A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-05-20 / 21. szám

••• Jó volt tudni, hogy Stószon él egy ember, egy író, aki világra nyitott pillantásával fölméri sorsunkat, cselekedeteinket. Őrhely volt a fenyvesek tövében meghúzódó házacska, s éreztük lakójának szívdobogását. Bár szerényebb, de ilyen szellemi őrhely a Szikince menti Zalaba is, ahol a hűség költője, a nyolcvanesztendős Csontos Vilmos él és dolgozik. Szomorú, hogy ezek az őrhelyek egyre fogynak s lassan elapadnak. Kihunynak az apró tüzek, hogy teljesebben érezzük árvaságunkat. Mert olyan kevés már közöttünk az író. aki nem szakadt el bölcsőhelyétől, az anyaföld melegétől. Csontos Vilmos maradt, pedig mehetett volna, hívták, üzengettek érte. Talán a város, a szerkesztőségek. az irodalmi élet közelsége korábban kiérleli költészetét, de lehet, hogy elkedvetleníti, mint annak idején Sinka Istvánt Pest hívságos nyüzsgése. Ki tudná ma már ezt megmondani. Csontost nem engedték a szelíden zöldellő zalabai dombok, a Szikince árnyas vize, a tavasszal meg-megújuló kertek. mezők. Nem engedték életkörülményei sem: „Mily erő az, mi szivemet/ A röghöz úgy kötötte meg,/ Hogy elszakítani soha/ Nem bírta az idő foga./ Ne kérdezzétek, nem tudom,/ Mért nem mentem másik úton./ S miért hozott vissza lábam,/ Amikor már messze jártam ?"

Ki ismeri Csontos Vilmost? Az írót, az embert, a hétköznapok munkájába feledkező lelket? Az írók és olvasók elsősorban a költőre gondolnak neve hallatán. A zalabaiak inkább sorstársukat látják benne: a szántóvetőt, kertészkedőt, méhészkedőt. „Még a gondolatát is szeretném elhessegetni annak, hogy bennem a kívülállót lássák. Úgy érzem, nagyon jól bele tudok illeszkedni ebbe a közösségbe, s azt hiszem, nagyon megbecsülnek, mint embert... Én mindig munkaeszközzel, szerszámmal a kezemben vettem részt a zalabaiak munkájában, velük együtt kapáltam, kaszáltam, arattam." — vallja.

De minden ember titok, különösen az íróember, akiben a vágyak, szenvedélyek tüzei magasabb hőfokon égnek. Az író szeretné kibeszélni magából a titkot, a láthatatlan embert, a tudat mélyvizeiben élő lényt, hogy csillapuljon szorongattatása, megismerjék és szeressék. „Ezért minden: önkínzás, ének..." Babits kissé másként fogalmaz: .Minden embernek a lelkében dal van,/ És a saját lelkét hallja minden dalban,/ És akinek szép a lelkében az ének,/ Az hallja a mások énekét is szépnek ..." Csontos Vilmos ars poeticája a fentiekhez hasonlóan csendül: „Bocsássátok meg, mást nem tehetek./ Azokhoz szólok, akikkel megyek/ Falu porában, s kiket szeretek,/S viszont szeretnek, s meg is értenek./ Bocsássátok meg, miattuk vagyok,/ S vállalom az áldozatot:/ Az érthető szót, mit úgy mondhatok,/ Hogy sziveikhez eltalálhatok..."

Ezt a hangot vállalta, visszhangozza immár 56 esztendeje Csontos Vilmos. 1932-ben jelent meg első verseskötete: A Magyar ugaron. A Magyar írás szerkesztője, Szombathy Viktor meleg szavakkal méltatja a versiró „östehetség-et": „A fiatalember önéletrajza annyira hibátlan, oly sok érzéssel teljes, olyan rendes írói eszközökkel íródott, hogy nyomdafesték után kívánkozik. Ez az ember a szívétől az agyáig író. Semmi egyébre nincs már szüksége, csak sok tanulásra. Hogyan tudjon azonban tanulni, ha nyáron beton keveréssel keresi kenyerét s egy

kétkoronás bélyeg megszerzése számára nehéz kérdés..

