A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-02-05 / 6. szám
n kbruAm na 1 Negyven éve, 1948. február 25-én a csehszlovák munkásosztály megdöntötte a burzsoázia uralmát és kezébe vette saját életének és az egész ország sorsának irányítását. A kormány ülése 1948 február 13-an A februári győzelem döntő jelentőségű a csehszlovákiai magyarok szempontjából is. Az évforduló alkalmából visszapillantunk a negyven évvel ezelőtti eseményekre és három részben — képekkel illusztrálva — nagyon röviden elmondjuk, hogy mi előzte meg 1948 februárját és tulajdonképpen mi történt 1948 februárjának napjaiban. A háború végén — Csehszlovákia számára kedvező nemzetközi feltételek mellett — a cseh és szlovák nemzet haladó képviselői arra törekedtek, hogy a független és szabad Csehszlovák Köztársaság ne a burzsoá demokrácia alapján épüljön ki, hanem új államrendszert, a Nemzeti Frontba tömörült erők irányította népi demokratikus köztársaságot hozzanak létre. Csehszlovákia Kommunista Pártja ekkor és a felszabadulást követő első időszakban még nem törekedett a politikai hatalom megszerzéséért vívott közvetlen harcra. Nem tűzött ki önálló politikai programot sem. A CSKP moszkvai vezetősége által 1945 januárjában kidolgozott kormányprogram is — amelyet a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. április 5-i ünnepi ülésén fogadtak el és hirdettek ki, mint a Csehek és Szlovákok Nemzeti Frontja első kormányának programját a felszabadult területeken, és amely Kassai Kormányprogram néven vált ismertté — az említett viszonyokat szem előtt tartva született meg. Végleges megfogalmazását számos körülmény befolyásolta. Tartalmát egyfelől a csehszlovákiai, másfelől a nemzetközi helyzet határozta meg. A felszabadulás után az ellenállás moszkvai és londoni képviselőinek megegyezése alapján a cseh országrészekben négy politikai párt létesült: Csehszlovákia Kommunista Pártja,, a Csehszlovák Szociáldemokrata Párt, a Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt és a Csehszlovák Néppárt. Szlovákiában 1945- ben két párt alakult meg: Szlovákia Kommunista Pártja és a Demokrata Párt. A Nemzeti Frontba tömörült politikai pártok — annak ellenére, hogy a népi demokráciáról eltérő nézeteket vallottak — a nemzeti és demokratikus forradalom programjával mindannyian egyetértettek. Eltérés a kommunisták és a burzsoázia hívei között elsősorban abban mutatkozott, hogy a kommunisták a Nemzeti Frontot széles alapokra épülő szövetségnek tekintették, és azon fáradoztak, hogy a Nemzeti Front teljes jogú tagjává váljanak az országos szervezetek is (Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom, Ifjúsági Szövetség stb.). Ezzel szemben a burzsoá pártok képviselői a Nemzeti Front szerepét szűkebben értelmezték és arra törekedtek, hogy a Nemzeti Frontot csupán a politikai pártok koalíciójává alakítsák ki. A felszabadulás első éveiben az új állam jellegéről Klement Gottwald többször nyilatkozott. Flangsúlyozta, hogy Csehszlovákia nem a régi parlamenti demokratikus típusú köztársaság, nem burzsoá demokratikus köztársaság, de ugyanakkor még nem is szocialista köztársaság. Figyelmeztetése azt jelentette, hogy politikai-hatalmi szempontból a kommunisták az új rendszert átmeneti jellegűnek tekintették. Csehszlovákia Kommunista Pártja többször kompromisszumra kényszerült. A viszonyokat az jellemezte, hogy a burzsoázia már nem uralkodott egyedül, de még a munkásosztály sem uralkodott maga. E kérdésről Klement Gottwald Szlovákia Kommunista Pártja funkcionáriusainak 1945. április 8-án megtartott konferenciáján találóan KÉT JEGYZET Otthon Mindig öröm a szülőfaluba visszatérni. Mintha hétköznap is ünneplőbe öltözne a falu. Pedig már nem az a község, ami gyermekkoromban volt, külsejében megcsinosodott, mint az olyan ember, aki készül valahová. A régi, felejthetetlen játszóterek közül már csak a malom környéke maradt meg, a Klein-féle rét régóta szántóföld, valamikor a szívós-szögi és a felsöbátkai gyerekek rajzottak ki rá, amikor tehették, amikor nem fogták őket munkára, vagy nem küldték iskolába. Ma már ez az emlékeket felröppentő rét szántóföld — ahogy már mondottam — meg az állami gazdaság irodaházának, lakótömbjeinek és a rövid ideje szolgáló élelmiszer- és zöldségesbolt tetszetős épületének a telke, mely utóbbit a falumbeliek kezdettől részrehajlónak tartanak, mivel az állami gazdasághoz dörgölődzik, hosszabb gyaloglásokhoz szoktatva az alsóbátkaiakat. A Kishegy lankáinak hajdani kenderáztatói is betemetödtek az idővel, körülötte mindig akadtak lábatlankodó