A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-08 / 2. szám
A másik Szikora távgyalogló, csak névrokona az egykori kitűnő csehszlovák válogatott labdarúgónak, a mai sikeres edzőnek, Szikora Pál a világ legjobbjai közé tartozik az 50 kilométeres gyaloglásban: 1984-ben, Moszkvában, a Barátság-versenyen ezüstérmet szekzétt, a római atlétikai világbajnokságon a hetedik helyen kötött ki. Többszörös csehszlovák bajnok. — Hogyan lett belőled gyalogló Füleken (Fiľakovo)? — Tulajdonképpen magam sem tudom. Tény, hogy már alapiskolás koromban minden sort elolvastam a lapokban a gyaloglókról, ösztönösen vonzódtam ehhez a sportághoz, annak, ellenére, hogy nem tudtam, mi is a lényege? Figyeltem őket a tévében is. A döntő hatás akkor ért, amikor a magyarországi Kiss Antal ezüstérmet nyert a mexikói olimpián. Láttam őt beérni a célba, számomra ez felejthetetlen látvány volt; akkor határoztam el, hogy én is megpróbálom. — Hogy kezdted? — Úgy, hogy a tornaórák előtt, önszorgalomból, megtettem néhány kört a pályán. Bár osztálytársaim kétharmada birkózni akart a helyi jóhírű egyesületben, én kitartottam eredeti szándékom mellett, hiába csalogattak a többiek. Akkori tornatanárom, Bocsárszky Pál avatott be elsőként a versenygyaloglás rejtelmeibe. Ő világosított fel a lényegről, hogy tudniillik sportágam és a mindennapos kutyagolás között van némi különbség, nekem ugyanis mindig merev lábbal kell spiccre lépnem, majd vissza, a sarokra, a földig. Később, a kassai gépipariban is szívesen gyalogoltam a tornaórák előtt, a versenyzőket utánozva. Pályám a Nemzetközi Békemaratpn városában kezdődött. Jelentkeztem a Kelet-szlovákiai Vasmű sportegyesülete atlétikai szakosztályában. — Emlékszel még az első versenyedre? — Méghozzá nagyon élénken! Május kilencedikén rendezték, otthon ^em mertem megmondani, hogy gyalogolni fogok, féltem, hogy megmosolyognak. Csak annyit közöltem a családdal, hogy nem utazom haza, mert futóversenyen indulok. Ez az első próbálkozás már csak azért is nyomokat hagyott bennem, mivel nagyon rangos volt a mezőny, még válogatottak is rajthoz álltak! A tíz kilométernek együtt vágtunk neki, ám nem egyszerre értünk a célba! Kimagasló utolsó lettem, a többiek már lezuhanyoztak, mire beértem. Érdekes, a társaim nem szidalmaztak, hanem biztattak! (Szereplésem nem ragadtatta el a szakembereket, a legszívesebben eltanácsoltak volna, bár ez csak jóval később derült ki, már ismert versenyző voltam, amikor megsúgták.) Az utolsó hely nem tört le, éppen ellenkezőleg, elhatároztam, hogy igenis, javulni fogok, á következő viadalon már egy órán belül akartam legyalogolni a tíz kilométert. Ez, legnagyobb ámulatomra, még az évben sikerült. Aztán újabb és újabb célokat tűztem magam elé. 1971-ben a prágai Duklába rukkoltam, s mint kiderült, ez szerencsés fejlemény volt. Jelenleg a Dukla Banská Bystrica a klubom. Rátka felé... — Kimagasló eredményeidet a félszáz kilométeres távon érted el. Mire gondol az ember egy ilyen négyórás iramlás folyamán ? — Az ötven kilométer mindig tétverseny! A maratoni futáshoz hasonlítható, s ezek az atléták sem álmodozgathatnak a pályán, hanem minden idegszálukkal a küzdelemre összpontosítanak, azaz megpróbálják követni az élen haladókat, igyekeznek megfelelően beosztani az erejüket, stb. Ez az állapot pontosan addig tart, amíg nem csappan meg az erő. Mikor az energiakészletek kezdenek kimerülni, az atléta már nemigen figyeli a mezőnyt, nem izgatja, ki izzad jobban, egyre inkább önmagával törődik, azzal a szándékkal, hogy maradék erökészleteit mozgósítva eljuthasson a célig. Miközben kínlódik, önmagát marcangolja, ami az én esetemben annyit jelent, hogy megpróbálom kielemezni, miért megy gyengébben a gyaloglás? Hol követhettem el — esetleg az edzőmmel