A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-08 / 15. szám
izgága, nyüzsgő ember voltam, s egyszerre végeszakadt mindennek. A tükröt sokáig dugdosták előlem, de amikor belenéztem, szörnyű volt. Az együttesben kialakult jó baráti kapcsolat tartotta bennem a lelket. Naponta meglátogattak, naponta levelet kaptam tőlük. Németh Máriát már Bártfán lábra állították, s Bojnicébe is elvitték rehabilitációs kezelésre. A fürdőben mintha csodát tettek volna vele. Mankói segítségével már kisebb sétákra is vállalkozott. A karambol 1968. augusztus 8-án történt, s 1969 márciusában már részt vett az Ifjú Szívek modrai összpontosításán. A kezelőorvos engedélyével. Lelki fölépülést jelentett számára a társakkal való találkozás. Az éneklést is megpróbálta fájdalmakkal, de nem ment, míg a bratislavai fogsebészeti klinika professzora kezelésbe nem vette. Az állkapocs-műtéten is szerencsésen túlesett, és határtalan akarásának és türelmének végül is az lett az eredménye, hogy belejött az éneklésbe. Az Ifjú Szívek 1969. évi áprilisi bemutatóján már ő is szerepelt. Mankói a kulisszák mögött maradtak. A nagy igyekezetben megtanult szabadon járni, pedig az egyik lába négy centiméterrel rövidebb lett. Bátorította a zsérei népviselet, a hosszú szoknya és a magas csizmaszár. Az időközönkénti kórházi kezelés ellenére már vidéki kiszállásra is elment az együttessel, sőt bulgáriai körútjukra is velük tartott, a kezelőorvosa elengedte, jót tesz majd a tengervíz! — 1972-ben váltam meg végleg az Ifjú Szívektől — mondja Németh Mária. — Akárhogy is igyekeztem, fárasztó volt, meg családi okok is közrejátszottak, meg a korom is, kinőttem az együttesből! Nem ment könnyen az elválás, hiányzott nagyon a megszokott közösség, hiszen a Népes-ben és az Ifjú Szívekben húsz évet töltöttem. A műtét után két évre a mankót már eldobhattam, de amikor az együttestől megváltam, mintha a lelkem szorult volna a mankóra. Úgy segítettem magamon, hogy tartottam a kapcsolatot az együttes néhány tagjával és volt Népes-tagokkal. A barátság ma is olyan, hogy mindenben számíthatok a segítségükre. Németh Mária nem roppant össze. Férfias keménységgel viseli az életet. Nyolcvannégyben újra megműtik a bal lábát, a műtét azonban nem a legjobban sikerül, a másik lába is meggyengül, újabb műtétnek nézhet elébe. Négy év óta ismét szükségesek a mankók. Fájdalmai fokozódnak, naponta jelentkeznek, éjszakai nyugalmát is megzavarják. De ha tudta volna előre, hogy így alakul az élete, akkor is vállalta volna! A két együttesben eltöltött sok szép év, a hazai és a külföldi fellépések, a sok jó barát kárpótolnak mindent. — Van egy családunk — árulja el mosolyogva. — Amolyan együttes-család. Viczay Pál, Licskóné Heler Edit, Palkovics Mária, s van egy csomó gyerek is a családunkban. Petes Sanyi, Klatt Klára, Kassay Klára, Kubicsek Mária, Gémesi Irén, Szitás Imre. Havonta találkozunk. Legtöbbször Klatt Klárinál, mert ő családi házban lakik. Ha kedvünk szottyan, dalolunk egyet. Nótázás nélkül soha nem megyünk szét. Együttestagok maradtunk az emlékeinkben. Nincs feledve a dal, amelyre tanítottak. Halálunkig nem felejtjük el. A mankóimat hamarább elfelejtem, amikor énekelek. MÁCS JÓZSEF Archívumi felvételek 1. Mesterek és kontárok Nem az iskolának, az életnek tanulunk... Seneca mondásának igazságát kereken két évezred alatt sem kezdte ki az idő. Helytálló ma is, így még véletlenül sem lehet vitám vele. Sőt! Nagyon célszerűnek tartanám, ha társadalmi és egyéni mértékben egyaránt ehhez igazodna a gyakorlat; ennek tudatosítása pedig szorgalomra ösztönözné a tanulóifjúságot. Persze, ez utóbbi óhaj teljesülésének feltétele, hogy az iskola is buzdítólag hasson a padjait koptató tizenévesekre. Némi tűnődés után joggal merül fel a kérdés: vajon így tesz-e diák és (szak)iskola? Az oktatásról, precízebben a szakközépiskolákban és szakmunkásképző intézetekben folyó tanításról ugyanis huzamosabb ideje viták dúlnak. Bizonyára okkal, mert a termelésben dolgozó szakemberek véleménye szerint a szakmunkástanuló-képzés hosszú idő óta oktatási rendszerünk egyik gyenge pontja. Hogy ez nem jó, az magától értetődő, hiszen a társadalmi