A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-15 / 16. szám
LOVICSEK BÉLA Klára asszony tagadólag ingatja a fejét: — Mégis magának köszönhetek mindent, Jóska. Meggyes elnevetí magát: — Talán azt is, hogy olyan „házba" vittem magát?! — Azt is, Jóska, azt is, bizony... Az életnek azt az oldalát is megismerhettem. Sok mindent megtanultam én ott, és olyasmit kaptam, ami... — Klára asszony lehajtva a fejét elhallgat. — Talán furcsán hangzik — folytatja —, de ha valami csoda folytán ismét húszéves lehetnék, vállalnám az ott töltött hónapokat... Olyan érzésekkel gazdagodtam ... de hagyjuk ezt... Tulajdonképpen mi történt magával az elhurcolása után? — Fogságba kerültem, lágerba, szögesdrótok közé, de erről bővebben majd holnap, az ébredés után ... Bizonyára elfáradt a hosszú utazásban. Kipiheni magát, aztán holnap folytatjuk, jó? Reiner Klára beleegyezöen bólint. Meggyes Jóska frissen mosott és keményített ágyneműt húz fel, aztán felhívja a vendége figyelmét, hogy mielőtt elalszik, nézze meg a szoba négy sarkát. — Miért? — kérdi Klára asszony némi csodálkozással. — Mifelénk azt tartják, hogy aki elalvás előtt megnézi a szoba négy sarkát, annak megvalósul az álma. — Az enyém már megvalósult! Reiner Klára az egyik. Meggyes József pedig a másik szobában fekszik le. Valóban hosszú volt a nap, rájuk fér egy kis pihenés. Meleg a nyári éjszaka, de a levegő azért nem fülledt. Dacára annak, hogy fárasztó volt az utazás. Reiner Klára sokáig nem tud elaludni. Szinte hihetetlennek tűnik most a számára, hogy harmincöt év után ismét egy fedél alatt fekszik azzal a veszekedő, mégis kedves és csavaros észjárású volt Kiskatonával, akit azóta sem tudott elfelejteni. Azzal a gondolattal alszik el, hogy majd holnap folytatják, meg azzal, hogy félni, rettegni és menekülni sokféleképpen lehet, de a múltunktól megszabadulni soha. Az oroszok a várostól néhány kilométernyire északra vertek hidat. Arrafelé hajtották Meggyes Jóskát a városban összefogdosott német és magyar katonákkal együtt. Mire a hídhoz értek, lehettek vagy ötvenen-hatvanan. Jóska kézzel-lábbal magyarázkodott, hogy az ő esetében végzetes tévedés történt, hiába tiltakozott, nem volt foganatja a szavának, sőt az egyik mérgestekintetű kiskatona jó hátba is vágta a puskatussal, hogy fogja be már a száját. Befogta, mi mást is tehetett volna. Az éjszakát a folyón túl az egyik falu istállójában töltötték. Másnap reggel felsorakoztatták a társaságot — akkor már lehettek vagy kétszázan —, és elindultak az úton, de hogy hová vezetett az az út, senki sem tudta. Meggyes Jóska jól ismerte a környéket, hiszen a közeli erdőszélen lapult meg a kis major, ahol született, gyerekeskedett, s ahol felnőtté vált, most mégis idegen és elérhetetlen volt a számára. Sími szeretett volna nagy-nagy elkeseredésében és tehetetlenségében. Ezért tette kockára az életét? Ezért bohóckodott és követett el mindent, hogy megmentsen valakit, s vele a saját sorsán is jobbítson ? Különös szégyenérzet fogta el, ha arra gondolt, amit elkövetett tegnap a tiszturakkal. Ha most összetalálkoznának, alighanem kárörvendőn a szemébe röhögnének, és joggal. Pedig az ő bűnét egyáltalán nem lehet összevetni az övékkel, és mégis röhögnének telipofával, s ha megtehetnék, egy óvatlan pillanatban talán torkon is ragadnák, hogy megfojtsák. Nem volt templomjáró sem istenfélő, most mégis arra kérte a mindenhatót, hogy bárcsak ne találkozna össze velük. Egyébként gyönyörű volt a tavasz nyílása. Hétágra sütött a nap, az útmenti árokparton zsendült a fű. A mezőn itt-ott tavalyi kukoricaszár között matatott a langyos szellő, és csodálatosan kék volt az égbolt, és nagy, békés csend volt, mintha ezen a tájon soha nem zúgott volna át a háború, bár a nyomai látszottak. Sorra hagyták maguk mögött a kiürített, üres falvakat, mígnem az Ipolyhoz értek, ami a