A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-02-26 / 9. szám

••• Egri Viktor nevével a „jégtörő és gyümölcshozó" február után meginduló Új Szó hasábjain találkoztam, 1949-ben. Megkapott a neve. Jólesöen forgattam nyelvem hegyén, r-betüit ropogtatva. Derűsen és kissé fejcsóválva olvastuk akkor Sovánkáját, amely folytatásokban jelent meg a lapokban. E jelenetek a falu, az átalakuló falusi gazdaságok életével foglalkoztak, tanácsot adva a még tétovázó parasztságnak: miként tovább. Persze az átalakulás kereke nem forgott olyan olajozottan mint Egri Viktor írásaiban.

Fábry Zoltán, Szabó Béla neve is föl-fölbukkant a lapban, amelyet szétkapkodtak az emberek, hiszen mindenki éhes volt a magyar szóra. A februári győzelmet éltettük mindnyájan. Ekkor szabadultunk föl másodszor, magyar emberként is. Vége szakadt a vergődésnek, kezdetét vehette kulturális életünk szervezése. „Mi majd négyéves késéssel léptünk a béke küszöbére. Behozhatatlan hátránnyal, de le nem becsülhető előnnyel indultunk: tiszták maradtunk. Némák voltunk. és embertelen hang nem hagyta el a szánkat" — írta többek között Fábry Zoltán Ember az embertelenségben c. cikkében 1949. január 27-én.

Különös — hitetlenkedéssel és reménnyel vegyes — hangulat uralkodott el rajtunk: élni, dolgozni, elvegyülni a sokasággal. Fölszakadtak bennünk az öröm forrásai, a belénk rekesztett szó egyszerre élni, ragyogni kezdett.

1949 őszén a szlovák írók budmericei Alkotóházában féléves tanfolyam nyílt azzal a céllal, hogy a beindult magyar lapok részére fiatal újságírókat képezzenek. Engem is meghívtak Pelsőcről. Ideális környezetben és körülmények között kóstolgattuk a szocialis* ta újságírás ismérveit. Az előadók közt voltak Major István, Szántó László akadémikus, Lőrincz Gyula, Fellegi István és mások. Egy napon betoppant Egri Viktor is.

Ahogy megpillantottam csalódást éreztem. Nem ilyennek képzeltem el. Azt hittem magas, jól öltözött s lobogó hajú Író. Ő viszont pocakosodó, kissé slampos ember volt. Amolyan nyakbavállas. Kopasz feje szinte világított. Domború és kifejező homloka alatt kissé dülledt, barna bársonyos szemek fürkészték a világot. Keskeny ajka, előreugró álla magabiztos emberre vallott. A hangja megnyerő volt, hanglejtéséből méltóság érződött. Olyan gondosan rakta egymás mellé szavait, mint kőműves a téglát, aki a fallal emelkedik följebb és följebb.

Előadás után köréje gyűltünk néhányan. Ő engem keresett, mert már ismert megjelent verseimből. Sétára invitált a lombjukat hullajtó fák közé.

Életem, sorsom felől kérdezett. Irodalomról, versekről beszélt. Egy fertály óra múlva olyan meghitten diskuráltunk, mintha régtől ismertük volna egymást. Egyáltalán nem éreztette velem, hogy mögötte már művekben és tapasztalatokban gazdag múlt áll, s végtére is, túl jár az ötvenen.

— Tegezz csak, tegezz! Mért bátyámozol? — szólt rám tréfás szigorúsággal — hiszen kollégák vagyunk.

Nehezen tudtam rászánni magam s csak többszöri találkozás után sikerült levetkőzni gátlásaimat.

Többször eljött még Budmericére, újságokat, folyóiratokat hozott táskájában. Egyszer

kezembe nyomta a Csillagot, rábökött Juhász Ferenc: Fiatal házasok, virágzó fák című versére s már skandálta is: „Nézd az alkonyt, a hegyek üszkét./ a tajtékos fák fehér ezüstjét/ hordja a szél a-sok virágot. / De szeretem az ifjúságot!"

— Látod. így kell ezt valahogy!

Én akkor már tudtam róla, hogy Nagyszombatban született 1898 karácsonyán. Azt is olvastam, hogy gyerekemberként került a frontra. A vérgőzös háborúból azonban hamar kiábrándult, sőt meggyűlölte. A megrázó háborús élmények hatására kezdett írni.

IRODALMI TÜKÖR

IBODVriAII J-flKOB

Jellemző irodalmunk szegénységére, hogy sokáig egyedül az ő tollából fakadtak színdarabjaink. Mintegy tucatnyi darabot irt. Köztünk olyan jelentős müveket, mint az Élni kell. a Virágzik a hars. a Pünkösdi királyság vagy az Ének a romok felett. Színműveit hazai magyar színházaink, műkedvelőink és magyarországi színházak tűzték műsorukra.

Az ötvenes években régi elbeszélései és regényei átdolgozásával foglalkozott leginkább, majd erős lendülettel látott hozzá új műveinek megkomponálásához. Legjobb regényei közé a népvándorlás idején játszódó

A budmericei Alkotoház előtt (balról Denes György. Ordody Katalin. Bgn Viktor es Duba Gyula)

hogy tiltakozzon a vérengzések ellen.

Mikor felkerültem a fővárosba, szinte naponta bejártam hozzá az Új Szó szerkesztőségébe. Mindig az volt az első szava.

