A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-22 / 17. szám
okot adott a megkülönböztetésre, a társadalomból való kirekesztésre. Teherként Vitte mindezt a vállán, szegénységével együtt. Posztumusz könyvében a Nehéz búcsútan írja: „Azt hiszem, én csak azért maradtam életben, csak azért sikerült megmenekülnöm, mert annyira jelentéktelen és nyomorult voltam, hogy még a magyarság és a zsidóság fogalma sem fért rám ..." Szabó Béla az egyik legszegényebb keletszlovákiai tájról. Nagymihályról (Michalovce) származott. Könyveiből, főként önéletrajzi fogantatású müveiből (Ezra elindul, A család IRODALMI TÜKÖR IBODVriAII J.QKQB lap nyugodt körülményeket teremtett számára, hogy zavartalanul alkothasson. A felszabadulást követő évtizedekben írta regényeinek, elbeszéléseinek, riportjainak és emlékezéseinek legjavát, többek között a Steiner Gábor életéről szóló regényes életrajzot. Ha íráskészségét, művészetének erejét összevetem Egriével, akkor Szabó Béla az érdesebb és eredetibb, de az egyenetlenebb is. Botlásai ellenére van a szövegében valami vonzó, lebilincselő varázs. Anyakomplexusa volt, az anyja utáni szinte beteges vágyódása föl-fölbukkan szőve-Szabó ^Séla- irodalmunk szegénylegénye Föl-fölvillan emlékezetemben, ahogy hosszú lépteivel tovatűnik az utca forgatagában. Sovány alakján lóg a felöltő, hóna alatt a szokásosnál kisebb, tömött aktatáskát szorongat. Mindig siet. mint valami nyugtalan garabonciás. Meggyötört arcába barázdákat hasított az élet. Riadt és keserű ez az ábrázat, a mosolya is félszeg, mint ő maga, eredendő nyugtalanságot takar. Ha összefutottunk az utcán, kelletlenül elegyedett szóba, és akkor is csak néhány mondat erejéig. Kapkodva beszélt, kissé habogva, meg-megnyújtva a szavak végét. Kiejtése, hangsúlya idegenül hatott, mindezt Kelet-Szlovákiából hozta magával. Az antikváriumban vagy könyvesboltban gyakrabban találkoztunk. Ott turkált mindig a könyvek között lázas izgalommal, s ha fölfedezett egy-egy ritkább kötetet, boldogan kifizette és dugta az aktatáskájába. Sokszor láttam őt a használt könyvekben lapozgatni. Megvillant a fényben sokdioptriás szemüvege, ahogy látóterébe emelte az olvasnivalót és halkan mormogott hozzá. Ha jó volt a kedve, fölhívta figyelmemet egy-egy műre, mondván, neki már megvan, vegyem meg én is, nem bánom meg. Nagyon szerette a könyveket és én tudtam, ritka szép könyvtára van, amely gyűjtögető szenvedélyek gyümölcse. Becsülte és áhította a könyvet, szentségnek tartotta, hiszen sihederként nem jutott jó könyvekhez, csak a könyvesboltok kirakatában bámulhatta a tarka, titkokat és szépségeket rejtő köteteket. Az írószövetségi összejöveteleken mindig hallatta hangját. Igazságot kereső, izgékony természete arra ösztökélte, hogy belekapcsolódjon a vitába. Szkeptikus volt, nem hagyta szó nélkül, amit a többség elfogadott, amiben megegyezett. Mindig védelmére volt annak, akit elmarasztaltak. Rámutatott pozitív vonásaira, hangsúlyozva, több megértéssel és bizalommal, több melegséggel kell az íróhoz közeledni. De a túlzott dicséretet sem kedvelte, a fölmagasztalt író babérjaiból mindig kitépett egy keveset, hogy a dolgok egyensúlyba kerüljenek. Rekedtes hangja, görcsös erőlködése vélt vagy valós igazának megvédéséért nem mindig tett jó benyomást a jelenlevőkre. Némelyek a kákán is csomót kereső írónak tartották. amolyan kellemetlenkedő embernek. Mások meg csak mosolyogtak suta felszólalásain. Akadtak azonban olyanok is, akik kedvelték és biztatták, mondja csak meg, ami a szivén fekszik. Ö mindenesetre hitt abban, amiért és akiért kiállt. Beszéd