A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-15 / 16. szám
Ausztrál film viszonylag ritkán kerül a mozik műsorára. A halál utcája című, amelyet a napokban kezdenek vetíteni, egy igaz történetet mesél el. Colin Turner sok más társával együtt az amerikaiak oldalán harcolt a vietnami háborúban 1966 szeptemberétől 1967 júniusáig. A harcokban mérgező gázokat is bevetettek. Hazatérte után súlyos beteg lett, majd rákban meghalt. Ezt a történetet dolgozza fel másfél órás filmjében Bili Bennett rendező. bosszúságára az NSZK-ban divatnak: átlátszatlan fekete vagy nes, egzotikus tájakat ábrázoló rolóval, esetleg plasztikzsaluval rekesztik ki a külvilágot kocsijukból a rátarti autósok. A jópofának vagy előkelőnek vélt, hátsó ablakra szerelt függöny megvédi ugyan az autóban ülőket a kíváncsi pillantásoktól, de egyúttal elveszi az előrelátás, az úton való tájékozódás lehetőségét a mögötte haladó gépkocsi vezetőjétől. Nem véletlen, hogy a Volkswagen gyár tervezőirodájának vezetője Herbert Schaffer ellenzi használatukat. A bábszínházak közül is csak kevésnek van olyan gazdag gyűjteménye, mint a mifeticei Jan Králnak (Prachaticei járás). A bábok gyűjtését még a nagyapa kezdte el valamikor a századfordulón, majd az apa folytatta a gyűjtemény bővítését és most Jan Král világhírnevet szerez a családi hagyománynak. Feleségével együtt évente mintegy hatszáz bábut készít, amelyek értékes népművészeti kiviteli cikkek. KÖNYV BÚVÁRPORTYÁK Szeretem a tengert és hacsak tehetem, minden olyan könyvet elolvasok, amely a tengerrel kapcsolatos. Cousteau kapitány a kedvencem és a víz alatt készült filmjei jobban lekötik figyelmemet, mint bármilyen kalandfilm. Emil Topercer Búvárportyák című könyvét szintén nagy várakozással vettem kézbe. Már a címlap sem mindennapi: remeterák kukkant ki kíváncsian egy narancs alakú, vörös színű szivacsból. A szerző élvezetesen meséli el a könyvben a találkozását a remeterákkat és a többi tengeri állattal. Igazi élménybeszámoló ez a könyv, búvárnapló, nem tudálékos ismertető. A szerző három helyen — az Adriai-, a Balti- és a Fekete-tengerben — „portyázott" és a látottakat fényképezőgéppel is megörökítette. A gazdag képanyag nagyon szépen kiegészíti a könyv mondanivalóját. A könyvnek több mint a fele Jugoszlávia partvidékével foglalkozik, ez érthető is, hiszen a három tenger közül itt a legtisztább a víz, a legtarkább és leggazdagabb az állatvilág. Az alcímek is találóak, ötletesek: Albérlet kerestetik, A gondos apa, A vándorló moszatcsomó. Rajzok a homokban. Tüskék védte test, stb. Minden fejezet önállóan is érdekes és mégis érezni a könyvön a folyamatosságot. Fokról fokra ismerjük meg a tengert, a könnyűbúvárok kalandokkal és nehéz munkával teli életét. A könyv végén a szerző néhány hasznos tanácsot is ad a kezdő könnyűbúvároknak. „Ha azoknak a lelkes embereknek egyre növekvő táborába akarunk tartozni, akik behatolnak a tengerek csodálatosan szép vizeibe, vállalkozásaink során sose feledkezzünk meg az óvatosságról, s ne kicsinyeljük le a veszélyt. Viselkedjünk úgy, hogy izgalmas és egyedülálló élmények emlékével megrakodva térhessünk haza minden alkalommal..." A szerző megismertet a megfelelő könynyűbúvár-felszerelésekkel, a viz alatti fényképezés fortélyaival. Egy darab tenger a lakásban címen pedig a tengeri akvárium készítésének titkaiba is beavat. Érdekes, izgalmas olvasmány és ez a fordító Mayer