A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-05-13 / 20. szám
Az irodalom igaza (Rákos Péter új könyvéről) Rákos Péter első magyar nyelvű tanulmánygyűjteménye 1971-ben jelent meg Tények és kérdőjelek címen. Már ez a kötete is hosszabb idő alkotói tevékenységének eredményeit foglalta össze, s a kedvező kritikai fogadtatás nem volt véletlenszerű, hiszen a szerző megbízható szakmai felkészültséggel, eredeti szemlélettel és kiművelt módszertani készséggel rendelkezett már ekkor. Bár nemzetiségi magyar lapjainkban kevésszer találkozhat vele olvasónk, irodalmunk termékei és problémái is csak ritkán ihletik írásra, mégis hatékonyan hozzájárul a csehszlovákiai magyar irodalmi gondolkodás fejlesztéséhez, s ezen túl pedig az egyetemes magyar irodalomelmélet és irodalomtudomány árnyaltabbá tételéhez. Hivatásából foglalkozik, s kutatói érdeklődése is elsősorban ezeknek a szakterületeknek a vizsgálatára ösztönzi. Most megjelent második kötetének (Az irodalom igaza) anyagát a szerző nagy tudatossággal válogatta négy ciklusba. Az elsőben (Az irodalmi szakszerűség problémái) elméleti kérdéseket fejtegető két tanulmánya nyitja a sort. A Prolegomena egy eljövendő irodalomtudományhoz című írás eredetileg egy cseh nyelven megjelenő magyar irodalomelméleti tanulmánygyűjtemény bevezetőjének készült, melyben a szerző a válogatás egyes fejezeteinek nagyobb témaköreihez (az irodalomelmélet „statútuma", az irodalom megközelítésének módjai, az irodalmi stílusok, irányzatok és korszakok, az irodalmi mű értelmezése stb.) fűz elemző megállapításokat. Alapállásának megfelelően történetiségükben (tehát fejlődésükben) szemléli az irodalomtudományi problémákat, alkotó módon feltárva a kérdések vitatott tartalmi és formai vonatkozásait, vagy éppen a terminológia használatának helyességét, illetve problematikusságát stb. Logikai, filozófiai és metodológiai kapcsolatok felmutatásával teszi komplexszé eszemfuttatásait. Egy régebben keletkezett (először angol nyelven megjelent) írását szintén részben átdolgozva veszi fel a szerző könyve anyagába {Vitás verstani válaszok); ebben verstani vizsgálódásainak elméleti és módszertani végkövetkeztetéseit teszi közzé. Tisztázó szándékú a „nemzeti versidomról", az ütembeosztás kérdéséről, a hangsúlyról, a metrikai nyomatékről való fejtegetése, éppúgy mint a függelékben Ady verselésével foglalkozó polemizáló jegyzet is új érveket és adalékokat szolgáltat a magyar poétika néhány vitatott kérdéséhez. Nemcsak a szerző kitűnő elméleti tájékozottsága érdemel figyelmet ezekben a tanulmányokban, a magyar és a külföldi (elsősorban cseh) szakirodalomban való jártasság és problémaismeret, melynek alapján impozáns összehasonlításokat tud végezni, hanem az eredeti koncepcióteremtés és a módszertani kulturáltság szuverenitása is példaadó tudósi erudícióként jelenik meg. A Tanári gondok című fejezetben három tanulmány kapott helyet. A hungarológia felsőfokú oktatása című írás az első nemzetközi hungarológiai kongresszuson (1981) elhangzott felszólalás anyaga, amelyben Rákos közép-európai viszonylatban foglalkozik a magyar filológia felsőfokú oktatásával, s többek között felvázolja az egyetemek hungarológiai intézményeiben folyó tudományos munka feladatait és lehetőségeit. A Gertrudis ártatlansága és a Noszty Feri bűne polemikus jellegű írások és szenvedéllyel írt analízisek is egyben, melyek Katona József drámájának és Mikszáth Kálmán regényének egy-egy jelentős momentumát járják körül. A téma mindkét esetben érdekes és a vélemények szembesítése jellegzetesen differenciált. Rákos igazának bizonyítását az érvekre való hivatkozás, pontosabban a szövegből való kiindulás jelenti, s minden esetben csak a szövegre való hagyatkozás biztosítja, ami a Noszty-regény vizsgálata kapcsán módszertani direkcióként így fogalmazódik meg: „...csakis a szöveget tekintem perdöntő nek. egyéb tényezőket legfeljebb irányadónak, járulékosnak". Ez a szempont adja meg értelmezéseinek hangsúlyait, s egyben értékelési mozzanatainak kialakítását is. Rákos nevelői szándéka evidens, kritikusi alapállásának határozottsága nem tűri meg a sablonosságot, a vulgáris okfejtéseket és a kétes olvasói