A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-08 / 2. szám
A második Akropolísz A második Akropolísz — a Garni erőd ékessége, az egykor rombadőlt szentély Az erőd falai, melyet egy földrengés sem tudott szétzúzni. A háttérben a Kaukázus gyönyörű, kopár sziklái csúcsosodnak A délen Iránnal és Törökországgal határos Örményország rendkívül gazdag természeti kincsekben és műemlékekben. Ezt akkor tapasztaltam, amikor autóbusszal csaknem az egész országot végigutaztam, s volt alkalmam megállni azokon a helyeken, melyek egy Csehszlovákiából érkező turista figyelmét leköthetik. Tudni kell, hogy a Szovjetunió e köztársaságának különös történelme van, hiszen nevéhez fűződik az Ararát hegy vonulata, melyről a bibliai legenda is szól. Ennek ellenére a hegyvonulat csak „néhány" tízezer évvel ezelőtt alakult. Akkoriban még rengeteg működő tűzhányó volt itt, s ezekből még ma is egy-két ijesztgeti a környékbeli lakosokat. Az aktív vulkánműködés számtalan földrengés előidézője volt, és számos település pusztult el. Az Ararát Örményország jelképe, mégsem tartozik a Szovjetunióhoz. Aki ránéz az örmény címerre, még akarva sem feledkezhet meg erről a hegyről, hiszen ebbe is belerajzolták; büszkék is erre az örmények! Tiszta időben jó kilátás nyílik át a török határon túlra is, így személyesen is láthattam a legendás hírű hegyet, ahol Noé bárkája az özönvíz után kikötött. Ahogy buszunk a Kaukázus igazán lenyűgöző vidékein kacskaringózott, szemünkbe tűntek a különféleképp öszszetákolt, vagy éppen gondosan megépített öntözőcsatornák. Ebből aztán máris arra következtethetünk, hogy a táj eléggé szegény csapadékban; mi több, alig láttunk egy-egy patakocskát, kisebb folyót — kiszáradt folyómedret annál többet! A kopár hegyek is arról tanúskodtak, hogy itt bizony igazi kincs a víz! Sohasem hittem volna, hogy egy kopár, erdő nélküli hegyvonulatban is lehet fantázia, lehet bűvölet. Most meg el kellett ismernem, hogy bizony nagyon keveset tudtam ez ideig Örményország e páratlan, természeti szépségekben gazdag vidékéről. Az útikönyvekben, útibeszámolókban még nem olvashattunk túl sokat erről a szovjetunióbeli köztársaságról, ennek tulajdonítható, hogy azt sem tudjuk, mennyi értéket rejt ez a vidék. Természetesen, ha ezt tapasztalni akarjuk, át kell repülnünk a Kaukázust, hogy eljuthassunk egy a mienktől teljesen eltérő éghajlatú, más természeti adottságokkal rendelkező területre. Júliusban, amikor ezen a- vidéken épp a legnagyobb a hőség, kezdtem el az itteni „felfedezéseimet", így az első napokban a hirtelen éghajlatváltozástól meg a nagy hőségtől belázasodtam. Csak később tudtam meg, hogy aggodalomra semmi ok, hiszen a szervezet így reagált a gyors változásokra. Néhány otthonról hozott lázcsillapítótól rendbe jöttem, s most már magam is megpróbáltam beilleszkedni a kissé idegennek tűnő környezetbe. A szállodánkban kezünkbe nyomtak néhány tájékoztató jellegű füzetkét, melyekbe máris belelapoztam, hiszen érdekelt, mire hívják fel a figyelmet az itteniek, azaz mit érdemes megnézni. Lapozgatás közben furcsán tekintettem az egyik fotóra, mert sehogy sem tudKilátás a Garniról a mély szakadékba. Alig nőtt itt néhány alacsony cserje, kisebb fa; a puszta hegyoldal is arra bizonyíték, hogy itt igazi kincs a víz tam rájönni, hogy kerülhetett ide a görögországi Akropolísz. Csak miután a kísérőszöveget is elolvastam tudtam meg, hogy az örményeknek is megvan a saját Akropoliszuk, mégpedig a Garni falucska mellett magasan ágaskodó erőd formájában. Alig bírtam kivárni a másnapot, hogy végre „élőben", teljes nagyságában is láthassam ezt a különösen szép építményt. El is indultunk a kissé kényelmetlen autóbusszal (ugyanis nem lehetett az ablakokat kinyitni). A buszban a hőmérő higanyszála majdhogynem qtven fokra futott fel, s a magam kényelmével nem törődve, a fényképezőgépemért és a filmjeimért aggódtam. Célpontunkat jó félórás utazás után el is értük, s miután kiszálltunk az autóbuszból, egy nagy szakadék mellett találtuk magunkat. Ijesztő volt letekinteni a mélységbe. de ugyanakkor elbűvölő is, hiszen az ember úgy érezte, mintha a szebbnél szebb sziklák, vájatok fölött lebegett volna. Kis utacskán jutottam el a Garni erődhöz, ahol már francia meg angol turisták fotóztak, filmeztek; talán ők sem hitték el idegenvezetőjük magyarázatát, aki elmondta, hogy ezt a területet régebben erős földrengés rázta meg, s nemcsak az erőd falai rongálódtak meg, hanem romba dőlt I. Trdat király majdhogynem kétezer évvel ezelőtt épült nyári palotája, meg az a pogány szentély is, mely mára teljesen újjáépült. A megtalált oszlopokból, az ásatások során feltárt díszes oszlopfőkböl összeállt az egykori szentély épülete, melyen nem észlelhetők az 1679-es földrengés kárai, sőt úgy tűnt, mintha már ősidők óta itt magasodna, előkelőségét, létjogosultságát bizonyítva. Az erőd falai is jó állapotban maradtak meg, így könnyen elképzelhettük, hogy a több száz évvel ezelőtti uralkodók hol, milyen körülmények között és milyen környezetben éltek. A Garni erőd nemcsak a már említett királyi vár maradványairól, meg a szentélyről híres, hanem az archeológusok mintegy tizennégy bástya maradványait is megtalálták, mi több, megtekinthető már az a fürdő is, mely egykor a királyi család kényelmét, felüdülését szolgálta. Itt látható az a mozaikpadló is, melyen mitológiai alakok cselekedeteit ábrázolják. Mivel ezen a padlórészleten görög írásjelek, betűk is találhatók, arra következtetünk, hogy a görög kultúra nagymértékben befolyásolta az örmény kultúra alapjainak kialakulását. A mai Garni már csak történelmi látványosság, de ha az ember kiszáll az autóbuszból és sétál egy fél órácskát az erőd belső udvarában, itt, a külvilágtól, a túlmotorizált, túlkompjúterezett huszadik századtól nagyon könnyen elszakad, s visszakerül az első századba. így aztán különleges, ritka szép élményekkel térhettem haza, s elmondhattam, hogy láttam a görög Akropolísz mását. Itt, Örményországban ... KOLLER SÁNDOR A szerző felvételei 17
