A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-22 / 17. szám
CSALÁDI IDILL W „Este van, este van... a tűz sem világít. Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit; A gyermek is álmos, — egy már alszik éppen. Félrebillent fejjel, az anyja ölében. Gyéren szó! a vendég s rá nagyokat gondol; Közbe-közbe csupán a macska dorombol. Majd a földre hintik a zizegő szalmát. . . S átveszi egy tücsök csendes birodalmát. (Arany János: Családi Iför) A fenti sorokat 1851-ben írta Arany János. Vajon ma milyen a családi kör? Négy riportalanyt kérdeztem erről, s miközben beszélgettünk, természetesen másról is szó esett, hiszen az életmód, a környezet mind kihat a családi életre. 7. Vörösné Jávor Judit. 36 éves, hivatalnoknő, Kassa (Košice); C 60-as Emgeton kazetta, A oldal: 30 perc — Az én szüleim nagyon szerették egymást. Nekem mindmáig az a példaképem, ahogy ők éltek. Előfordult, hogy az apu, ha jó kedve volt, az utcán is fölkapta anyut és megpörgette a levegőben, és persze minket, gyerekeket is. Virágot sem csak akkor hozott anyunak, ha névnapja vagy születésnapja volt. Anyám is rengeteget foglalkozott velünk. Szép családi életet éltünk, bár a szüleim nagyon szigorúak voltak. Hozzám különösen, mert a három gyerek közül én voltam a legidősebb. Ennek ellenhatásaként tizennyolc éves koromban elhatároztam, hogy minden tőlem telhetőt egyedül, szülői protekció és egyéb segítség nélkül fogok megcsinálni. Egyszerűen ki akartam próbálni, hogy mit érek egyedül. Húszéves koromban férjhez mentem. Akkor úgy éreztem: most kezdődik a nagy szabadság. Nem egészen úgy történt, mert hamarosan megszülettek a gyerekek, de azért jó így. Aránylag vidám család a miénk. Éppen a minap gondolkodtam ezen: vagy nagyon szerencsések vagyunk, hogy így alakult az életünk; vagy pedig okosan, jól csináltuk. Nem tudom. A férjem jókedvű, nyugodt és nagyon szolgálatkész ember. Nálunk sohasem volt gond, hogy aznap ki megy bevásárolni, ki főz, netán ki fog ablakot mosni. Fizetését maradéktalanul a családi kasszába teszi, és ha teheti, különmunkát is vállal, hogy némi mellékesre is szert tegyen .. . Családunk közös nagy szerelme a kirándulás. Ha csak pár óránk van, rohanunk a természetbe. Télen síelni szoktunk, és talán ebből is látható már, hogy rengeteget csavarogtunk szerte az országban. Nyaranta gyakran előfordul, hogy péntektől vasárnapig sátorozni megyünk, és amit egy-egy ilyen hétvégén csinál az ember, az hol játék, hol munka, hol meg ismeretszerzés. Ennél jobb időtöltést aligha lehet kitalálni. Mégsem érzem ellentmondásnak, hogy meggyőződésem: az ideális az lenne, ha a szülők egy évben legalább tiz-tizennégy napra elmehetnének valahová a gyerekek nélkül, teljesen külön. Utána jobban tudja az ember szeretni a gyerekeit is. Ha anyám vállalta a gyerekek fölötti felügyeletet, néhányszor kipróbálhattuk a szabadságolásnak ezt a formáját is, és úgy tapasztaltam, hogy a kettesben töltött idő felfrissít. Ahhoz, hogy otthon a jó hangulatot fenn is tartsa az ember, sok türelmet és kölcsönösséget kell befektetni... Mit tennék, ha egy szép napon arra kellene rádöbbennem, hogy a házasságom kiüresedett s érzelmileg is tartalmatlanná vált? Szerencsére, nálunk ennyi év után sem ez a helyzet, ám ha mégis így hozná a sors, nyilván elválnék. Nem azért, mert manapság ez a sikk, hanem mert a képmutatásnak elsősorban a családi légkör őszintesége látja kárát. Azt is a szüleimtől tanultam, hogy teljes életet csak állandó szeretetben lehet élni. 2. Mészárosné Z. Katalin, 33 éves, ökonómus, Bratislava; BASF sztereo kazeta, B oldal: 17 perc — A lányom még bölcsődébe