A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-29 / 5. szám
492 11 t-A halászati modok egyik alaptípusa a hajtóhalászat, bár a halhajtás más halászati formáknál is szerepet kap, így az újabb besorolás nem tartja önálló csoportnak. A hajtórudakat Jankó János tipológiai és nyelvi alapon négy csoportba osztja: 1 —2/ gübülörúd, másképpen turbukoló fa, 3/ a láncos és hangutánzó zurboló rúd, valamint 4/ a botló, bugyka, buffogató. Az általunk vizsgált folyók hagyományos halászata közül a téli évszakokhoz kapcsolódik az egyik, több embert megmozgató halászat, melyet a helyiek Vágják a vastag jeget J* ifc ÍS) Az egyik hajtó hajtas közben Előkészítik, majd vízbe helyezik a vasas szakot SMS!*®»»' A szakosok elfoglalják helyeiket s ha ezt hárommal beszorozzuk, százon felüli számot kapunk. Az egyik halászcsapat községi a másik a zsidókereskedöé, a harmadik az uraságé volt. Máshol viszont azt tartották, ha kevesebben vannak, akkor kevesebb felé kell osztani a halat. A jégről halászat azzal veszi kezdetét, hogy a föhalász „megfújja a sípot", hogy másnap halászat lesz, ezért aki számít menni, a megadott időben jelentkezzék a gyülekezőhelyen. Amikor kiválasztották a megfelelőnek tartott helyet a folyón, hozzákezdtek a könnyűnek egyáltalán nem mondható jégről halászatnak, a szakirodalom jég alatti halászatnak nevez. Bár egy-egy halász megpróbálkozik télen a szólóhalászattal is, ez nem jellemző. A csoportos archaikus halászati mód a jellemző, aminek a gyakorlata máig él. Mint minden halászati formánál, itt is alapkövetelmény egy adott létszám. Az ideális az, amikor a szákosok, baltások, hajtők egyenlő arányban oszlanak meg, egy az egyhez felállásban. Azonban ezt a számot tetszés szerint variálják attól függően, hány baltás, illetve hajtó áll rendelkezésre. Ugyanis ezek nem halászok, hanem alkalmi kisegítők, komák, sógorok, szomszédok. Annak idején olyan nagy volt az érdeklődés Szirénfalván (Ptrukša) e halászat iránt, hogy a falu embereit három csapatba kellett osztani, hogy kielégítsék az érdeklődők igényét. Ha megszámoljuk, akkor egy tizenkét fős szákos csapat összesen harminchat emberből állt. „levágásnak", azaz a lék kivágásának. Két méter szélesen és a folyó teljes szélességében vágták ki a nemritkán harminc-negyven centi vastagságú jeget. A kivágott, téglalap alakú jégtáblákat a jég alá csúsztatták. Az első kivágott tábla után két-három szákos máris vízbe eresztette a szákját, „nehogy közben valamilyen hal megmozduljon". Amikor kivágták az egész jeget, amit közösen végeztek, a további szákosok is elfoglalták a helyüket, viszont a baltások számára csak ezután következett a neheze. Ugyanis, miután „felmentek" a folyón néhány száz métert, hozzákezd tek a hajtáshoz szükséges lyukak vágásához. Ez nehezebb volt, mint a jégtáblák kivágása, mivel itt kis területen kellett levágni a vízig. És ha figyelembe vesszük, hogy ötméteres sorközzel hány lyukat kell egy baltásnak kivágnia míg eléri a halászok szintjét, nem kell külön hangsúlyoznunk azt a fizikai megterhelést, amit egy ilyen halászat megkíván. Egy-egy lyuksor kivágása után következtek a hajtők, akik nyolc-tiz méteres rúdjaikkal kotorni kezdtek a viz alatt, hogy „mozgásba hozzák a halakat", azaz kizavarják őket búvóhelyükről. Ha már a hajtás közben „megindultak” a halak, a szákosok hátraszóltak a bájtoknak, „csak helyben hajtsanak", hogy érkezzenek kiszedni a halat. A négyzet alakú vasas szák (vasnehezékkel ellátott szák) egymást keresztező száklábai (kávái) kerületén fut az ín, közöttük pedig a régye. (Lásd a szégyénél). Ennek metszéspontjához erősítették az érfonalat (zsinórt), melynek felső végét a jégbe szúrt gullantóhoz erősítette a halász. Hasonló elven alapszik a vasas szákkal való halászat, mint a nyáriszákkal, lesőszákkal. D. VARGA LÁSZLÓ A szerző felvételei