Judit érdeme is (Madách, 1988). (ozsvald) Petőfi Sándor: ÚTIRAJZOK Az útirajz, útinapló fogalom mögött általában a külföldi utak, távoli tájak leírását, élményeit keressük. Ritka az olyan író, utazó, aki saját hazájában szerzett élményeit adja át az olvasóinak. A költő, Petőfi — aki megunván „díszes hivatalát" 1845. április 1-jén útra kél — egyike ezen keveseknek. Az első utazását összefoglaló „Úti jegyzetek" különösen érdekesek számunkra is. Hiszen a költő a mai Szlovákia déli részét járja be. Kassa, Eperjes, Rozsnyó, Rimaszombat, Fülek, Losonc útjának főbb megállóhelyei. A költő keveset szól róluk. Inkább csak egy-egy dicsérő vagy ironikus jelzővel mutatja be őket, nem kis szerepet adva bennük a szép lányoknak. „Bejártam a várost. Különben az is csalt kifelé, hogy — amint már többektől hallottam — Kassán igen sok szép leány van, s ezek látásáért ón mindig örömest fáradok". Nem veti meg a bort, a szórakozást sem. Fanyar iróniával szól Fülekről: „Fülek sokáig volt a török kezében. Ha naponként abból a borból kellett volna inniok, melyet én itt a kocsmában ittam: fogadom, száz évvel előbb szabadult volna meg tőlük Fülek”. A költő verseiből áradó könnyedség, egyszerűség a jegyzetekre is jellemző. Gyakran szól önmagáról, emlékezik életére, olykor lelkesedve ir. olykor a csalódottság hatja át sorait. Látja a Kárpátokat, egy pillanat erejéig meg is dicséri, de közben az Alföld szépségeiről áradozik. Az utazás „alibi”, amely mögött a költő belső érzéseit kapja az olvasó. Nem egészen két évvel később lezajlott útjának leírását a jó baráthoz, Kerényi Frigyeshez címzett „Úti levelek"-ben adja közre. Életének legforróbb, s talán legszebb időszakát örökítik meg. Szendrey Júliához fűződő szerelmét, házasságát és mézesheteit. Petőfi játékos könnyedsége, őszintesége, nyelvének egyszerűsége lenyűgöző. A nagyon szép kötetet Steinert Ágota utószava egészíti ki, aki életrajzi adatokkal kibővítve állítja időrendi sorrendbe a két utazást, nem feledkezve meg a Petőfiről kialakított nézetek, vélemények bemutatásáról sem. Puntigán József FILM LÁTLELET AZ IFJÚSÁGRÓL A lett nemzetiségű Jurisz Podnyeksz dokumentumfilmjét nemcsak a szovjet, hanem a világsajtó is sokat emlegette az elmúlt időben. És nem ok nélkül, hiszen az 1985-ben forgatott Könnyű-e fiatalnak lenni? túlnőtt a művészet keretein és a társadalmi változások jelképe lett.- Hadd fűzzem hozzá, hogy nem is alaptalanul. Jurisz Podnyeksz mozijainkban március óta vetített munkája az élet értelmét, a 16—20 éves szovjet ifjúság lehetőségeit és perspektíváit kutatja. A címül választott, közhelyesen naiv kérdés — szerencsére — egyszer sem hangzik el; annál többször elhangzik viszont a miért kérdőszócska. így: pőrén és megkerülhetetlenül, és a riportalanyok zöme nem is marad adós az őszinte válasszal. Ahhoz ugyanis aligha fér kétség, hogy üres és semmitmondó lenne ez a dokumentumfilm, ha csupán a címben fölvetett suta kérdésre keresné a nagyjából előre sejthető választ. Már a nyitóképek is izgalmasak, és kitűnően érzékeltetik e film alaphangját. Egy baltikumi kisvárosban rendezett rockkoncert tomboló közönségét látjuk. Fiúkat és lányokat, akik a zene vadul lüktető futamainak ritmusára karjukat nyújtják a zenekar felé. Hullámzó tömeget mutat a kamera, köztük a szigorú arcú rendfenntartókat, majd hirtelen váltással egy bírósági tárgyalásba csöppenünk, mert a koncertről hazatérő fiatalok egy