A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-29 / 18. szám
zóbb módon próbáljuk kielégíteni az emberek érdeklődését. Az érdeklődésen túlmenően pedig a közösség-igény elvárásainak is igyekszünk eleget tenni. Kiemelt figyelmet fordítunk arra, hogy munkánk által erősödjön az itt élő magyarság hovatartozásának tudata, az emberek hazafias érzése, a más népek iránti tisztelet és megbecsülés tudata. Mert csakis a reális valóságértelmezés és értékelés járulhat hozzá igazán az emberek egészséges, gyűlölködéstől mentes nemzeti öntudatának ápolásához, formálásához. Munkánkat ezek az elvek határozzák meg alapvetően. A sajátosságaink? Itt van a klubmozgalmunk, a kórusmozgalmunk, amely országos méretben is azóta lendült fel igen örvendetesen, hogy Galántán Kodály-napokat rendezünk. Úgy gondolom, hogy ez nemcsak a járáson belülről, hanem nagyobb távolságból is így látszik. — Kétségtelenül így van, ezért azt is megkérdezném: miben szándékoznak a jövő során ilyen és hasonló példát mutatni? — Szorosabb kapcsolatokat kezdtünk kiépíteni a szomszédos járások Csemadok-szervezeteivel, mégpedig a kölcsönösség elvei szerint, külön tekintettel arra, hogy közös rendezvényeket szervezzünk, elevenebbé tegyük kapcsolatainkat, s ezáltal pedig sokrétűbbé, érdekesebbé tegyük azt, amit az embereknek nyújtani szeretnénk. E kapcsolatok során természetesen új elvárások kerülnek felszínre, ezáltal pedig új értékek is. Tapasztalataink szerint ez az igyekezet igen jól szolgálja majd a népművelői munka hatékonyságát, nemkülönben a minőségét, tartalmát is. — Pedagógusi, népművelői munkája nyilvánvalóan időigényes ... — Természetes, hogy így van. De az embert pompásan tudja kárpótolni egy érzés: a közösség érdekében végzett munka eredményei fölött elvégzett summázat érzése, nemkülönben pedig a mindennapi munka során érzett apró örömök nagy élménye. KESZEU FERENC Fotó: Gyökeres az olvasás is elképzelhetetlen pusztán önmagában. Ezért a művelődési formák változtatásával a gyermeki motivációt kell erősíteni — az olvasáshoz, az irodalmi emlékekhez, a népdalokhoz, a közösséghez kapcsolódókat. Több példát is felsorolhatnék erre. A bábkészítéskor, pihenőként a népdalok éneklése mellett a Hókuszpókusz szerzőjével való találkozásra készültünk. A gyerekek alig tíz perc alatt dallamot költöttek a Fülemüle című versre. Vagy a szlovákiai magyar irodalmi emlékek diafilmes előadásán hétéves lányom, aki két éve járt a szalánci várban „itt már voltunk" felkiáltással ismerte fel a helyszínt Elértünk-e eredményeket vagy nem, nem tudjuk lemérni. A fontos talán az, hogy jól érezték magukat a gyerekek. HUSZÁR LÁSZLÓ Fotó: Könözsi István MINDIG EGYENES ÚTON Tíz éve, a Csemadok bodrogközi néprajzi gyűjtésén találkoztam vele először szülőfalujában, Kistárkányban (Maié Trakany). Bár akkor ez véletlen volt, de ilyen . irányú érdeklődésem miatt előbb-utóbb úgyis elkerülhetetlen lett volna a megismerkedésünk. Inkább az én személyes szerencsém, hogy rögtön az elején ő vezethetett be e táj titkaiba. Történelmi és népismereti tudása mellett főleg logikus rendbe szedett élettapasztalata és szinte perzselő lelkesedése ragadott meg. Félnapi beszélgetés után a szokásos adatfelvételnél azt hittem, hogy félre hallottam születési évét; de mégsem. Valóban 1906. Petrik Andor bácsival azóta sűrűn találkozunk. Szinte valamennyi Csemadok-rendezvényen ott van, mindig ott, ahol valami történik. Táskájában magnetofon, nyakában fényképezőgép. Szavalóverseny, Tavaszi szél..., kl übest, kiállítás, művelődési tábor a Tisza partján... talán ö maga sem tudná valamennyit felsorolni, és ez a lista még mindig gyarapszik. 1985-ben ott izgult a Tavaszi szél... országos döntőjében pártfogoltjaiért. Nem zenélt, de a Szeredás nevet viselő parasztzenekar alapítása az ő érdeme. Háta mögött háromnegyed évszázaddal szinte megszállottan kiállt az eredeti népzene mellett. Zenészek után járt, szervezett, s ha a vezetőség vonakodott, akkor zsebből fizetett. Az már nem rajta múlott, hogy ez a csoport nem vált akár egy táncegyüttest is kísérni tudó ütőképes csapattá. Zenei, hangszeres oktatás és a népzenei megalapozottság hiánya, önzetlenebb és méltányosabb támogatás... — sorolja a gondokat helmed garzonlakásában. A háztömb helyén jó húsz éve még korcsolyázni lehetett. Mellette a városi nemzeti bizottság masszív épülete, benne a Csemadok járási titkárságának irodái, és itt épül most az új posta is. Valahogy így változott meg Bodrogköz népének élete; az új mellett a réginek nyoma sincs, csak az emlékezet őrzi az intő rosszat és a követésre érdemes jót egyaránt. Ez utóbbit kár lenne elvetni! Beszélgetésünk akaratlanul is a múlt és a jelen összehasonlítása felé terelődik. Az asztalon újságok, filmtekercsek, fényképek. A szekrényből régi albumok kerülnek elő. — A képeket nagyrészt én csináltam. 