harmincnyolc előtti csehszlovák-magyar országhatárt képezte. Menetelő talpuk alatt dongott a fahíd, s talán mindannyiukban az a gondolat és kérdés vetődött fel, hogy vajon hová, meddig hajtják őket, netán Szibériáig? Az őket kísérő kiskatonák hiába mondogatták nekik, hogy ne féljenek, kapnak igazolást, aztán mehetnek haza: volt, aki elhitte és reménykedett, de a legtöbbjük nem hitt már senkinek sem. Ha maga a Jézus-Krisztus szállt volna elibűk, neki sem hittek volna. Meggyes Jóskának volt bőven ideje a gondolkozásra a hosszú menetelés alatt. Az jutott eszébe, amit az első világháború hadifoglyaitól hallott, azt tudniillik, hogy hulltak a foglyok, mint ősszel a legyek, hogy vérhas és tífusz tizedelte őket folytonosan. Most ugyan nem fenyegeti őket közvetlen halálveszély, nem fütyülnek fülük mellett a golyók, aknák sem robbannak, mégis ezernyi más veszélytől kell tartaniuk. A kanyargós út lankás domboldalon kígyózott. Mikor felértek a dombhátra és letekintett a völgybe, megdöbbentő látvány tárult eléje. Az övéhez hasonló majort magas drótkerítés vette körül, s a dróton belül csak úgy nyüzsögtek az emberek. Lehettek vagy kétezren. — Mindennek vége — mondta a mellette menetelő, pirospozsgás arcú társának. A többit már csak hozzágondolta: itt aztán nem várhatnak igazoló papirt és hazabocsátást. Még a fronton sem érezte olyan távolinak az otthonát, mint akkor és ott. Az udvaron előbb alaposan megmotozták őket. Akinek volt, elvették a borotváját, bicskáját, óráját, esetleg a gyűrűjét is. Milyen jó, hogy elrejtette a Klárától kapott gyűrűt, amit a Veronika húgának szánt ajándékul. Mintha megérezte volna, hogy azt kell rejteni. A motozás után következett a kopaszra nyírás és a borotválás, azaz pillanatok alatt megszabadították minden szőrzetétől, aztán mars a fertőtlenítőbe. Itt aztán nem kukoricáznak az emberrel, gondolta magában, és milyen gyorsan és szakszerűen terelik őket egyik helyről a másikra. Vetett ágy helyett a hosszú tehénistállóban elterített szalmán volt a szálláshelyük. Akinek volt pokróca, azzal takaródzott, akinek nem volt, anélkül hajthatta nyugovóra a fejét. Vacsorára fekete téglakenyér szeletet, meg vízben főtt és sóval ízesített búzát kaptak. Neki nem volt csajkája, így aztán levesért sem sorakozhatott. Kölcsön senkitől sem kapott. Másnap ismét napfényes reggelre ébredtek, de Meggyes Jóskának semmi öröme nem tellett benne. Soha elkeseredettebbnek és megalázódnak nem érezte magát. Ha tehette volna, lerogyasztotta volna a magasságos égboltot. Félrehúzódva leült egy fa tövében, hátát nekitámasztotta a törzsének. Nagyon kívánta a füstöt, de hiába forgatta ki a zsebeit, nem talált cigarettát. Mind elszívta már. Éhes volt, szomjas is, s hiába állt az udvar közepén a gémeskút, nem volt kedve odamenni, hogy jól megszívja magát. Nézelődött, gondolkodott. Fogolytársai szanaszét heverésztek, ki meg bent az istállóban, az alomszalmán. Az ismerősök csoportokba verődve beszélgettek. Volt a lágerban egy ölestermetű, karszalagos felügyelőféle, aki naphosszat jókora furkósbottal járt-kelt a foglyok közt, s amikor kedve szottyant, jól végigvágott a közelében ácsorgón. Kit gerincen, kit lábszáron, kit meg ülepen csapott. Elég gyakran szottyant kedve munkába állítani a furkósát. Mint később kiderült, kárpátaljai ruszin volt az illető, akit a magyar hadseregben százszor megaláztak, kigúnyoltak, megrugdaltak, egyszóval emberszámba sem vettek, így akart és állt is bosszút a sérelmeiért. Egy alkalommal Meggyes Jóska mellett haladt el. Megállt, elvigyorodott és ütésre emelte a botját. — Állj! — szólt rá Meggyes erélyesen. — A ruszin megtorpant. — Ha végigvágsz rajtam, átharapom a torkodat! — Hogy mersz így pofázni velem!? — kérdezte az öles fiatalember vésztjósló csendességgel. Meggyes erősebbnek érezte magát a ruszinnál, de eszébe se jutott összeverekedni