Ebből a szomorú szegénységből kapaszkodik fel Csontos Vilmos a szellem régióiba. Ez szabja meg további útját, lírájának alaptónusát. E gúzsba kényszerítő életforma magyarországi sorstársaival rokonítja, a korabeli népi írókkal: Sinkával, Veres Péterrel, Nagy Imrével és másokkal. Nemcsak műveiket olvassa, keresi is velük a személyes kapcsolatot. Elszomorító jelensége az akkori időknek, hogy a hazai tájon kallódni hagyják a paraszt östehetségeket. Nagyrészt ezért nem teljesedhet ki Sellyéi művészete, ezért hanyatlanak a névtelenségbe Veres Vilmos, Sass János és a többiek. Tagadhatatlan, hogy Csontos felé kinyúl egy-egy segítő kéz, de az kevésnek bizonyul. Sorsán nem változtat. Csontos Vilmos azonban nem vegyül el a sokaságban, ha gyakran alul is marad a névadásért folytatott küzdelemben. Az első köztársaságban három önálló műve (Magyar ugaron. Üzentek értem. Tovább kell menni) és egy másokkal közös kötete (Üzen a föld) jeleníti meg. Ezek a kötetek csak előhírnökei a gazdagabb virágzásnak, amely a második világháborút követő évektől máig tart és meghozza számára a méltó elismerést. Kár, hogy a felszabadulás után eléggé késő, csak 1956-ban jelenik meg Kell itt a szó című kötete, negyedszázados pályafutásának bemutatása. Fábry Zoltán örömmel és elismeréssel nyugtázza a könyvet, nem kendőzve a költői szó gyöngeségeit sem: „yannak és lesznek, akik Csontos verseiből csupán steril monotóniát hallanak ki, és akiknek Csontos csupán vállveregetésig érő költőt jelent: megható, becsületes igyekezet. Pedig több ennél. Csontos: fenomén. Jelenség, aki és ami ha nem lenne, szegényebbek lennénk: hivatkozás és bizonyosság nélküliek. Csontos egyszerűsége, őszintesége, szerény-IRODALMI TÜKÖR

lUODVriAII J-QKQB

sége és szemérmessége a költői szó lényegét: becsületességét húzza alá és ezzel tiszteletet ébreszt a szó, a költészet iránt..."

Ha Csontos Vilmos verseit olvasgatjuk, kibontakozik előttünk curriculum vitae-ja. Gyalogút című önleíró kötete csak kiegészíti ezt a lírai képet. Megelevenedik szegényen is tarka gyermekkora, az első világháború, a forradalom és az impériumváltozás sok epizódja, a gyerekfővel végzett mezei munka neheze, amelyben volt szépség is: virágfakadás és pacsirtaszó. Nyomon követhetjük az eszmélkedés idejét, a könyvek utáni vágyódás éveit, a gyermek-Csontos betűszomját, s minden szellemi terméket befogadó igyekezetét : „Mintha egy fejjel a társaim fölé nőttem volna, úgy jártam közöttük. Ők azonban nem láthatták ezt. Ilyet csak lelki szemeivel láthat az, aki a szellem gyümölcsével is táplálkozik" — írja önéletrajzában.

A magasba fölcsapódó pacsirtaszó indítja dalra. Füzetet vásárol, abba jegyzi verseit. Aztán szabóinas, majd asztalosinas lesz, vásárjáró, élettel, világgal ismerkedő. Vidéki írókkal kerül kapcsolatba, többek között a dalszövegíró Kersék Jánossal, a lévai Bars szerkesztőjével, aki támogatja és megjelenteti verseit. Csontos meghatóan gondol viszsza első költeményének megjelenésére:

„Végre jött a fiú hatalmas újságcsomaggal. Néhány perc múlva kezemben volt a lap. Izgalmam határtalan volt Az újság kétszer is kiesett a kezemből, amíg ráakadtam a nyolcsoros kis versikére, s alatta a nevemre. Olvastam, olvastam a verset s alatta a nevem betűi összefutottak... Egyszerre azt vettem észre, hogy egy könnycsepp hull az újságpapirosra. Elfordultam, szégyelltem volna, ha könnyezni látnak..