1921 óta fényképezek. Olcsó állványú, lemezes gép volt az első. Aztán egy kétaknás Feutlender nőtt hozzám. Sajnálom, hogy a viszontagságok során elkallódott. Nagyon jó volt viszont a Flexaret is. Ezek után a mai gépekkel könnyű bánni... A megsárgult képek újabb emlékek özönét elevenítik fel. Megpróbálom itt időrendi sorban összerakni. — Négy félmostoha és három édestestvér közt nőttem fel Kistárkányban. Nyolcéves voltam, amikor az első világháború a frontra szólította az édesapámat. A gazdaságot tizenhat éves bátyám irányította, de azért 1917-ben elküldték Sárospatakra tanulni. Nehéz évek jöttek. Három év múlva már csak szökve járhattunk át a határon, hogy befejezhessük az iskolát. Karácsony, húsvét meg a szünidő alatt kerültünk csak haza. Itt Tárkánynál szökdöstünk huszonöt-harmincan, az ungiakkal együtt. 1925-ben felvettek a brnói német műegyetemre, gépészmérnöki szakra. Megtanultam németül, de néhány tanárnál magyarul is lehetett vizsgázni. Azok még Pesten végeztek. Bmóban a magyar diákok egyesületében, a Corvinában ismerkedtem meg Balogh Edgárral az egyik szokásos szerdai találkozón. Aztán a negyedik szemeszter végén észrevették, hogy magyarországi érettségim van. Nem ismerték el, azért haza kellett jönnöm. Nagy keserűséget jelentett ez számomra. Szerettem a műszaki dolgokat. Az Élet és Tudományt ma is végigolvasom. Szóval hazajöttem gazdálkodni. Ebben az időben jelentkezett Balogh Edgár, ha jól emlékszem 1927-ben, és egy csapat diákkal nálunk szálltak meg néhány napra. Talán nyolcán lehettek. Nekem dolgozni kellett, aratás volt. Csak ajánlottam, hogy mit érdemes megnézni. A földön aludtak a nagyszobában, mert annyi ágy nem volt. Innen mentek tovább Bereg felé. Edgáron kívül még Csáder Lacira emlékszem, aki az itt eltöltött egy hét után hosszú ideig levelezett a húgommal. Nem csoda, mert értelmes, szép lány volt. Később őt is messze vetette a sors ... A sarlósokkal aztán Bratislavában találkoztam újra. Ebben az időben bővítették a népiskolákat nyolc osztályra. Nagy volt a tanítóhiány, és távutasként is vizsgát lehetett tenni. Brogyányi Kálmán készített fel a vizsgára. A magyartanárom Szalatnai Rezső volt, no meg a sárospataki iskolában is jó alapokat kaptam. 320 jelentkezőből csak huszonnégyen tettük le a vizsgát. Tanító lettem a szülőfalumban. Szerettem tanítani, nevelni a gyerekeket. Tudtam, hogy minél okosabbak lesznek, annál magasabb színvonalú lesz a falum is. Már-már azt hittem, hogy elkerül a háború sűrűje, amikor a vége felé behívtak katonának. Betegen, négy év múlva jöttem haza a hadifogságból. Tanítói állás nem volt, csak később indult meg a magyar nyelvű oktatás, így először a csemŐi (Čierna nad Tisou, de nem Ágcsemő, mert az egy másik falu!) állomáson vettem hasznát német tudásomnak a Metrans vállalatnál. A szövetkezet megalakulásakor traktoros, majd technikus lettem. Akkoriban nagyon kevesen értettek még a gépekhez mifelénk. Azoknak az éveknek a visszásságaira is csak most kezdenek rávilágítani. Amink volt, azt mind verejtékes munkával értük el... azóta sem terem annyit az a gyümölcsös. Aztán már a nyugdíjig a traktorállomáson dolgoztam. Persze a kultúrától, a közművelődéstől sem szakadtam el. Aki egyszer belekóstol a tanításba, ha nem is folytathatja, de a hivatásának érzi. Én legalábbis így voltam vele. Szabad időmben még tanító maradtam. Nem szabad a sírba vinnünk emlékeinket, tapasztalatainkat! Nem vagyok rossz véleménnyel a mai fiatalokról. Szeretek köztük lenni, s ha kedvük van hozzá, mesélek nekik. Sokan eljárnak hozzám most is. Petrik Andor a nyolcvankettedik évét tölti be ebben az esztendőben. Életén nyomot hagyott századunk történelme. A beszélgetés vallomássá alakult. Bólogatok közben, mert hitelességét magam is tanúsíthatom. Ősz haja az egykori bölcseket meg a néptanítókat juttatja eszembe, akik nemzedékeket oktattak, neveltek, s ezzel egy egész közösség szellemiségét, értékszemléletét, magatartását határozták meg. Sokukban talán akkor sem tudatosult ez a jövő iránti felelősség, csak a rájuk bízott növendékekbe akartak magukból a legjobb tudásuk szerint minél többet átplántálni. Most is fülembe cseng, amit egyszer mondott: Csinálni kell, nem azt keresni, hogy mért nem lehet! További jó egészséget, Andor bátyám! MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ A szerző felvétele 7