és gazdasági követelmények egyre fokozódó igényeket támasztanak a holnap szakmunkásainak képzésével szemben. Nem mindegy tehát, hogy az iskolákból, tanműhelyekből kikerülő érettségizett szakemberek és pályakezdő szakmunkások tízezrei közül, ki milyen tudást s tisztességet visz magával az életbe? Már pusztán „statisztikailag" sem, hiszen épp a szakmunkások képezik a dolgozók legnépesebb csoportját, elvégre az iparban, az építészetben, a szállításban, a mező- és erdőgazdálkodásban alkalmazottaknak több mint ötven százaléka szakmunkás. A technika rohamos fejlődése, a minőség iránt sürgősen jelentkező követelmények azt jelzik, hogy a szakmunkások általános és szakmai műveltségének a jövőben — gazdaságunk eredményességében — a jelenleginél sokkal nagyobb szerepe lesz. Ezért fölöttébb aktuálisnak tartanám elgondolkodni azon, vajon miért nincs kellő tekintélye jópár szakközépiskolának, avagy azon, mire vezethető vissza az a közismert tény, hogy a szakmunkásképző-intézetekbe javarészt a gyengébben tanuló fiatalok jelentkeznek? Az sem titok, hogy minél kevésbé tartozik egy szakma az úgynevezett divatosak közé, annál inkább érvényesül ez a jelenség. Természetesen, a szakemberképzés társadalmi gondjain is érdemes eltöprengeni. Nevezetesen például azon, hogy az érdekelt tárcák részvétele a szakmai irányításban a szükségesnél lényegesen kevésbé érvényesül, hogy késnek a beruházások, hogy sok szakiskola tanárhiánnyal küszködik, hogy a meglévő tankönyvekben sok a túlhaladott ismeret, hogy hézagos a műszaki tárgyakat oktató tanárok továbbképzése, hogy nehezen épülnek ki közös érdekű kapcsolatok a szakiskolák és a munkahelyek között... Teendő van tehát bőven! Már csak azért is, mert újra tavasz van, és rövidesen munkába állnak mindazok, akik ebben a tanévben fejezik be tanulmányaikat. Ezek a fiatalok nyilván kellő becsvággyal lépnek ki az életbe. Nem volnának igazi tizenévesek, ha országvilág előtt nem akarnák megmutatni, hogy mit tudnak. Lelkűk mélyén aligha hiszik, hogy ölükbe pottyanhat a siker: ugyanakkor az előttük járókon: tanítóikon és az idősebb szakikon múlik, vajon aranykezű mesterekké, avagy rossz munkát végző kontárokká válnak-e napi munkájuk során?!.. . 2. Őrangyal „Odahaza nem így csináltuk a köménymagos levest, de ez is finom. Nagyon várom minden áldott nap az ebédet, Rózsika. Nem tudom, azelőtt nem voltam ilyen mohó, csak mostanában. De hát hosszú ám egy nap, nagyon hosszú. Olvasni nemigen tudok, rossz a szemem. Hályogos. A doktor úr azt mondta, ebben a korban már nem érdemes megoperálni. Pedig talán hosszú életű leszek, mint a nagyszüleim voltak, meg az édesapám. Ha így lesz, kár, hogy vakoskodnom kell. Azt azért jól látom, hogy ott a sarokban beázik a mennyezet. Hiába üzentem emiatt a házkezelőségre, még nem jöttek ki. Félek, még nagyobb baj is bekövetkezhet, és akkor én mit csinálok? Nincs nekem semmim, csak ez a kis lakás. Köszönöm, Rózsika, hogy elmegy a házkezelöségre, magára biztosan jobban fognak hallgatni, mint a magamfajta öregasszonyra. Hová siet? Máris megy; Pedig még annyi mondanivalóm volna ... Tegnap arról beszéltem magának, hogy nyolcán voltunk testvérek, de már csak én élek. Tavaly meghalt a Juli nővérem. Az ura mozdonyvezető volt, így ő szinte ingyen utazott. Ö maradt falun, a szülői házban, de évente többször is eljött hozzám. Beszélgettünk a régi időkről, amikor még élt a papa meg a mama, és mindannyian körülvettük őket. Nem sírok, dehogy sírok, drága Rózsika, csak kissé elérzékenyültem. Utóvégre is nyolcán voltunk, meg a szülők, és most egyedül vagyok. Ha maga nem járna hozzám ezzel az ebéddel, meg egy kicsit beszélgetni, talán már én sem élnék. Áldja meg az ég azt, aki kitalálta, hogy a magamfajta öregeket igy istápolják. Hanem nagyon-nagyon hosszú egy nap. Tegnap takarítottam. Persze, igaza van, hogy tiszta volt itt minden, de valamit azért csak kell tennem. A leginkább azt a percet lesem, mikor toppan be. Nem titkolom, hogy az ebédre is nagyon kiváncsi vagyok. Ma húst, krumplit hozott, holnap akkor bizonyára főzelék vagy tészta lesz, igaz? De nemcsak az ebéd fontos, hanem az is, hogy van mellettem