A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-02-19 / 8. szám
A rendelőből kilépő beteg és kísérője arcáról sok minden leolvasható. Ha panaszán, fájdalmán, a vizsgálat és a kezelés okozta izgalmakon képtelen is úrrá lenni, magatartása azt is elárulja: elégedett-e az orvossal. Hisz-e a diagnózisban? Feltétlenül elfogadja és betartja-e az előírt gyógymódot? Mindezek nem csupán elméleti, hanem az állapotot közvetlenül befolyásoló tényezők. Jómagam az utóbbi hetekben több ízben is megfordultam a bratislavai Mickiewicz utcai Nagykórház szemészeti klinikáján, ahol a találomra megszólított betegek egyforma elégedettséggel nyilatkoztak orvosaik hozzáértéséről, emberségéről. Ellentmondásosan hangzik, mégis igaz: ha már megbetegedtek, szinte örültek, hogy megismerkedhettek velük. Voltaképpen ez a sok jó vélemény tett kíváncsivá, ez ösztönzött arra, hogy egy januári délután estébe nyúló beszélgetést folytassak Dr. Oláh Zoltán szemészprofesszorral, az orvostudományok doktorával és egyetemi tanárral, a népszerű Nagykórház szemészeti klinikájának osztályvezető főorvosával. A professzor egyébként 56 éves, és komáromi (Komárno) származású. Édesapja az ottani kórházban hivatalnokként dolgozott, s az orvosok közül elsősorban Joachim doktorhoz, Komárom akkori, Berlinben, Párizsban és Budapesten tanult szemészfőorvosához fűzték közvetlen szálak. Nyilván ez is szerepet játszott abban, hogy az egykori könyvelő Zoltán nevű fia 1950-ben orvostanhallgató lett, később pedig szemspecialista. Igaz, némi vargabetűvel, mert medikusként elsősorban az anatómia érdekelte. Dr. Oláh Zoltán legelső munkahelye is a bratislavai orvosegyetemnek ezen a tanszékén volt. 1957-ben azonban már a szemészeti tanszék adjunktusa. Később docenssé avatják, 1979-ben pedig professzorrá nevezik ki; és a teljesség kedvéért az is okvetlenül megemlítendő, hogy 1968-tól 1974-ig a martini szemklinika ügyvezető főorvosa. Szűkebb szakterülete a baleseti szemsórülések és a szemdaganatok kezelése; a külsődleges fénykezelés, azaz a fotocoagulatiós műtétek alkalmazása; illetve a korszerű számítástechnika gyakorlati felhasználhatóságának kutatása a szemgyógyászatban. Pályája során több ezer műtétet végzett. Mosolyogva mondja: ha operációs napja van, még ma is izgalmat, feszültséget érez. Akkor is, ha az egész operációt egyedül végzi, és akkor is, ha csak később lép be a műtétbe. Ha pedig munkája végeztével kilép a műtőből, mindig a szobájába megy először. Főz magának egy kitűnő teát, s ilyenkor öt-tíz percig nem tud másra gondolni, csak az imént végzett operációkra. Halk muzsikaszó mellett, egyedül ül dolgozószobája csöndjében. Ez az oldódás maga a boldogság, talán a nap legszebb, legnagyobb pillanatai. A nap többi órája oktatással, az orvostanhallgatók vizsgáztatásával, betegfogadással, nagyvizittel, a külföldi tudományos közlemények kiszignálásával, saját tudományos dolgozatok írásával, mind a tanszék, mind a klinika szervezési és üzemviteli teendőinek ellátásával, a fölmerülő kérdések megtárgyalásával, az ügyeletvezető orvosok jelentéseinek meghallgatásával — vagy éppenséggel újságírókkal való csevegéssel telik ... — Az embernek mindenre jut ideje. Még arra is, hogy riporterekkel foglalkozzék! — nevet egyet derűsen a professzor. Csoda hát, ha klinikai dolgozószobájának ablakán többnyire még este tíz óra után is fény szűrődik ki az éjszakába ? • • — Miért lett orvos? — Sokszor elmondtam már, és minél többször ismétlem, annál jobban elhomályosodik az emlék. Arra emlékszem, hogy mindig, mindennek az okát szerettem volna tudni. Már gyermekkoromban a dolgok gyökeréig akartam jutni. És mert apám