Asztalos segéd lett, de többet volt munkanélküli, mint amennyit dolgozott. Behívják fegyverforgatónak, Prágában szolgál, míg ki nem szuperálják. Bejár a fővárosban kiadott magyar lapok szerkesztőségeibe. Harmincnyolcban szülőfaluját, Garamsallót is Magyarországhoz csatolják. Tovább ír, versbe szedi fájdalmát, örömét. Utat keres a népi írókhoz, úgy érzi, közöttük a helye. Kiadójuk, Püski Sándor a pesti könyvnapra invitálja, ahol személyesen is megismerkedhet több népi íróval. Sinka István ad neki alvóhelyet, s igyekszik lebeszélni arról, hogy Pesten keresse érvényesülésének útját. Két évre rá viszik a frontra.

Megrendítik a háború borzalmai. „Szerencséje", hogy tífuszt kap éá hazaszállítják. Hónapokon át lábadozik, végül — a front közeledtével — dezertál. A háború utáni nehéz időkben is reménykedik. Beköszönt a februári győzelem, s a dél-szlovákiai magyarság föllélegezhet. Zalabán — mert közben megnősül és odaköltözik vőnek — megalakul a Csemadok helyi szervezete, elnöke Csontos Vilmos. A földműves-szövetkezet létrehozása után ő is belép a közösbe családjával. Ezután békességesebb évek következnek. Csontos Vilmos ismét bekapcsolódhat az induló hazai magyar irodalom vérkeringésébe.

Egyre szebb, tartalmasabb versek kerülnek ki tolla alól. Nevét megismeri egész Dél- Szlovákia. Verseiben erősen dominál a szociális és magyarságtudat. Költeményeit szívesen hozzák a lapok, az olvasók kedvelik poézisét. Versei mellett megírja önéletrajzát, a Gyalogutat, amely most jelent meg másodszor. bővített kiadásban. Munkásságának eredménye tucatnyi mű, sokezer olvasó, Nemzetiségi Díj. s a szeretet, amely körülveszi.

Nem is tudom, mikor ismertem meg a költőt, a halkszavú barátot, aki olyan sokat jelent számomra, akinek szeretem a verseit, tisztelem humánus magatartását. Még az ötvenes évek elején találkozhattunk, talán Gyurcsó Pistáéknál, vagy a Csemadok országos közgyűlésén.

A múltból föl-fölbukkan alakja, ahogy betoppan a szerkesztőségbe, érdeklődik irodalmi életünk eseményeiről rekedtes, kissé vontatott hangon, mosollyal vagy gonddal a homlokán. Megjelenésében, öltözködésében is őrizte kendőzetlen emberi magatartását. Nem volt semmi föltűnő rajta, mintha az egyik zalabai szövetkezeti tag nyitott volna be a szobába. Jómagam is gyakran fölkerestem őt, ha arra jártam. Soha nem találtam dologtalanul. A hajdani asztalos műhelyben, az udvaron vagy a kertben tett-vett. Olykor szobácskájábán találtam az írógép fölé hajolva. Mindig nyájasan fogadott, baráti melegséggel, mindig jutott ideje a részemre. Felesége, a vendégszerető Eszter asszony sürögve-forogva terített asztalt. Az idő sokat elmosott az emlékekből, a régi színek megfakultak, a jóbarát, a tiszta szívű költő azonban egyre teljesebben emelkedik ki műveivel a szorongató évek hullámveréséből.

DÉNES GYÖRGY Fotó: Gyökeres György

15