együtt — a hibát? Miképpen kellene a jövőben felkészülnöm, hogy ne álljon elő hasonló helyzet? Bevallom, még az is megfordul a fejemben, hogy abbahagyom az egészet, nem küszködöm tovább, vígan élek majd, s ha bevánszorgok a célba, csapra verek egy hordó sört, s azt az utolsó cseppig megiszom. Aztán az ember elfelejti a balul sikerült versenyt, fokozatosan viszszatér az ereje, újból kemény edzésekbe fog, hogy kiköszörülje a csorbát. — Miért járnak az élsportolók magaslati edzőtáborokba? — Azért, hogy a szervezetüket rákényszerítsék a nagyobb terhelések elviselésére, a jobb teljesítmények elérésére. Köztudott, hogy a hegyek között légritka a környezet, azaz kevesebb oxigént tartalmaz a levegő. A szervezet ezért kénytelen — hogy a megfelelő működést biztosítani tudja — több vörös vérsejt termelését előirányozni. Ezek a parányok kötik meg ugyanis a levegő oxigénjét. Ennek haszna aztán a síkságokon mutatkozik meg, a vér több oxigént köt le, a több oxigén pedig jobb teljesítmény elérésére teszi képessé a sportolót. Ismerni kell azonban a titkok titkát: hány napig keringenek a vérben ezek a többlet-sejtek, azaz hány nappal az edzőtáborozás után kell rajthoz állni? Ha egy-egy fontos versenyen mégis csődöt mond az ember, valószínűleg itt keresendő a hiba, a szakemberek elszámolták magukat. — Most Füleken, egy csendes utcában. szép családi házad egyik szobájában beszélgetünk. Ha itthon vagy. hol tudsz zavartalanul gyakorolni? — Rátka felé járok, ott nincs jelentős gépkocsi-forgalom, nem zavar senki. — Megszokták-e már városkád lakói, hogy ilyen különleges sportágat választottál? — Azt hiszem, igen, bár a gyaloglást ök is, csakúgy, mint annak idején én, a lapokból vagy a képernyőről ismerik, igazi versenyt aligha láttak élőben. Amikor legjobb eredményeimet elértem, sokat Írtak rólam a lapok, szerepeltem a televízióban is. A fülekiek ismernek és örülnek neki, hogy sikeresen képviselem őket, ezért leghűségesebb szurkolóim is innen valók. — A stílusod szinte a tökélyig csiszolt. Miképp alakítottad ki? — A stílusommal nem volt gondom, lehetett bennem egy bizonyos adottság, a mozgásomat mindig össze tudtam hangolni. Én nem próbálok csalni, saját magamat csapnám be, ha időnként semmibe venném a szabályokat, hogy sietösebbre vegyem az iramot. Ha azonban mindegyik versenyről video felvétel készülne, a bírák elképednének a lassítást figyelve. A gyaloglók kilencven százaléka „repül", azaz kihasználja a lendület erejét, s nem tartja be a „hátul sarok, elöl spicc" alapelvét! Bár a bírák menet közben leléptethetik a szabályszegőt, előzőleg pedig különböző táblák felmutatásával meginthetik ha kihágást követ el, sok szabálysértés elsikkad. Büszke vagyok rá, hogy engem csak egyszer zártak ki — akkor is alaptalanul — a versenyből, a csehszlovák bajnokságon, 1981-ben. A húsz kilométeres távon indultam, és a képfelvétel visszajátszása után kiderült, nem követtem el hibát — persze ez már mitsen változtatott a lényegen. Szikora Pál a szöuli olimpiára készül, csaknem harminchat évesen is a világ élvonalába tartozik. Szívósságát, hozzáállását leginkább az alábbi kis történet illusztrálja; Józsa László, a liga egykori gólkirálya meséli: — A hetvenes években történt. Karácsony táján Kassa (Košice) felé tartottam, de autóm a város előtt tíz kilométerrel olyan hóviharba került, hogy szinte leállt a forgalom. A metsző szélben és sűrű gomolygásban egy emberre lettem figyelmes. Jó iramban haladt az út szélén. Felveszem, gondoltam, ne szenvedjen ebben az ítéletidőben. Mint kiderült, atléta barátom, Szikora Pali végezte elmaradhatatlan edzéseinek egyikét. Pali a felajánlott segítséget visszautasította. Nem volt hajlandó egyetlen méterrel sem lerövidíteni az előírt távot! BATTA GYÖRGY (Nagy László felvétele)