csoportja megrongálta a szovjet államvasutak egyik kocsiját. Közönséges bírósági tárgyalás pereg a vásznon, amely továbbgondolásra késztető ítélethirdetéssel ér véget. E drámai fordulat után sorra jönnek az interjúk, amelyek társadalmi kor- és kórrajzot adnak a rendező által felvetett témáról. Jurisz Podnyeksz a koncert közönségéből választotta ki beszélgetőtársait. Érzékeny és intelligens fiatalokat, akik bizonytalanságról és kételyekről árulkodó válaszokat adnak. Nyilvánvaló, hogy nem a kérdések, hanem az elöcsalogatott válaszok az igazán érdekesek, mert olyan fiatalok szólalnak meg akik nehezen találják a helyüket, küzdenek a beidegződésekkel. a megszokásokkal, értelmes kalandra és újdonságra vágynak... A mai szovjet Lili filmgyártás témaérzékeny és tehetséges rendezőjének tartott Jurisz Podnyeksz „Könynyű-e ma fiatalnak lenni?" című filmje erről a bizonytalanságról szól. Őszintén, nyíltan és jószándékúan, miközben érezni: a rendező azonosul hőseivel, szeretné őket megérteni és megértetni. (miklósi) A SZINGAPÚRI SZIMFONIKUS ZENEKAR Létezéséről egy hangversenyt hirdető budapesti falragaszról értesültem. Pár nappal később, már itthon, örömmel vettem a hírt, hogy nálunk is megállnak, s az új rádióépület hangversenytermében pódiumra lépnek. Mindenkor izgalomteljes várakozás előzi meg a még ismeretlen zenekarral való első találkozást, főleg akkor, ha az ilyen távolról jön, s műsorán kizárólag európai zene, történetesen Wagner, Dvorak és Brahms alkotásai szerepelnek. Mint azt az előzetes tájékoztatóból megtudtuk, a délkelet-ázsiai városállamnak ez az első hivatásos zenekara és krónikáját csupán 1979-ben kezdte el írni. Zenészei fiatalok s az európai arcokból ítélve ugyancsak vegyes összetételű. Karmesterük Ghoo Hoey, aki jelentős európai múlttal rendelkezik, első perctől a zenekar élén áll, s így a színvonal főleg az ö tevékenységének tükörképe. Az est szólistája Václav Hudeček volt, s aligha tévedek, hogy a nézőtér zsúfoltsága elsősorban az ő személyének volt köszönhető. Ha csak a közönség tetszésnyilvánítását venném alapul, úgy egy fergetegesen nagy sikerű hangversenyről számolhatnék be. A közönség ugyanis olyannyira „lelkes" volt. hogy minden tételt kiadósán megtapsolt. Ami viszont a tényleges teljesítményt illeti, jómagam felemás benyomással távoztam. A zenekar technikai felkészültsége — „csecsemőkorához" képest — örvendetesen kitűnő színvonalat képvisel, ami arról tanúskodik, hogy tökéletesen megtanultak „európaiul" muzsikálni. Ezen a folyékony zenekari nyelven azonban erősen átüt az idegen akcentus, s arról árulkodik, hogy a kottajegyek iráshű megszólaltatása nem jelenti szükségszerűen a mű szellemének meghódítását is. Műsorukat Wagner Nürnbergi mesterdalnokokjának nyitányával kezdték, majd Dvorák Hegedűversenye következett Hudeček szólójával, s Brahms szomorkásán melankolikus IV. e-moll szimfóniája zárta a műsort. Ráadásként egy szingapúri egzotikus hangvételű művet és Verdi Végzet hatalma c. operájának nyitányát hallottuk. Már a Wagner-nyitány alatt kialakult az alapkép: kifejezési és dinamikai sávjuk meglehetősen szűk, melyhez a későbbiekben még egy kimondottan gépies karakter és merev dallamvezetés is párosult. Ezt a stílusidegen megközelítést legérezhetőbben Brahms szenvedte meg, viszont Hudeček jelenléte és magávalragadó egyénisége pozitívan tudta befolyásolni a Dvorák-mü tolmácsolását. Varga József 9