közben fölgyúlt az arca, pofacsontja körül pír öntötte el, mintha láz bujkált volna bőre alatt. Igazságkereső hajlama olyan ösztönös volt, mint írósága. Támadásba csapó védekezése származásának, fajtájának, nemzetiségének üldöztetéséből fakadt. Származása és magyar nyelve a fasizmus éveiben kettős kedvence. Az élet peremén. Nehéz búcsú), de más regényeiből és elbeszéléseiből is képet kapunk a századforduló utáni évek, évtizedek társadalmi rajzáról, összetételéről, a meglehetősen kevert lakosság mindennapjainak színes és eleven életéről. A kegyetlenségig kemény volt itt a szegények élete, különösen azé a zsidóságé, amely nem tudott fölkapaszkodni. Tüdőbaj. tífusz, diftéria tizedelte a lakosságot, különösen a gyermekeket, akik mindig éhesek voltak. Szabó Bélát ez a táj, ez a feszültségekkel és sóhajokkal megvert élet nevelte magányos lázadónak, emberségre és szeretetre szomjazónak, az élet- és irodalom peremvidékén bukdácsoló embernek, írónak. Embersége és Írósága megszenvedett és szorosan determinált. Lényének legtitkosabb sejtéseivel, gondolatainak minden rezdülésével, írónak készült. Mégis akkor lett szabólegeny, amikor első versei kikristályosodtak lelkében. A szabómesterséget azonban nyűgnek, kényszermegoldásnak érezte. Különbnek tudta magát, minthogy lelket nyomasztó szabóműhelyekben robotoljon. Ha nem érezte volna írói elhivatottságát, ha nem ösztönözte volna szenvedélye és makacssága, talán ottreked valamelyik szabóműhely homályában. Szabó Béla azonban kitört a szabóműhely fülledt melegéből. Inkább a szabadságot, az irodalmat választotta, akkor is, ha tudta, hogy abból nem lehet megélni s éhezés és nyomorgás lesz az osztályrésze. Hogy is maradhatott volna ott, ahol testét-lelkét kimerítette az egyhangú robot? Ki írta volna meg akkor helyette a szívében hordott sorsokat ? Versekkel kezdte, mint a legtöbb prózairó. Első kötete, a Felszakadt gondolatok 1926- ban, 22 éves korában jelent meg szülővárosában. Utána még három verseskönyvet adott ki saját költségén. A kritika túlnyomórészt elmarasztalta költészetét, Fábry azonban dicsérni érdemeset is talált bennük. 1975-ben Mayer Judit szerkesztésében megjelent válogatott és új verseinek kötete: Kenyér meg tej címmel. Visszhangtalanság fogadta. Pedig Szabó Bélának jó versei is akadtak. Az Ezra elindul című első regényét 1935- ben jelentette meg. A könyvben életútjáról ad számot, mint ahogy majd minden elbeszélésében, regényében önmagát rajzolja meg. Legjobb könyvében: A menyasszonyban, A család kedvencében vagy a Marci a csodakapusban átélt motívumokat használ fel, ezekre építi regényeinek mondanivalóját. Ha nem is remekművek ezek a regények, olyan értéket jelentenek, amelyek Szabó Béla művészetét átmentik a jövőbe. Sűrűn találunk bennük fejezeteket, amelyek elkápráztatják, meglepően szép történetekkel töltik meg az olvasó szivét. Fábry Zoltán becsülte Szabó Béla tehetségét, szegénységből feltörő, igazságkereső művészetét. Ezért bírálta másnál keményebben, szordínó nélkül. Szabó ezt gyakran nehezményezte, aztán belátta, hogy igaza van Fábry Zoltánnak, akit végtelenül tisztelt és szeretett. Fábry szerint Szabó „a meglepetések embere", akinek írásai hol csodálatra méltóak, hol bosszantóak. A menyaszszorjyról például azt írja, hogy közel áll a remekműhöz: „Képletesen: tökéletes váza, amely felesleges mozdulatra kis repedést kapott, és új próbálgatásra, kopogtatásra a várt csengés helyett már hangot váltott..." Könyveit ilyen repedések, törések jellemzik, tematikai, szerkezeti és stílusbeli anomáliák, kirívó, idegen szálak a