vele, csupán észre akarta téríteni. — Gyere, ülj ide mellém! A botos fiatalember csodálkozva nézett Meggyesre. Mintha azt kérdezte volna a tekintetével, hogy ki ez a tetű, aki így ki mer kezdeni vele? Láthatóan habozott. — Vérszívó tetvekkel nem szórakozok — mondta, s köpött. — Nagy barom vagy te, pajtás! — mondta Meggyes csendesen. — Minket is vágóhídra hajtottak, és éppen úgy megrugdaltak, mint téged ... Lehet, hogy téged jobblábbal, minket meg ballal... Nincs itt parázs, nyugodtan leülhetsz ... ne bámulj rám, mint borjú az új kapura, ülj már le! A ruszin fiú Iván névre hallgatott. Nem akaródzva bár, a többszöri nógatásra végül is leült. — Mit akarsz tőlem? — kérdezte mogorván. — Figyelmeztetni. — Mire? — Ha nem hagyod abba az ütlegelést, kinyírnak. — Kinyírnak? — Ki bizony, pajtás — mondta Meggyes Jóska bólogatva. — Azt hiszed, hogy mindenki beszari ebben a társaságban, ebben az elkeseredett, szerencsétlen bandában!? ... Félfüllel hallottam, hogy tehénlánccal fojtnak meg éjjel, mikor alszol. Van elég tehénlánc az istállóban a jászoloknál... — Ez biztos? — kérdezte Iván látható döbbenettel — Nem szoktam a levegőbe beszélni — mondta Meggyes unott hangsúllyal, de annál meggyőzőbben. Pedig a levegőbe beszélt, mert senkitől sem hallott a fojtogatási szándékról. Iván nagyot hallgatott. Újságpapírt vett elő, tépett belőle egy darabkát, vályút csinált, mahorkát szórt bele, sodort és rágyújtott. — Nekem is adhatnál egy csavarásra valót, Iván. Iván valahová a távolba nézett, úgy kérdezte: — Órád, gyűrűd nincs? — Nincs. Iván belenyúlt a zsebébe és egy félmarok mahorkát szórt Meggyes Jóska tenyerébe. — Köszönöm, pajtás, majd egyszer megadom ...! Iván legyintve felállt és szó nélkül faképnél hagyta Meggyest. Furkósát a vállára vetette, mint a kapanyelet szokás, s nagy füstöket eregetve a kúthoz ment, hogy jól megszívja magát friss vízzel. Két-három nap telt el. Azonkívül, hogy napjában újabb meg újabb csoportot hoztak be a lágerba, nem történt semmi különös. Meggyes Jóska egyre elkeseredettebbé vált. A lelke legmélyén abban reménykedett, hogy a „Szent Atya" megkeresi és kiviszi a lágerból, de hiába várta, az őrnagy nem és nem jött. Nekik is csak addig kell valaki, amíg szükség van rá, gondolta magában Jóska és nagyokat sóhajtott. Cirkusz az egész világ. Később azzal próbálta magának megmagyarázni a nemtörődömséget, hogy a támadást és előrenyomulást követő zűrzavarban az őrnagynak a kisebb gondja is nagyobb annál, mintsem hogy az ő sorsával törődjön. Gondolkodott, hogy mitévő legyen. Végül azt okoskodta ki, hogy elmondja Ivánnak az esetét és megkéri, menjen vele a lágerparancsnokhoz. Iván tétovázott egy kicsit, végül kötélnek állt. Az aprótermetü, enyhén biccegő kapitány látszólag figyelmesen végighallgatta Ivánt, aztán szó nélkül kirúgta mindkettejüket. — Most már elhiszed, hogy sehol sem hisznek nekünk, s hogy egyforma a sorsunk, te pupák!? — mondta Meggyes Jóska némi csalódással és felháborodással. Iván nem válaszolt semmit. Haragosan kiköpött és dühösen elrohant. Estefelé azonban megkereste Jóskát. — Tudod mi a hézag? — Majd megmondod. Előbb körülnézett, hogy nem hallja-e meg valaki, s csak aztán kezdett beszélni: — Azt hallottam, hogy holnap, vagy holnapután Jászberénybe hajinak benneteket. — Mi van Berényben? — Nagy gyüjtöláger... Néha tíz-tizenöt ezer ember is összeverődik ott. — És milyen sors vár rájuk? — Bevagonírozzák őket és Romániába szállítják, onnan meg ki a Szovjetunióba ... Ehhez tartsd magad, de pofa be, ne szólj senkinek, elég, ha te tudod! — Hát, Iván, jobb újsággal is megörvendeztethettél volna — mondta Meggyes Jóska most már elveszítve minden reményét. — Veled mi lesz? — Maradok ... — Újabb foglyokra vártok? — Hát persze ... Nincs még vége a háborúnak ... — Elég baj az, Iván — mondta Meggyes Jóska keserűen. — Folytatjuk — 14
