nő bennük virág és tüske meghalt világok pirosa fehér hegekből van a tükre HODOSSY GYULA Ha én egyszer... Talán, ha én egyszer sírásó lennék, virágaimnak földet ingyen hoznék. Minél több embert temetnék, annál több virágot ültetnék. Végül zöld tenne a lakás, a ház zöld lenne a könyv, abban a betű, zöld lenne a kék is, a barna is, zöld lenne a zöld is, a föld, a koporsó, benne az ember is, zöld lenne a lapát, meg a könny. Jómagam is egyszer megszédülnék, az egyik símn csendben kizöldülnék.
