A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-18 / 12. szám
RENDETLEN NAPLÓ EMBERI SORSOK NEVELŐMUNKA A RÁCS MÖGÖTT A paródia Nem szeretem az irodalmi paródiát, s már azt is tudom, hogy miért: parazita műfaj, kiégett, kiszikkadt agyú irók-költők műfaja. Nem jut eszembe semmi? Nosza leutánzom XY-t, elvégre van némi nyelvérzékem, tehát gondolkodni nem is kell, a gondolkodás amúgy is fárasztó. A parodisták természetesen Karinthy Frigyesre hivatkoznak — merő félreértésből: Karinthy nem parodizálta, nem utánozta írótársait, hanem műveikkel egyenrangú alkotásokban jellemezte őket. Ezzel szemben a mi parodistáink (s ma már nálunk szinte mindenki ír paródiát!) utánozzák, majmolják költőinket, íróinkat és ... Karinthyt. Sőt: önmagukat is. Talán úgy vélik: ez a humor. Holott csak ragályos betegség, amelyen például e sorok írója már szerencsére átesett. Tudniillik egykoron ő is írt néhány paródiát: az ördög vinné el! H. Zoltán Első Zoltán a fiam, második Zoltán az unokám, de nem Zoltán fiam fia, hanem Attiláé — ezt azért kell itt mindjárt az elején leszögeznem, nehogy összekeveredjenek a dolgok. Öthónapos volt, amikor utoljára láttam és éppen a nagy lábujját rágcsálta, sőt egyszerre mind a két nagy lábujját, amit szerintem az apja sem tudna utána csinálni, a nagyapjáról már nem is beszélve. — Jó étvágyat! — mondtam neki udvariasan. Félretette a lábujjait és alaposan szemügyre vett: láttam rajta, hogy nem tetszik neki az orrom, mellesleg nekem se, tehát az ízlésünk hasonló; a szeme barna, csaknem fekete, ami egy új szín benyomulását jelenti a családba, a haja egyelőre fekete és kb. öt milliméter hosszú, ezen nevetnem kellene, de nem merek, nehogy megsértsem öt. Nem úgy ö: alig egy pillanatra fordítom félre a fejem, megpillantja a fülem s akkorát kacag, hogy odakint a vadgalambok elrepülnek a szilvafáról. — Mi az, nem tetszik ez a fül? — érdeklődöm. Nevet és nevet és nevet, azután megragadja a hajam és a fejemet forgatja, azt hiszem, a bal fülemet hasonlítgatja össze a jobbal. — Talán bizony nem szimmetrikus? — kérdem bosszankodva. — Vedd tudomásul, hogy a fülnek nem is az a lényege. A fontos, hogy jól halljon vele az ember. De Zoltán kettővel már nem lehet bírni: teljesen megfeledkezett a lábujjairól s most mindenáron le akarja harapni először a bal, majd a jobb fülem. El kell előle menekülnöm, hiszen az imént láttam, hogy már két foga is van. Iszonyú gyávaságomon is gyöngyöző gúnnyal nevet. A bombázó lift Régebben muzsikáló liftnek neveztem, mert ugyan némileg hiányos hangszerelésben, de azért kedvesen muzsikált, ismeretlen szerzők szonátáit adta elő, amikor reggelente zenekedvelő szomszédaim munkába indultak, vagy amikor estefelé megtértek panelből rakott családi fészkükbe. Néhány hete azonban ez a muzsikáló csoda megbolondult. Én még jól emlékszem a Liberátorokra: 1944-ben, István napján szálltak seregestöl Budapestet bombázni, húszas-harmincas rajokban, előttük, mögöttük egy-egy vadászgéppel, amelyek úgy vonyítottak, mint a kutya, ha a farkára lépnek, nos, akkor telt meg a levegöég bőgéssel, dörgéssel, zúgással, üvöltéssel, akárcsak most a mi lakóházunk, ha a lift elindul. — Meglátja — mondom a szomszédnak, akivel egyszerre'szállók a liftbe — egyszer lezuhan velünk ez az átkozott masina. — Az nem lehet — válaszolja foghegyről a szomszéd, egyébként katonatiszt — nem zuhanhat le, ne féljen, jól be van ez biztosítva, nem szabad lezuhannia. Kissé megnyugszom, elvégre mérnökember a szomszéd, mégha hadmérnök is, tudhat ezt-azt a felvonók