meseszövés érzékeny szövetében. Fábry hol elfordul Szabó Bélától, hol visszatér hozzá, dicsérve lírai realizmusát, egyedi látásmódját, kifejezési készségét. Életének első fele a hányattatás, a nincstelenség és az üldöztetés jegyében telt el. A Monarchiában született, a burzsoá Csehszlovák Köztársaságban serdült legényemberré, hogy utána átélje sorsának legszomorúbb, legnyomasztóbb korszakát, a fasiszta Szlovák Köztársaság éráját. Élete Nagymihály. Kassa (Košice), Bratislava, Prága és Pest között oszlott meg. E városok között ingázott vágyakkal és csalódásokkal szivében. A szóbanforgó városok miliője ott kisért könyveiben, hol nyers naturalizmussal, hol lírai színekben ragyogva. Írók, szerkesztők, szerkesztőségek, úri mecénások elevenednek meg önéletrajzi fogantatású könyveinek lapjain, de megtaláljuk a munkanélküliek világát, a pozsonyi „köpködőt", ahol munkára vártak a szegények, a fogdák világát, ahová'be-belökték az embert, a menhelyeket, kocsmákat és a sivár hónapos szobákat, ahol az ágyrajárók váltották egymást. 1948-ban az Új Szó szerkesztője lett, s a geiben. Zola regényei keltették föl benne az Írás olthatatlan vágyát. Szerette és tisztelte József Attilát, ugyanúgy az útját egyengető „stószi remetét". Leghöbb példaképe és szerelme azonban Petőfi Sándor. Sokat és rajongva irt róla. Meg kell emelnünk kalapunkat Szabó Béla emléke előtt, ha olvassuk naplójában hányszor zarándokolt el Petőfi ligeti szobrához, különösen a költő születésnapján. Magányos volt, s magányosságából eredően kávéházi író. A márványasztalon vetette papírra legtöbb regényét, elbeszélését, verejtékezve és görcsösen. Megküzdve minden sorával, minden szóval. Kényszerű teher volt neki az írás, gyönyörűséges szenvedés. Könyvek nélkül, Írói feladat nélkül egyetlen percig sem tudott volna meglenni. Nem volt azonban kitárulkozó fajta, zsigereiben fészkelt a bizalmatlanság. Terveiről alig-alig szólt, készülő műveit csak kivételes esetben mutatta meg másnak, ellentétben Egrivel, aki kérés nélkül készségesen olvasott részleteket kéézülő írásaiból. Az ötvenedik születésnapját ünneplő Szabó Béláról írta Fábry Zoltán: „Ha valaki megérdemli, hogy köszöntéssel, köszönettel tiszteljük meg, akkor Szabó Béla címére kell adresszálni mondanivalónkat. Nincs szlovákiai íróember, aki annyit küzdött volna a tollal és a tollért, a sikerért és eredményért, aki olyan görcsösen, olyan elkeseredetten és szerelmetesen markolta volna a tollat, olyan szívósan, annyira fanatikus önhittel és hajszoltsággal, mint ö. Mint a mesék szabólegénye, tűt cserélt tollal, hogy magát, hangját és mondanivalóját varázspálcává szépítse... Hányszor adtuk fel Szabó Bélát, és tolla hányszor hódította vissza szívünket és elismerésünket. Makacs és hű maradt minden életpofon és minden sikertelenség között, és igaz maradt tévedéseiben és tévelygéseiben is, igaz keresésében és útveszettségében és igaz — megtalált, mondanivalóvá ért szavaiban ..." Kevés íróról írt ilyen meleg, bensőséges hangnemben Fábry Zoltán, mint a „tévelygő", de mindig megtérő Szabó Béláról, a szegénység és proletársors költőjéről, akiben volt makacsság és erő mindig újrakezdeni, bárhogyan szapulta a kritika, bárhogyan vesszőzte az élet. Ebben a sziszifuszi erőlködésben, ebben a rettenthetetlen igazságkeresésben, ebben a szívós önbizalomban alakult Szabó Béla etikai arculatának képe. Ezt az igazságkereső szenvedélyt gyúrta bele regényeibe, elbeszéléseibe és verseibe, végső fokon ez maradt mentsvára is, megtartó ereje, fogódzója az élet buktatókkal, viharokkal szabdalt útján. DÉNES GYÖRGY 15