révén bejáratos voltam a komáromi kórházba, egy idő után izgatni kezdett, hogy az orvosok sok mindent tudnak önmagukról és az emberekről, amit más ember nem tud, nem tudhat. Ezeket a dolgokat kutattam, ezeket akartam megismerni. Orvostanhallgatóként pedig már a gyakorlatban is tapasztaltam, hogy a gyógyítás folyamatában az egyes szakágazatokban működő orvosok nagyon is egymásra vannak utalva. Egyszerű példát mondok: ha a fülgyógyász, vagy a szemorvos figyelmét elkerüli valamely fontos tünet, akkor esetleg a belgyógyász is zsákutcába juthat. A külvilág előtt talán azért szerényebb a szemorvosok munkájának visszhangja, mert nem csinálunk olyan nagy vágásokkal járó, időtartamban akár órákig tartó műtéteket, mint a hasi vagy a szívsebészet. Mi általában a mikroszkóp alatt operálunk és végzünk így a milliméternél is finomabb vágásokat. — Hogyan lett az anatómiai tanszék adjunktusából szemész? m # ORVOSOK, BETEGEK, 3 EMBEREK C HOGY JOBBAN LÁSSUNK # NÉGYSZEMKÖZTI ^TÁRSALGÁS A SZEMEKRŐL I DR. OLÁH ZOLTÁN I SZEMÉSZ 1 PROFESSZORRAL — Általában sokkal több szerepe van az ember életében a véletlennek, mint amennyit bevallani illenék. Talán éppen a Joachim doktornál tapasztaltak alapján, engem a szervezet és a szem működésének összefüggései foglalkoztattak; és bizonyos értelemben máig is ez maradt vizsgálódásaim egyik tárgya. Olyan szemész vagyok, aki a szemen keresztül az egész embert akarja látni. — Őszintén szólva zavarba ejt, hiszen a riporter sem szereti, ha belelátnak ... — Pedig valóban sokat látok, ha egy embernek a szemét nézem. De nincs oka tartani tőlem, hiszen kötelez az orvosi titoktartás — mondja mosolygó arccal, és hasonló derűvel fűzi még hozzá: — Remélem, megkönnyebbült! — Professzor úr, miért tartja fontosnak, hogy a szemen keresztül — az egész embert lássa? — Nézze, a megcsontosodott gyakorlat szerint a szemorvos csak a szemmel foglalkozzon. Véleményem szerint ez a munka nem szorítkozhat csupán arra, hogy megállapítsuk: hány dioptriás üveg kell a betegnek. Kétségtelen, hogy ez is lényeges, de én azt hiszem, hogy hályogot operálni több-kevesebb sikerrel, még az sem elég. — Mi tehát a követelmény? — Én nagyon szeretek operálni, de már korán tudatosítottam magamban, hogy a biztos kéz és a gyakorlatban bevált módszerek ismételgetése végeredményben kevés. Az ember bemosakszik, operál, de hiába érzi, hogy megtette a kötelességét, az orvostudomány ezzel ritkán jutott előbbre. A klinika és a tanszék együttes szerepe: előbbre jutni a megismerésben, szüntelenül előbbre. Az eredményes kutatómunkához pedig megfelelő eszközök, laboratóriumok és megfelelő munkatársak kellenek. — Ön most elégedett fiatalabb munkatársaival ? — Egy klinikán manapság már nem lehet mindent tudni. Nem lehet egyedül mindenhez érteni. Úgy tapasztalom, hogy munkatársaim nagy igyekezettel dolgoznak velem, az öreggel együtt. Az orvosokon kívül mérnökök és technikusok is. Számítógépek és egyéb korszerű berendezések nélkül munkánk ma már szinte elképzelhetetlen. — Úgy hírlik, ön egyike azoknak, akik erélyesen szorgalmazzák a technika és az orvostudomány együttműködését... — Úgy tudom én is. • • A 85 ágyas klinika bentlakóit, valamint a havi, a félezernél is több járó beteget — felnőtteket és gyermekeket egyaránt — nagyjából huszonöt orvos látja el. Azért írom, hogy nagyjából, mert ez az operációkat végző, a kezelést, a betegfogadást, a tanácsadást ellátó orvosok törzsszáma. Az összlétszámból ugyanis egyesek tanulmányi, illetve szülési szabadságon, mások viszont huzamosabb időre szóló külföldi kiküldetésben vannak; ugyanakkor azonban a Nagykórház szemészeti klinikáján is 4