lelkivilágáról, de azért egy megjegyzést még megkockáztatok. — Zúgnia, bőgnie, recsegnie sem szabadna, mégis megteszi. S tessék megfigyelni, hogyan áll meg! Én minden megállásnál kisebb agyrázkódást kapok ... A szomszéd erre nem válaszol, nem tud válaszolni, mert liftünk hatalmas dörrenéssel megáll a földszinten. Ő az ajkába harap, aztán mérgesen legyintve elsiet. Estefelé egyszerre érkezünk haza, egyszerre akarunk beszállni a liftbe. Nyomkodom a hívógombot, a hadmérnök elvtárs is nyomkodja. — Nem működik! — szól ránk a házkezelő asszony, aki gyalog jön lefelé a lépcsőn. Gyalog indulunk mi is fölfelé, elől megy a szomszéd, elvégre ö a katona, ő edzettebb. De fönt a hetedik emeleten azért már ő is tapogatja a szíve tájékát. — Figyeli? — szól savanyú mosollyal az ajkán — már egy csöppet sem zúg ...! így most már jobb? És katonásan tiszteleg: nem tudom, nekem-e vagy a láthatatlan liftgyártóknak ZS. NAGY LAJOS Bírósági igazságszolgáltatásunk iránytűje a Büntetőtörvénykönyv, amely magában foglalja az általános büntetőjogi elveket s az egyes büntetőszabályokat is. Köztudomású, hogy szocialista törvényességünk alapelvei nem az elkövetett vétségek megtorlására helyezik a hangsúlyt, hanem a javító-nevelő munka eredményességének fokozására. A bíróságok által kiszabott szabadságvesztéssel járó büntetések Így a meggyőzés, a kényszerítés és az átnevelés elemeit egyesítik. E törekvések lényege, hogy a „rács mögé" került embert sikerüljön visszavezetni a rendes társadalmi életbe. Kétségtelen viszont, hogy a bűnözés arányának csökkenése csak egy hosszabb társadalmi folyamat eredménye lehet. Joggal merül fel hát a kérdés: vajon mennyire valószínű, hogy az elítéltek a büntetésvégrehajtó intézetekben töltött idő alatt valóban átnevelödnek és meg tudnak állni magánéletük lejtőin? A minap erről tartottak sajtótájékoztatót a büntetésvégrehajtó intézetek szlovákiai parancsnokságának felelős dolgozói, akik nyíltan és érdekes részletekre is kitérve válaszoltak az újságírók kérdéseire. Az alábbiakban e párbeszéd leginkább közérdekűnek vélt kérdéseit és válaszait adom közre. KÉRDÉS: Ha tudatosítjuk, hogy egy-egy zárkában vagy nagyobb hálóteremben több sérült személyiségű ember él egymás mellett, úgy reálisnak tűnik az a feltételezés, hogy a börtön egyben a bűnözés iskolája is lehet... VÁLASZ: Ezzel a veszéllyel tényleg számolni kell. Fontos tudni azonban, hogy elsősorban a felügyelettől és az alkalmazott nevelői módszerektől függ, hogy a börtön valóban a bűnözés iskolája, vagy éppen ellenkezőleg: a nevelés színtere lesz-e? Célunk, hogy minden elítélt, büntetését letöltve, tiszta számlával próbáljon beilleszkedni a társadalom mindennapi körforgásába. Ennek érdekében javító-nevelő intézeteink lehetővé teszik, hogy az elítéltek befejezzék alap-, illetve középiskolai tanulmányaikat; a megtévedt fiatalok kezébe pedig szakmát adnak. Intézeteinkben különböző versenyeket rendeznek, amelyek a munkaerkölcs, a magatartás, a tisztaság megtartására helyezik a fö hangsúlyt. Az átnevelés folyamatában fontos mozzanat az elítéltek önkormányzatának működése, ami az ítélőképesség és a tudatformálás megalapozásának jó eszköze. Érdekes tapasztalat ezzel kapcsolatban, hogy az elítéltek általában ugyanazokat az embereket tartják alkalmasnak az önkormányzatba, mint a nevelők. KÉRDÉS: A büntetésvégrehajtás természetes rendje az elítéltek szinte minden lépését szabályozza: az előírások megsértéséért büntetés, bizonyos többletkövetelmények teljesítéséért jutalom jár. A közvéleményben