járt, amikor elváltam a férjemtől. Kapcsolatunk diákszerelem volt, amit később egy bizonyos középszinten sem tudtunk megtartani. Lányom az óvodában nagyobb létszámú csoportba került, és sohasem szerette meg igazán az óvónőt. Úgy tűnt, mintha kialakult volna benne egy reflex, hogy vannak közösségek, ahol egész másképp kell viselkedni, mint ahogy ő azt természetesnek tartaná ... Jópár esztendő telt el azóta, én másodszor is férjhez mentem. A férjem üzletvezető, én pedig az utóbbi években esti egyetemre jártam, így gyakran előfordult, hogy a gyerek délutánonként egyedül volt otthon. Amikor hazajöttem, ott ült az ágyán a tévét nézte. Most már ötödikes, így nem is napközis. El tudom képzelni, hogy rossz lehet, amint hazamegy és egyedül kell otthon lennie. Többször felhívom, mindig azt mondja, siessek haza. Konfliktusok? Én olyan természetű vagyok, hogy inkább kikerülöm az összecsapásokat. A férjem sokszor mondja, hogy következetesebbnek kellene lennem; én viszont úgy gondolom, hogy az ember az érzései ellenére nem tehet. Ö szigorúbb, de néha lehetne valamivel körültekintőbb. Előfordul, hogy vidáman elszórakozik Zsuzsival, amikor tanulni kellene, és máskor, amikor fölösleges, akkor rádörög, hogy tanuljon. Általában hármasban szoktunk sétálni menni, moziba vagy kiállításra járni... A szombat délelőtt többnyire azzal telik, hogy összerázom a lakást és bevásárlók. Havonta legalább egyszer vidékre utazunk a férjem szüleihez. Kertes házuk van, Zsuzsi kitűnően érzi magát náluk. Otthon is van baráti körünk, Zsuzsi egy csomó ismerősünkkel tegeződik és szereti, ha jönnek. A férjemmel szerettünk volna már egy közös gyereket is, de eddig nem sikerült, bár az orvosok biztatnak Szívesen szülnék neki egy fiút, mégha nagy is lenne a korkülönbség az újszülött és Zsuzsi között. Családi életünk akkor lenne igazán harmonikus. 3. Rehušné Tóth Éva, 43 éves. vállalati jogász. Prága: CHF 60-as SONY kazetta. B oldal: 20 perc — Galántáról származom, és jövőre lesz húsz éve, hogy itt vagyok férjnél Prágában. Meleg, engedékeny szellemben neveltük a gyerekeket, akik közül az egyik idén fog érettségizni, a középső nyolcadikos, a legkisebb pedig most jár ötödik osztályba. Őszinték, nyíltak, a véleményüket jobbára gátlás nélkül kimondják, hiszen ritkán éri őket szidás. Egymás között viszont eléggé sok konfliktusuk van, mert nagyon különböző az egyéniségük. Ezért is tartom fontosnak, hogy én is, a férjem is minél többet foglalkozzunk velük, bár az apjuknak kevés ideje van, mert szellemi munkát végez, s azt olyan élvezettel, hogy legszívesebben itthon is állandóan azzal foglalkozna. Ez nem jelenti azt, hogy nem jön velünk kirándulni vagy máshová, csak nem ő kezdeményez ilyesmiket. Az ötletek többnyire tőlem származnak, és nem titok, hogy nem mindig koronázza őket egyforma siker. Előfordul, hogy indulás előtt a legkisebb boldogan öltözik, a középső előbb megnézne egy tévéműsort, a legnagyobbnak pedig egyáltalán nincs kedve jönni. Megtörténik olyasmi is, hogy bárminő unszolás nélkül elindulok azzal, aki szívesen jön. És az eredmény? Aki eljött, jól érezte magát, aki maradt, paszsziv szórakozással töltötte az időt. A másik lehetőség; apelláta nélkül mindenkinek jönni kell. A legnagyobb ilyenkor lógó orral baktat hátul, mártirképet vág és utálatos megjegyzésekkel igyekszik boszszantani a többieket. Aztán egyszerre neki is tetszeni kezd a dolog, és mire hazaérünk, mind elégedettek az együtt töltött idővel. Sajnos, nemigen okulnak az egyszeri esetből, és az bizony fárasztó, ha az ilyen zsörtölödések újra és újra ismétlődnek. Barátunk jónéhány van, néha váratlanul is beállítanak. Az idén érettségiző fiam ennek egyáltalán nem örül, mihelyt lehet visszavonul és morog, hogy ő csak a szűk családi kört szereti. A nagyszülők ebbe még beleférnek, más nemigen. Gondolom, ebből is látszik, hogy mi inkább családi ellipszis vagyunk, mint kör. 4. Hofer Károly. 