— Mit hoztál? Mit hoztál? Mutasd csak, hadd lássam!

Fogta hegyes ceruzáját (sok hegyes ceruza volt az asztalán) és javítani kezdte a kéziratot.

— Ide kettőspont, ide meg vessző — mormogta. Végül intett.

— Rendben van. Jön.

Még mindig előttem van, ahogy kéziratot lobogtatva rohangál a szerkesztőség folyosóján vagy ott görnyed az asztal fölött, ide-oda bökdösve irónjával.

Ágált, veszekedett, szervezett, de ravaszkodott is, ha kellett azért, hogy egy magyar irodalmi csoportot összehozzon. Gyakran panaszkodott, milyen nehéz egyetlen tehetséget is találni. Havonta százával szűrte át a kéziratokat (hiszen bőven küldtek a szerkesztőségbe verseket, elbeszéléseket) — de ritkán csillant fel igazi érték. Ő azonban lankadatlanul kereste-kutatta az íróságra predesztinált fiatalokat. Jogosan írta róla Fábry: „Az indulás és indítás érdeme mindenképpen Egri Viktoré. Amikor mi még lebunkózottan, ájult sebzettségben, magunkba keseredve ültünk. Egri imponáló vitalitással, aktivizáló frissességgel mozgott, nyüzsgött, ágált és szervezett. A mozgás, mozgatás érdeme kétségtelenül az övé ..

De ki is tehetett volna többet az alakuló magyar irodalomért, mint éppen ő, aki már a burzsoá köztársaságban elismert író volt, sőt Fábry szerint „Szlovenszkó regényírója".

Az üldöztetés, majd a jogfosztottság évei után rettenetes emlékekkel, de töretlen hittel és bizalommal tekintett a jövőbe. Négy esztendeig a Hét főszerkesztője volt. Elbeszélései, cikkei, esszéi sűrűn láttak napvilágot. Tolla fáradhatatlanul szántotta a papirost. Kerített azonban időt a fiatal írók útjának egyengetésére, a Csemadok kulturális életének mozgatására. A szervezetnek ö volt az első alelnöke, majd évekig központi bizottságának tagja. Jelentős munkát fejtett ki a Szlovák írószövetség magyar szekciójában, ahol mindig vezető szerepe volt. Munkáját, tehetségét a szlovák írók is elismerték.

1952-ben a békés szlovák—magyar együttélést szorgalmazó színművéért állami díjjal tüntették ki.

— Ez nemcsak az én érdemem, a szlovákiai magyar irodalomé is — mondogatta. Nagyon örült a magas kitüntetésnek. Azóta sem kapott állami dijat hazai magyar író.

Égő föld-et és a két háború közti társadalom fejlődését bemutató Agnus Dei-1 sorolhatjuk. Igazában azonban novellaíró volt, ebben a műfajban alkotta legmaradandóbb műveit. Legszebb elbeszéléseit a már halála után megjelent Fény és kenyér c. kötetében találhatjuk.

Életének múlásával szükségét érezte, hogy megírja önéletrajzát, amely természeténél fogva korrajzot is jelentett. így született meg az Angyalbőrben, a Társakkal és társtalanul,

A hallgatás évei és a kevésbé sikerült negyedik kötet, amelyet sajnos, már nem vehetett kezébe.

Esszéit, tűnődéseit az irodalomról a Tiszta forrásokban és a Csendes esték vallomásában adta közre. A színház életének is szentelt egy regényt, a Festett világot. Színházi kritikáit és följegyzéseit A rivalda fényében címen adta ki.

Sokfelé tájékozódó munkása volt az irodalomnak, közéletnek. Kifogyhatatlan volt az adatgyűjtésben és ismeretterjesztésben, minden elérhető könyvet átböngészett. Hallatlan tempóval írta a recenziók végtelen sorát.

A budmericei alkotóházban is gyakran találkoztunk, különösen nyáron. Sokat bandukoltunk a hatalmas park sétányain és az erdei ösvényeken gomba után kutatva. Ilyenkor jóságos arcú felesége, Mária asszony is velünk tartott. Kifogyhatatlanok voltak emlékeik felidézésében.

Meghitt óráiban elmúlt életéről, szüleiről, testvéreiről beszélt. Hat bátyjának, azok családjának tragikus pusztulásáról a haláltáborokban. Ilyenkor bepárásodott múltakba látó szeme.

Jellemző az agg Egri Viktor vitalitására, hogy halála előtt néhány hónappal, túl a nyolcvanon még vidáman úszkált az Alkotó- - ház fürdőmedencéjének jéghideg vizében. Csak annyi segítséget kért, fogjam meg a kezét, amíg a vízbe ereszkedik, s fürdés után segítsem partra.

Már csak totyogni tudott, de hetente egyszer-kétszer fölkeresett a rádió szerkesztőségében, figyelmembe ajánlva könyvismertetéseit.

Halála előtt néhány héttel még elmentem hozzá Podtatranského utcai lakásukra, hogy interjút készítsek vele munkásságáról. Már érezte közelgő halálát. Érzékeny volt, ideges, minden szóba beleakadt, felugrott ültéből, rohangált a szobában. Mária néni a fülembe súgta, hogy férje már nem tud uralkodni magán.

1982. augusztus 5-én Mária néni hívott a telefonhoz, és fakó hangon ennyit mondott:

— Viktor meghalt.

DÉNES GYÖRGY Lacza Tihamér felvétele

15