A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-25 / 13. szám
Nincs nyugalom: megnő, szaporodik a világ körülöttünk, az ember fölé ágaskodik minden, amit maga rak kőről kőre, majd visszahúzódunk mindentől, eltávolodunk, hogy egy tekintettel befogjuk az egészet Nincs nyugalom! Mindenki befutja az elrendeltetett ivet, ki korábban, ki később... (Születésnapi elégia, részlet) Egy régi kép 1952-ből. Jobbról Gyurcsó István, baloldalt a cikk szerzője IRODALMI TÜKÖR IBODVriAII J.0KOB A nyugtalanság egész életén át ott lógott a vállán, mint a vándortarisznya. — Öregem, most nem érek rá, sietek! — mondta nagyokat fújtatva, ha az utcán összefutottunk. Mindig intézett, szervezett valamit, a munkáját mindig komolyan vette. De azért sose kerültük el egymást úgy, hogy ne váltottunk volna egypár baráti szót, ne ültünk volna le egy kávéházi asztalhoz. Gyurcsó István csehszlovákiai magyar költő, a harmadvirágzás alapozó nemzedékének első megszólalója úgy él emlékezetemben, mint a mesék örökösen úton levő vándorlegénye. Együtt kerültünk a Csemadok Titkárságára 1952 tavaszán. A Csemadok III. országos közgyűlésén találkoztunk, Deőinből jött, ahol gyárban dolgozott és élmunkás kitüntetést is kapott. A közgyűlés szünetében beszélgettünk. Odajött hozzánk Bábi Tibor is katonaruhában, soványan, csillogó szemmel, fekete sűrű hajjal. Három aprótermetü költöpalánta, akik eddig csak az Új Szóban megjelent verseik révén ismerték egymást. De akkor még nagyon is számontartottuk a közölt verseket és talán soha nem beszéltünk annyit a születőben lévő csehszlovákiai magyar irodalomról, az itteni magyarság sorskérdéseiről, mint abban az időben. Legendateremtő korszaknak érzem ezt az időt, talán azért, mert fiatalok voltunk, mert hittünk egymásban és terveink, vágyaink szinte határtalanul vittek előre. Őszintén gondoltunk mindent és nagyon komolyan vettük a verset, a leírt szót. A Tátra szállóban laktunk, szerkesztők, Csemadok dolgozók, sok-sok fiatal útkereső irodalmár, népnevelők. Az első igazi lakást (bútor nélkül) az ötvenes évek elején Gyurcsó kapta a Csemadok segítségével. Ehhez a lakáshoz is számos érdekes történet fűződik. E lakás bútorait, vagy bútorainak egy részét a Tátra szálló magyar portása révén a kiselejtezett ágyakból, éjjeliszekrényekből, ruhásszekrényekből válogattuk össze Gyurcsónak. Pista szerzett egy kétkerekű kárét és egy lucskos februári délután azon húztuk Ág Tiborral, Takács Andrással és a többiekkel együtt Gyurcsó lakásához a bútorokat. Ma is emlékszem, hogy milyen éktelenül nyikorogtak és zörögtek a macskaköveken a káré kerekei. E lakás a Duna parton volt. Helyén ma az új híd betonpillérei állnak. Ha valahányszor erre járok, mindig az emeleti Gyurcsó lakás jut eszembe. Az éjfélig tartó beszélgetések, vitatkozások, a hagymásgaluska, zsiroskenyér, az elmaradhatatlan erőspaprika. forralt bor, Bábi dörmögése, Dénes csipkelődő megjegyzései. A falon ott függött egy gitár, vagy hasonló zeneszerszám (soha nem tudtam megjegyezni a nevét) Gyurcsó, ha jó kedve kerekedett, régi magyar népdaGyurcsó István verset mond a nagymegyeri (Čalovo) író-olvasó találkozón. Mellette Dénes György lókat játszott rajta és énekelt is hozzá. Jó hallása és jó hangja volt. A cigarettától kissé rekedtes. Ilyenkos Tinódi szelleme suhant keresztül a szobán. Gyurcsó sokat mesélt az életéről, végigbarangolta az egész országot, fiatal korában különféle foglalkozásai voltak. Nevetve emlegette, hogy volt