87 éves. nyugdíjas. Bratislava; DR 60-as FUJI kazetta, A oldal: 14 perc — Mi a második világháború után kilenc tagú családdá lettünk, mert velünk lakott a lányom családja és a sógornőm, illetve az ő férje is. Akkoriban úgy tapasztaltam, hogy egy nagyobb közösségben könnyebb jó légkört kialakítani, hiszen mindenki beleadja a jó tulajdonságait. Persze, a rosszakat is, de nálunk szerencsére több volt a jó. A lányomnak két fia és egy kislánya volt. Mindhárom gyereket sokban finomította és talán az érzelmeiket is nemesítette, hogy aránylag sok idősebb ember vette őket körül. Családunkon belül érdekes erővonalak alakultak ki, mert a három gyerek mindegyikének megvolt a maga pártfogója közöttünk. Persze, ez elsősorban jó értelemben értendő, hiszen konfliktusaink sohasem adódtak emiatt. Mi, idősebbek, legföljebb ugratni szoktuk egymást ennek ürügyén ... Nem tudom, szerencse dolga-e vagy az erősen érzelmi nevelés miatt, de a gyerekek roppant kedvesek és ragaszkodóak voltak hozzánk, s a Duna utcai iskolában is kedvelték őket a tanárok. Félreértés ne essék: nem voltak stréberek, vagy egyéb tekintetben mintagyerekek, de a villamoson zokszó nélkül adták át a helyüket, és hazafelé jövet a szomszédaszszony kezéből is kivették a tömött cekkert. Ha vendégeink voltak, a gyerekek is bejöhettek, és szívesen vette mindenki, ha ők is szólnak. Így azután nagyon összemelegedtek az ismerőseinkkel, esetleg azok gyerekeivel is. Akkoriban úgy tapasztalták, mintha a világ csupa jóindulatú, mosolygós emberből állna. Később kicsit meglepődtek, amikor az életben nem ezt találták, de komoly összeütközésük nem volt emiatt... A feleségem eredetileg tanítónő szeretett volna lenni, az élet azonban másként rendelkezett, így hivatalnoknö lett. Tanítónői ambícóit így az unokáinkon élte ki. Amolyan házi iskolát szervezett számukra, ahol németóra és aprócska díjakért folyó tombolázás egyaránt volt. Unokáink nagyon szerették ezt a heti három-négy alkalommal tartott, másfél-két órányi külön iskolát. Az volt a legnagyobb büntetés, ha valamelyikük nem vehetett benne részt. Nem kikérdezés meg ellenőrzés volt, hanem teljesen szabad játék. Elképzelt utazásokat tettek, együtt olvastak, zenét hallgattak. Nálunk már akkoriban divatos volt az, amit a tantárgyak összevonásával most kezdenek az iskolákban, hiszen korabeli zenével, képzőművészettel illusztráltuk a felolvasott szöveget. És évente többször kirándulni is jártunk. Természetesen, a hajlamaikat is tiszteltük. A legkisebbik, a kislány a zenét szerette, a középső gyerek barkácsoló természetű volt, így a kisebb javításokat is rábízhattuk. A legnagyobbik házias típus volt, így ma is szívesen főz és nem berzenkedik, ha férfi létére mosogatnia kell... Persze, manapság egyre kevesebb az igazán idilli família, hiszen a kisebb-nagyobb rokoni közösségek is gyakran tele vannak féltékenységgel, az érzelmi erővonalak ilyen-olyan irányulásával, sőt, néha ellentétes érzésekkel is. Részemre ezért külön öröm, hogy visszaemlékezhetek a mi egykori családunkra, ahol mind a kilencen úgy illeszkedtünk egymáshoz, mint egy szerkezet jól működő fogaskerekei. Ki tudja, talán a panelneurózis teszi, de manapság egyre ritkábban hallani ilyesmiről. Kár, nagy kár, hogy egyre többen vagyunk a földön, mégis egyre kevésbé tiszteljük egymást. MIKLÓSI PÉTER 12