vagy bámészkodó gyerekek, hiszen mindjárt a falu szélén voltak, ahonnan tovább már a mező terült el a távolinak tetsző erdő széléig. S ha már nincsenek kenderáztató gödrök, akkor kenderföldek sincsenek, a szátvák is fölösleges kellékek lettek, néprajzi múzeumba kívánkoznak, nem sző, fon már senki a falumban, vásárolják az alsó- és felső ruhaneműt, nem görnyednek hetekig a szövőszékben. És hát ha kenderáztatók nincsenek, a melegebb napokkal feléledő, kuruttyoló békák is elhallgattak, nem csapnak zajt a sötét estében vagy a holdvilágos éjszakában. Erről jut eszembe, valamelyik Ipoly menti faluban mondta valaki, hogy amikor ittasan hazafelé tartott a pincéből már a kakasok is kuruttyoltak. Összetévesztette hangjukat a békákéval. De a kenderáztatókhoz visszatérve el kell még mondanom, hogy ha a gödrök be is temetödtek a múló évekkel, helyükön a gyerekhad továbbra is a gondtalan életét éli, hiszen a Kishegy lankáira épült az új óvoda, s 56 kis nappali lakója zsongóvá teszi az emeletes épületet. Régen fogtam ki olyan napot, mint ez a mostani. Hull a hó, és a földeket vékony hóréteg takarja be. Önkéntelenül is nekivágok a határnak, mintha arra lennék kíváncsi, foltos-e valahol a földek fehér ruhája. A gyerekkori, valóságos Nagyhegy egészen kicsire zsugorodott össze, pedig szánkánkat a kiskútig, meg néha a falu széléig futtatta. Egy falumbeli embernek hosszú szánkója volt, és az volt az ünnep, ha egymásba kapaszkodva ereszkedhettünk le rajta. Egyszer, úgy emlékszem, a jövő nyári legények lovasszánkát is felküszködtek a hegy tetejére, de nem mentek vele sokra, mivel kormányozni nem tudták, és hamar megakadt a hóban. Nem tudom, hogy a Nagyhegy csalogatja-e még a gyerekeket szánkázni, s mikor erre gondolok, már az alsóbátkai körülkerített temető kapuját régen bezártam magam mögött. Apám ide tért vissza Duna-parti kényszerű — mert anyám korai halála után szükségszerűen következett be —, 30 esztendeig tartó „száműzetéséből". Az itteni házától nehezen vált meg, csak a hetvenes évek közepén szánta rá magát végleg, addig átmeneti lakóhelyének tekintette Bratislavát. Az életét könnyebben adta, igaz nyolcvankilenc éves korában. Alig másfél hónapot betegeskedett. Urnába zárt hamvait az 1956-tól halott anyám sírjába helyeztük tavaly ősszel, neve, valamint születési és elhalálozási éve is hamar felkerült a márványlapra. Ő maga betonozta le a sírt szomszédfalusi testvéröccse segítségével, s maga hagyott kivágott, fedett helyet is majdani urnájának. Akkor még nem gondolta, egyik-másik falumbeli ember kiváncsi lesz rá, többen is leemelték róla a betonlapfedelet, kiszedték az urnát, és alaposan szemügyre vették, amit addig nyilván nem láttak. Mindez addig tartott, amig apám testvéröccse és a fia le nem betonozták az urnát. így most már apám is nyugodtan alussza örök álmát anyámmal és a többiekkel, esetleg el is magyarázza temetöbeli szomszédjainak, hol volt eddig, honnan került ide. A temetőt többször is körbejárom. Fejfától fejfáig lépek, illetve síremléktől síremlékig, mert az előbbiekből már alig van néhány, és olvashatatlan, amit rávéstek. Egyetlen friss, fából faragott fejfa díszeleg a temetőben, sajátkezűleg faragta és állította apai nagyszüleimnek Bódi László unokabátyám. Hull a hó, az egész temető egy nagy fehérség, hideg van, reszket a toll a kezemben, és noteszlapjaimon elmaszatolódik az írás. Mert szorgalmasan jegyzem mindazoknak a halottaknak a nevét, születési és elhalálozási évét, akikhez köt valamilyen hallott, vagy megélt élmény, akik egyik-másik regényembe vagy elbeszélésembe is beléptek valamilyen módon. A hantokat körültopogva látom, mennyi megírni való történet vár rám. Sok még az elvégezetlen dolgom. A sírfeliratok érdekessége a még élő vagy a nagyvilágba sodródott emberek neve. Akik a feliratás napjaiban még nem tudták, hogy véglegesen elköltöznek a falumból olyan helyre, ahonnan már holtukban sem térhetnek vissza. Jó óra hosszat bolyongok a temetőben, és ha tartósan megállnák egy helyen, hóembernek néznének, akik látnának. Télikabátom átitatódik nedvességgel, húzza le a vállam, elálmosít. Toliam, jegyzetfüzetem zsebre vágva indulok be a faluba, a ravatalozót, mint további újdonságot meg se nézem. Áttör a hideg a télikabátomon. A régi iskola környékére megyek még el, közben köszönök az embereknek, vagy fogadom a köszönésüket a fiatalabbaknak, akiket már nem is nagyon ismerek. Az iskola sem az már, ami a gyerekkoromban volt. A változás szele többféleképpen megérintette. Elemi volt az én időmben, a második világhábo-12