dinnyecsősz, szőlöpásztor, arató, munkás stb. Ezekről mindig csupa vidám eseteket mondott el, soha nem beszélt nehéz sorsáról, a szegénységről, testvéreiről, szüleiről. Ezekről inkább versekben vallott. Verseinek élménybősége meglepő, szinte költőriporter volt. Bábival együtt az ötvenes években ő fejezte ki legjobban, legöszintébben a csehszlovákiai magyarság éleA nyugtalan költő tét, valóságát. Kritikusai szemére vetették göcsörtös stílusát, költői botladozásait, a didaktikusságot, de senki se tagadhatta meg tőle a szó erejében vetett hitét. Versei nélkül szegényebb lenne e kor irodalma. Számot adott mindenről, ami vele és a körülötte lévő emberekkel történt. Pontos megfigyelő volt. Mindig hordott magánál egy kis feketefedelű noteszt. Sok versfoszlány, töredék, monológ és párbeszéd került ezekbe a füzetekbe. Ki tudja hány apró jegyzetfüzet maradt utána. Érdemes lenne egyszer még belelapozgatni. Szerette a szülőföldjét, a természetet, az utazást, az embereket. Egyszerű munkásemberekkel. út mentén kaszálgató parasztbácsikkal órákig el tudott beszélgetni. A Krédó című versében írja: Kövek között útifű voltam: magam sebét nem gyógyítottam. Kinek lába rajtam taposott vérem arra gyógyulást hozott tkz útifű-sors jellemző volt rá: szélnek eresztve járta a világot és mindenkihez volt vigasztaló, gyógyító szava. A gyerekeket is nagyon szerette. Iskolákban sok író-olvasó találkozón vett részt és a gyerekeknek szeretett szavalni. Kedves verse volt a Mókusok című, melyet minden találkozón elmondott. Garamkövesden (Kamenica nad Hronom) született. Egyszer együtt voltam ott vele, amikor még a szülei éltek. Fent laktak a szegénysoron, a kosaraki parton egy fecskefészeknyi házban. Ültünk a gyümölcsfákkal, szőlölugassal, virágokkal teli kis udvaron. Alattunk békésen szunnyadt a délutáni napsütésben a falu. Távolabb a Garam ezüstkígyóként siklott a Dunába. Gyurcsó édesapja deres bajusza alól a pipa bodros füstje szállt. A Hegyeken-völgyeken című útinaplójában (riportkönyvében) így vesz búcsút falujától: .Jómagam is felszállók az idő szekerére. Az őszi, a téli idő szekerére. Az autóbusz kerekei alatt zörög a háborús fahíd pallódeszkája. Visszanézek a kosaraki partokra, és apámat látom a nyikorgó utcaajtóban. Sokáig ott áll még, anyámmal együtt, sokáig és sokszor. Talán akkor is, amikor már a gömöri hegyek felé fut velem a vonat." Az utolsó évtizedekben egyre inkább foglalkoztatja az elszálló idő és versei egyre elmélyültebbekké válnak a gondolati líra kerül előtérbe. Az öröm, a lelkes, hetyke hang a gúnyos önirónia is egyre kevesebb. A betegség tudata már jelentkezik az utolsó versekben. Az Időre várva című versét a 70. születésnapja elé írta, amelyet már nem érhetett meg: Az előszobában járok: odabent vár a hetven év. A küszöb előtt még várok: átvisz-e rajta az a rév? A révész is vár már velem, kaszáját letámasztja ott, nem siet de én vetkezem, levetek cipőt kalapot Hiába akarta meglopni az Időt. A szundikáló révész nem engedte meg már, hogy újra kezébe vegye a kalapját és a cipőt és a mesebeli vándorbotot. Kívánsága szerint Garamkövesden temették el. Gyönyörű, napfényes tavaszi időben. OZSVALD ÁRPÁD Archívumi felvételek Gyurcsó István művei: Anyám mosolyog (Versek, 1955), Termő időben (versek, 1960), Hegyeken-völgyeken (Útinapló, 1961), Nyugtalan ének (versek, 1964), Percmutatók (versek, 1968), Csigaháton (gyermekversek, 1977), Tükördarabok (versek, 1983), Mélység és magasság (válogatott versek, 1985). 15
