A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-18 / 12. szám
— Vajon honnan várható? — kérdezem némi izgalommal, de társaim a minden hájjal megkent mentőrókák titokzatosságával válaszolják — az igazat! — Innen is, onnan is, amonnan is... — mosolyognak körbe mutatva. És hogy nem akarják bepalizni a lavinamentésben járatlan riportert, azt a figyelmeztető táblán kívül lecövekelt, hatméteres irányjelző póznák is igazolják. Röviddel később széles ívben kanyarodunk a Štiavnica patak felé, s annak egyik hidacskáján állunk meg ismét. A víz csupán itt-ott csillan meg a meder fölött összeomló, lágy hajlatú fehérségben. Én a magasba pillantok, és riadtan veszem észre. hogy éppen egy hatalmas hópárkány alatt állunk. Kérdem is rögtön: vajon abból is lavina lesz-e? — Ha most hirtelen olvadni kezdene a hó, akkor előfordulhatna, hogy megroppan, majd lecsúszik a hótömeg. Egyelőre azonban a fagy összetartja, így jól bírja a saját súlyát. A veszély azonban fennáll, a lavinaveszélyes völgyekből ezért kell telente kitiltani a turistákat és elrendelni a különböző egyéb védőintézkedéseket — hallom a higgadt, magabiztos választ; ám fagy ide, fagy oda, én mégis azt ajánlom: menjünk talán odébb ... Föl is berreg a hószán motorja, és indulunk tovább a csúcs felé, a patakocska folyásával szemben. Következő pihenőhe-' lyünk egy komótos vadászlak, ahol pattogó tűz mellett, nyugodt s főképpen biztonságos körülmények között nyílik alkalom a társalgásra. Például arról, hogy hányféle lavina létezik, hiszen a síkvidéki ember aligha sejti: a hóminőségtöl függően ebből is többféle akad. — Ilyenkorra, a tavaszi hónapokra leginkább a jeges lavina jellemző — magyarázza a hegyi mentők egyike. — Ennek akkora ereje van, hogy lefelé nyomulva az útjába kerülő erdőt is levágja. A vizes lavináknak viszont a súlyuk veszélyes, hiszen azok köbmétere 700—800 kilót is nyomhat. Leginkább talán a porhólavinából lehet megmenekülni, bár éz egy pillanatig sem ok arra, hogy valaki ignorálja a lavinajelző és lavinakutató szolgálat tiltásait! — Hogyan kell viselkedni ahhoz, hogy valaki megélje a segítséget? — Amikor háromméteres, vagy annál is magasabb hó nyomja az embert, nemigen van módja viselkedni. Várnia kell. Szorult helyzetét lélektanilag csak nehezíti, hogy ő szinte mindent hall, ami fent történik, de őt már nem lehet kint hallani. Ezt akkor tapasztaltuk ki, amikor kutyaképzés közben több méterre a hó alá rejtőzött valamelyikünk, és a gyakorlás végéig rádióval tartott kapcsolatot a külvilággal. — A kutya mennyire eredményes segítőtárs? — Ez esetenként változó. Tény viszont, hogy szerencsés esetben a kutya húsz-huszónöt perc alatt megtalálhatja azt, amit tizenöt ember egy napig is keres szondázással. Persze, hiába érzi hat méterről is a ... Régente az ember inkább tartott a hegyektől, semmint kedvelte a csupasz sziklák, a meredek lejtőkkel övezett völgya kopár hegynyergek zord világát. Ki eleink talán azért sem szerették különösebben a hegyeket, mert jó nemigen származott belőlük. Ott látszott kerekedni a szél, a vihar pedig esőt, hideget, hózuhatagot hozott magával. A tekintélyt parancsoló hegyek ormaira ezért ki-ki odaképzelte az isteneket és démonokat, a boszorkányokat és sárkányokat — ő maga pedig jobbára csak szükségből, tehát vadászni vagy növényeket gyűjteni járt a hegyekbe. Manapság viszont épp fordított a helyzet. A hegyekbe érkezők millióit lépten-nyomon figyelmeztetgetni kell olykor hajmeresztő meggondolatlanságaik lehetséges veszélyeire; a nyaranta túrázni, telente pedig síelni kívánókban szinte úton-útfélen fékezni kell a túlzott önbizalommal párosuló, még a lavinaveszélynek is fitytyet hányó könnyelműséget. És ha már neadj' isten megtörtént a baj, akkor menteni, segíteni kell! Persze, a bajt mindenképpen megelőzni a jobb, mint azután menteni a menthetőt! A mentés is, a bajmegelőzés irányítása a piros egyensapkás, piros dzsekis, piros pulóveres, piros zoknis és szolgálati jelvényt viselő hegyi mentők feladata. Azoké a derék férfiaké, akik jó hegymászók, kitűnő síelők, otthonosan mozognak a sziklacsúcsok alatti hófalak között és értenek a baleseti elsősegélynyújtás teendőinek fájdalomkímélő fogásaihoz; akik kettesben tudnak aláereszkedni egy helikopterről s akár hegymászókötélből is képesek olyan szállítóeszközt varázsolni, amellyel a súlyos sérültet fekvő helyzetben tudják lehozni a függőleges kőfalon. Mint mondják, mindez még riasztás utáni teendőik egyszerűbb fortélyai közé sorolandó, hiszen az igazán türelempróbáló feladatot a lavinamentés jelenti. Áldozatkereséshez két-három milliméteres átmérőjű acélrudat vesznek kezükbe, s azt tíz centiméterenként lenyomdossák a hótömeg aljáig. Néha öt-hat méterre is, vajon a vége kőbe koppan, vagy puha embert ér-e? Mínusz tizenöt-húsz fokban, viharos szélben, hat méter mélyre ezredszer is leszúrni azt az acélrudat — ez bizony nem romantikus ábrándokba illő kaland ... A Magas-Tátrai Hegyi Mentőszolgálat főparancsnoksága Ótátrafüreden (Starý Smokovec), az 1972-ben létesített Lavinafigyelő Szolgálat központja pedig a Deményfalvi völgy (Demänovská dolina) felső végében, a Chopok csúcsa alatti Jasnában van. Innen, ez utóbbi helyről, egy sítanfolyamra érkezett középiskolás diákcsapat mellől indulunk befelé, a termetes fenyők közé. Összesen öten vagyunk. A hernyótalpas, több lóerős hójáró motort Ladislav Milan hajtja. Ketten a motor vontatta, műanyag tepsit idéző szánban, ketten az ennek végére erősített kötélbe kapaszkodva, sítalpakon. És velünk tart Barry, a szinte családtagnak szálavinaáldozatok keresésére képzett kutya is. Ahogy nemkis kerülővel egyre följebb jutunk a szomszédos csúcs: a Gyömbér (Ďumbier) felé, úgy szűkül egyre a látó- és a sűrűn nőtt fák között úgy magasodnak fölénk az idei tél fehér bársonyköntösét bizony eléggé későn, csak január végén magukra öltött hegyek. Egyelőre azonban még messze vagyunk a Gyömbér csúcsától, és a hegyperemek egyike alatt megtorpan a hernyótalpas hójáró. Ladislav Milan kesztyűjével egy nyolcszögű, kétnyelvű táblára bök: LAVÍNY — LAWINEN olvasható sárga alapon fekete betűkkel. 4