értelmezésekben a toleranciát sem, bár belátja:......nem csodálkozhatunk azon, hogy a mű belső összefüggéseiben be nem avatott, a kor nézőpontját elsajátítani nem tudó fiatal olvasó mást olvas ki a műből, mint az ismeretek és tapasztalatok mélyebb hátországával rendelkező idősebbek". Küldetéses szerepkörben mutatja Rákos Pétert a kötet legterjedelmesebb fejezete {Csehek felé), mely válogatást nyújt a magyar irodalom csehországi népszerűsítését vállaló Írásokból, elő- és utószókból. A szerző az utóbbi évtizedekben csehre lefordított és megjelentetett magyar irodalom szinte valamennyi kötetéhez tájékoztató tanulmányt írt, melyekben kitér az alkotók sokoldalú bemutatására, a művek keletkezési körülményeire, más művekkel való összehasonlítására, a magyar irodalom és kultúra sajátosságaira. A kötetben válogatott ilyen jellegű írások a huszadik század magyar irodalmára koncentrálódnak (kivételt képez az „Évnapra" Arany Jánosról szóló fejtegetése); az időszak legnagyobb költőinek, íróinak művét (vagy életművét) mutatják be a cseh olvasónak. A bemutatott írók: Babits Mihály. Karinthy Frigyes. Móricz Zsigmond, Füst Milán, Déry Tibor, Weöres Sándor, Ottlik Géza, Németh László, Illyés Gyula. A szerző minden ilyen írásában szem előtt tartja az olvasó érdekét és az „alkalmazhatóság" aspektusát engedi hatni; következetesen kitér az adott írótól már megjelent cseh fordításokra, s amennyiben szükségesnek látja, személyi adatokat is közöl, ha az adott magyar alkotót még nem ismerhette meg a cseh olvasóközönség. Bárminek is szentel figyelmet, fejtegetése és hangsúlya sosem öncélú — mindig kellően indokolt és célszerűen funkcionált. Ez a megállapítás érvényes egyébként a kötet zárófejezetének {Háztáji világviszonylatok) recenzióira is, melyek Fábry Zoltán, Dobossy László, Gáli Ernő könyveiről és a Sarló 50. évfordulójára kiadott visszaemlékezések gyűjteményéről („Ez volt a Sarló") mondanak el fontos tudnivalókat. Rákos egyértelműen az elismerés hangján szól ezekről a kiadványokról, de úgy, hogy legtöbbször továbbgondolja a felvetett kérdéseket. Már a kötet előszavából kitűnik, hogy Rákos Péter kutatói attitűdje általában indoklóbb, körültekintőbb, bizonyos értelemben „relatívebb" (tehát kevésbé direkt), mint azt szlovákiai viszonyaink között megszokhattuk. Több teret enged a tudományos lehetőségek érvényesülésének, s ennek következtében nincs szándékában minden témáját feltétlenül és végérvényesen lezárni. Megokolja kötetének címét is: Ady Endre és Fábry Zoltán örökének, hagyományának vállalását ezzel is KINCSÜNK AZ A\IYA\fYELV ságos ismeretjeléből alakultak ki, tehát nagyon szoros kapcsolat volt a név és a megnevezett között így aztán a név elhangzása után akár látatlanban is fogalmat alkothattak annak hordozójáról: Gyönyörű, Szép, Haragos, Nemhű. (Vő. a későbbi századokban egyes íróink ún. beszélő neveivel: Csokonai — Köp-A NÉVFEJTÉSRŐL A nevek jelentésének, eredetének vizsgálata nagyon sok izgalommal, érdekes felfedezéssel kecsegtet, nem csoda hát, ha sokan megpróbálkoznak vezeték- és utónevük, valamint a születési, ill. lakhelyük megnevezésének magyarázatával. Tulajdonneveink köznévi eredetűek, tehát egykor ezeknek a szavaknak jól érzékelhető, konkrét jelentésük volt Köztudott például, hogy a régiségben egy-egy személynek csupán egy neve volt Aki balkezes volt Balognak. a sántát Sántának, a fitos orrút Tintának hívták. Ezek az egynemű nevek viselőjük valópóházi, Tökkolopi, Csikorgó..., Arany János — Rák Bende, Nyakak), Nemadózy stb.) Mint látható, a névadás leggyakrabban valamilyen testi vagy jellembeli tulajdonság {Fekete, Nagy, Gyenge, Csonka; Édes. Hazug) alapján történt. Nem ritkán viszont az illető foglalkozása vált névvé {Szabó, Kovács, Mészáros), vagy a megnevezés esetleg viselőjének idegen származására utalt (Füleki, Losonczi, Pesti, Német, Lengyel). A kereszténység hatására ezeket az egyedi neveket felváltották a bibliai személyektől, szentektől, vértanúktól kölcsönzött megnevezések. Természetesen az új névadás által megszűnt az előzőkben meghatározó „név — ember" reális kapcsolat. Vagyis míg Péter apostol neve egyediként kezelhető, hiszen ő azért kapta, mert szilárd