gyakran merül föl a kérdés: vajon ez a szigorú szabályozottság nem válthat-e ki egyes elítéltekben képmutatást? Valami olyasmit, hogy saját, jól felfogott érdekükben pontosan a megkívánt magatartást tanúsítják, anélkül azonban, hogy meg lennének győződve annak helyességéről... VÁLASZ: A szabad élet összehasonlíthatatlanul más körülményei között sem teljesen ismeretlen a számító viselkedés. így kár lenne megütközni azon, ha a zárt rendszerű intézetekben hasonlóképpen előfordul ilyesmi. A börtönökben végzett nevelői folyamat lényege viszont az, hogy az efféle számító képmutatás ne fajuljon a másoknak való ártani akarásig. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy senkinek se származzon előnye az efféle magatartásból, vagy abból, hogy társait alaptalanul, esetleg azok háta mögött bepanaszolja. Ez a kérdés egyébként a nevelői munka egyik legérzékenyebb pontja. A gyakorlatban valóban sokszor előfordul, hogy az elitéit először tényleg csak számításból engedelmeskedik, azaz megjátssza magát; később azonban rájön, hogy belsőleg, saját közérzete szempontjából is fontos beilleszkedni az intézet rendjébe és élni a korlátozott, de így is változatos időtöltési lehetőségekkel. A fegyházakban, börtönökben és fogházakban ma már könyvtárak, tévékészülékek állnak az elítéltek rendelkezésére, de mód nyílik különféle szakköri tevékenységre is. KÉRDÉS: Napjainkban világszerte sok szó esik a börtönrendszer bizonyos korszerűsítéséről. Hazai feltételeinkre nézve mi értendő ezen? VÁLASZ: Ebben a tekintetben két dologról van szó. Az egyik: az intézeti őrzésre vonatkozó szabályok esetleges megváltoztatása, illetve az utógondozás különböző formáinak tökéletesítése. A másik szempont a kriminálpedagógia szakterületére vonatkozik. Ennek keretében a szakemberek megpróbálnak könnyíteni az elítéltek helyzetén. Természetesen, ez nem a fegyelem és a szigor lazítását jelenti, hanem ellensúlyozni kívánja a zártságból származó lélektani hátrányokat. KÉRDÉS: A munkának például milyen szerepe van a nevelési folyamatban? VÁLASZ: Társadalmunkban a munka minden ember joga és kötelessége. Sokan éppen élösködésért, munkakerülésért jutnak börtönbe, ezért a fenti elv büntetésvégrehajtó intézeteinkben fokozottan érvényes. Megtagadása fegyelmi vétség, ami megrovást von maga után. A munka egyébként a szabad életnek megfelelő formában, zömmel csoportos rendszerben folyik. Többnyire a csoportvezetők is elítéltek. Ki-ki a keresetéből támogatja hozzátartozóit, ebből tériti meg eltartási kötelezettségeit, saját szükségleteire vásárolhat néhány apróságot és a kereset egy részét pedig félre kell tenni. Előfordul, hogy egyesek nehéz, jól jövedelmező munkára kérik magukat, hogy egy csinos összeggel rendelkezzenek majd szabadlábra helyezésük után. Az ilyen egyéneknél a legvalószínűbb, hogy nemcsak tiszta számlával, hanem az új élet szilárd elhatározásával is hagyják majd el a börtönkaput. KÉRDÉS: Mindebből az tűnik ki, hogy hazai kriminálpedagógiánk jó eredményeket mutathat föl. Mi indokolja mégis a visszaeső bűnözők aránylag magas számát? VÁLASZ: A visszaeső bűnözésben általában három tényező játszik szerepet: a börtönbeli nevelés esetleges fogyatékosságai, a kedvezőtlen társadalmi fogadtatás és a bűnözők személyiségében rejlő okok. A bűnözés megelőzésében és a szabadultak utógondozásában ezért joggal van szükség az egész társadalom aktív segítségére, hiszen előrelépni, tartós eredményeket elérni ebben a kényes kérdésben csupán megfelelő társadalmi összefogással lehet. M. P. 19