valaki, akinek érzem a lélegzetét, aki szól hozzám. Higgye el, förtelmes dolog a magány. Ha holnap jön, elmesélem majd, hogyan játszottunk odahaza a téli estéken. Volt egy játék... no, jól van, nem folytatom ... Tudom, siet, még máshová is mennie kell. Akkor majd holnap, hiszen maga az én őrangyalom, Rózsika. Az Isten áldja, csak pontos legyen holnap is!" 3. Hajszáink Veszélyben van egészségünk! A riasztó híradások statisztikai adatokkal igazolják: helytelen életmódunk miatt előbb halunk meg, mint amire születésünkkor kilátás volt. Hogy miért? Reggel buszra szállunk, autóba ülünk, és rohanunk, hogy időben a munkahelyünkre érjünk. Ott beülünk az Íróasztal mögé, odaállunk a gép mellé és eltöltünk nyolc órát jobbára ugyanazon görnyedt testtartásban. Időnként cigarettára gyújtunk, feketét iszunk. A délutáni bevásárlás közben benzingőzös utcákon lökdösődünk, tolakszunk, olykor idegeskedünk. Este farkasétvággyal teleeszszük magunkat, mert napközben csak a meglehetősen gyatra menzakosztra voltunk rászorulva; esetleg ennél is nagyobb rohanásban csupán szendvicsre futotta időnkből. Gyermekeink a magnót hallgatják (hangosan), mi a tévé előtt ülünk (elcsigázottan). Gyakorta cigarettával a szánkban, vagy valami szeszes itallal a kezünkben. Azután jön a hétvége. Ekkor is eszünk (fulladásig), iszunk (kiadósán) és állítólag lazítunk (jobbára jelképesen). Hétfőn pedig kezdődik minden elölről... Mindezt csak azért tűztem tollhegyre, mert Szlovákia fővárosában a minap egészségügyi aktívaértekezletet tartottak. A meghívott szakértők a témához illő szenvedélyes szavakkal ostorozták önpusztító életmódunkat; ám bátran fogalmazhatok úgy is: önmagunkkal szemben tanúsított felelőtlenségünket. Rávilágítottak például, hogy hiába a sok orvosi segédeszköz, a szívet újra indító műszer, vagy akár a művese, ezek nem válhatnak soha tömeges megoldássá. És mint oly sokszor és oly sokan már, felelősséggel hangsúlyozták azt is, hogy nem elegendő az egészségünkkel csak akkor foglalkozni, amikor már elvesztettük. Az egészség ugyanis — hiába hisszük annak — nem magánügy! A könnyelműség, a nagyvonalúság, amellyel általában testi kondíciónkat kezeljük, családunk sorsát is befolyásolja, hozzátartozóink lelki egyensúlyát — olykor jövőjét — veszélyezteti és szélesebb összefüggéseiben az egész társadalmat érinti. Minden tapasztalat azt mutatja, hogy csökkenő fizikai erőnléttel, lanyhuló teljesítőképességgel hosszú távon aligha tudunk eleget tenni a köznapi élet egyre növekvő követelményeinek. Ráadásul az „alapképlet" logikája éppen ellenkező irányú, hiszen a társadalmi munkamegosztásban ránk jutó szerep betöltése — becsületes helytállás esetén — mind nagyobb erőfeszítést követel. Gondolom, részben ez a felismerés hajtja az egészségügy vezetőit, amikor drága pénzen rendelőt, kórházat építenek, s azt újabb tetemes összegekből föl is szerelik. Azt ugyanis aligha kell külön bizonygatni, hogy a legfontosabb termelőerő mégiscsak az ember. Persze, önmagában az üzemi orvos, vagy a legjobban fölszerelt kórház sem oldhat meg mindent. Elsősorban a magatartásunkon, a szemléletünkön kell változtatni! Sorolom is rögtön az érte szóló argumentumokat. Becslés szerint hazánkban 5 millióra tehető a dohányosok száma, akik évi 30 milliárd darab cigarettát füstölnek el. Alkoholfogyasztás tekintetében szintén a világranglista élvonalában szereplünk, de az sem mellékes, hogy lakosságunk jelentős része túlsúlyosnak tekinthető. Komoly mulasztás, hogy a fizikai aktivitás, a szabadidősport eleddig nem vált igazán tömegessé és rendszeressé. Kár lenne takargatnunk, hogy például a lakóhelyi vagy a vállalati tömegsportrendezvényekre többnyire el sem megyünk, ha nem ígérnek hozzá egy-két üveg sört, nomeg ízes bográcsgulyást... Április van, itt a tavasz, s ez jó alkalom arra, hogy eltűnődjünk a megfelelőbb életmód kérdésein. Amíg ugyanis nem fordítunk az életvitelünkön és a felfogásunkon, addig igazán nem lepődhetünk meg azon, ha évről évre nő azok száma, akik infarktussal, kimerüléses tünetekkel jelentkeznek az orvosnál. Jó lenne mielőbb tudatosítani, hogy az egészség innen már valóban nem magánügy. MIKLÓSI PÉTER 13