volt, mint a kőszikla fvö. görög, latin petra). az őt követő Péterek neve már motiválatlan, mert szüléink legtöbbször már a világrajövetelünk előtt eldöntötték, fiúnak születve, hogyan hívnak majd. A divatos névválasztás pedig oda vezet, hogy a megnevezésből nemegyszer nemhogy viselőjének tulajdonsága, ismertetőjele nem derül ki, de még azt sem vagyunk képesek megállapítani, magyar-e vagy nem, ill. fiú-e vagy lány az illető fvö. Adeodát Amand, Anasztáz férfineveket!). A valóságos összefüggéseket nélkülöző keresztény névdivat végül is kénytelen volt kibékülni a „pogány" névadás termékeivel. Ugyanis a Péterek, Pálok annyira elszaporodtak. szükséges lett pontosítani, melyikről is van szó Az elavult egyedi nevek ezáltal új funkciót kaptak, családnevekké váltak. Persze többé már nem volt szükségszerű, hogy a Szabó szabó legyen, ill. a szabót Szabónak hívják. kifejezésre juttatja. Tanáros és mégis eredeti; így magyarázza választását és a fogalom vonatkozását : „Az irodalom igaza szememben annyi, mint az irodalom értelmessége, a benne ellenőrizhetetlen megnyilatkozó — vagy tettenérhetö csődöt mondó — ráció, akár a valóságot ábrázolja a mű, akár valamely álomvilágot, akár semmit sem ábrázol vagy a semmit ábrázolja, s függetlenül attól, hogy realista, szürrealista, romantikus, naturalista vagy dadaista eszközökkel. Az irodalom így felfogott »igaza«/ az »igaz« mint az irodalom építő eleme) elválaszthatatlanul egybefonódott az ugyancsak ki nem iktatható esztétikummal és epikummal." Itt egyben feltűnik másik sajátos vonása: filozofikus alapállása, mely minden kiválasztott témája elemzését vagy feldolgozását mélyíti, értelmét tágítja és ellentmondásait (a dialektika fényében) a maga összetettségében fedi fel. A filozofáló hajlam jellemzéseit és értékítéletét is erősen befolyásolja, éppúgy mint történészi szemlélete. Csak két példát említek: „A Nyugat: egység és sokféleség, egység a sokféleségben és sokféleség az egységben. Nem ténykérdés, hanem nézőpont kérdése mikor melyiket érezzük szembetűnőbbnek." — írja a századunk elején alapított, írók nemzedékeit maga köré csoportosító nagy jelentőségű folyóiratról. E programos irodalmi fórum első nagy nemzedéke egyik legnagyobb alakjának, Babits Mihálynak költészetéről pedig így vélekedik: „Versei szépsége harc volt, versei harca szép volt: ebben áll a művében feszülő dialektikus ellentét egyensúlyos egysége, életműve értelme ...". Nem feledhetjük egy pillanatra sem (s ha mégis felednénk, eszünkbe juttatja maga a szerző), hogy a kötet tanulmányait tanár irta, aki már több mint harminc éve oktatja a magyar irodalom elméletét és történetét a prágai Károly Egyetemen. Nem annyira a kérdésfelvetéseket, hanem inkább azoknak hogyanját határozza meg ez a nézőpont — így „indítékait" és „jogcímeit" is fontosnak tartja felvonultatni néhány kérdés megtárgyalásakor. Józan és átgondolt módszerűségű magatartásának köszönhetően megnyilvánulásaiban nincs kritikusi akadékoskodás, de nem kedveli a hipotéziseket, a „mi lenne ha ..." feltételezéseket nem tűri racionális szigora. A vulgarizáló irodalomszemlélet ellen emeli fel hangját, motívumai között előkelő helyen találjuk a nevelői (változtató és alakító) szempont érvényesítését, a pontos értelmezés és közvetítés, a másokkal való Az én vezetéknevem szintén elhomályosult reális viszonyt sejtet, valamikor egyedi név volt {vö. a ma is elfogadható Fehérke nevet amely bár csak 19. századi névalkotás, az előzményei ősiek, hiszen a régi magyar Fehér személynév és a Fehéra, Fehércsa, Fejércsa, Fejércse női nevek mintájára alakult ki). E megnevezés Fehera. Fehersa, Feier alakban — mint ez Fehértói Katalin Árpád-kori kis személynévtárából kiderül — már 1213-ban lejegyzésre került a Váradi Regestrumban. Az eredete sem kétséges, első hordozóját családom ősét valamiért (bőre színéért, erkölcsi tisztaságáért?) fehérnek tartották. A személyneveket illetően további hasznos tudnivalókat találhatunk az alábbi könyvekben : Ladó János Magyar utónévkönyv (1971), Szilágyi Ferenc Sokféle neveknek magyarázatja (1987), Milan Majtán — Matej Povaiaj Meno pre naše diefa (1983). FEHÉR PÉTER (A befejező rész következő számunkban) 10
